Egy faluvégi házikóban élt egy öregapó és egy öreganyó. Unatkoztak kettecskén, pedig a körzeti orvos és a rend?rség után nekik kötötték be a leghamarabb a telefont, ezért id?nként el-ellátogattak hozzájuk a falubeliek ügyes-bajos dolgaikat elintézni.
Egyik este panaszos kutyavonításra figyeltek fel és kisiettek az udvarra. A kerítésbe akadva találtak egy több sebb?l vérz? farkaskutyát. Bevitték a házba, a kutya hagyta, hogy a néni fert?tlenítse sebeit, majd megetetett vele öt tányér tejet és szelíden szólt hozzá:
– Hát ki bántott tégedet, egy ilyen szelíd kutyust?
– Azért bántottak, mert nem vagyok sem kutya, sem ember, egyik?jük sem akar befogadni. Elvarázsolt engem a farkasok varázslója, mert nem akartam a falkavezér felesége lenni. Egyszer, amint az erd?ben sétáltam, éppen egy mókust figyeltem, hogyan viszi be elemózsiáját odújába s nem vettem észre a hátam mögött settenked? veszélyt. Körbevett engem a farkascsorda, tereltek a falkavezér elé. Azután belélöktek egy gödörbe és odahajítottak mellém egy fácánt véresen. Én sírtam, hogy semmi sem kell és a vezér közeledését sem bírtam elviselni, amikor egy vénséges vén, vak varázsló hátborzongató üvöltésbe kezdett. Nem sokat értettem bel?le, csak amit mutatott is: addig leszek kutya, amíg egy ember rám potyogtatja három csepp könnyét. De csak mézédes szeretet-könny lehet, mert a félelem könnye sós, a panaszkodásé keser?.
Az öregapó már nem bírta zsémbes álarca mögé rejteni érzéseit és reá ejtette könnyeit, a szeretet édes könnyeit, s lám, ott állt el?ttük a szépséges aranyhajú Johanna. Boldogan éltek azután, Johanna gondoskodott a házaspárról, énekelt nekik s felvidította öreg napjaikat.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Kohut Katalin
