Múlt rögjeiből olvasok nyomokat,
Embert keresek, nagybetűst, szívese
Van-e élet azután, hogy egy kislány gyerekkorában szexuális áldozattá válik? Gyógyítható-e az az érzete, hogy lesz-e még belőle valaha is rendes lány?
Minden zárhoz tartozik egy kulcs, minden kulcs keres egy zárat.”
Csitári-Hock Tamás
Légrádi Anna tanárnőként dolgozott egy általános iskolában. Nehezen birkózott meg a mindig új kihívásokkal, már ami a problémás gyerekek magatartásbeli hiányosságainak kezelését jelentette. Itt volt a gond, hogy hiába fenyítette meg ujjával és szép érvekkel a kötekedőket, másnap már ott voltak a szülők bepanaszolni. Ráadásul nagyon szép és csinos volt, ez látszott annak ellenére is, hogy köpenyt vett fel magára, s ez ismét ok volt arra, hogy a bukott szamarak kötekedjenek belé.
Anna harmincöt évesen még divatban is a klasszikusokat követte, mint ahogyan mindenben csak a harmóniát, a szépet kereste, akár szívének láthatatlan lovagjában, senki sem volt, aki közel ért volna hozzá lelkiekben. Barátnői akadtak, de ők is inkább csak a külsőségekre figyeltek, lekötötték őket a férfiak, a férjesek pedig elfoglaltak voltak házimunkában, s más témájuk nem akadt, csak panaszkodás a férjükre, vagy áradoztak a gyerekeikről.
Szólították az igazgatói irodába, kötelességtudóan ment átvenni az újabb megrovást időnkénti nevelni akarása miatt. Az igazgató egy fiatal férfi társaságában várta az alábbi szavakkal:
– Drága Anna, maga annyira talpraesett, hogy úgy gondoltam, oda helyezem az osztályába a nevelői intézetből jött nyolcadikos tanulót, Jukus Franciskát. Előéletéről annyit fontos tudni, hogy a leányt a mostohaapja megerőszakolta, otthon nem törődtek vele, éhezett és fázott, rettegett, ezért került állami gondozásba, de a nevelők úgy látták jónak, ha kikerül a jövője érdekében a nehéz esetek közül.
– Igen, igazgató úr, természetesen fogadom a tanítványt, remélem, méltó leszek majd a segítésére.
– Bemutatom Csendes Istvánt, a jelenlegi nevelőjét Franciskának. A kislány nála lakik egyelőre, míg találunk egy kedves nevelő családot. István mindent elkövetett, hogy a leányt elválasszák a rossz magatartású menhelyi gyerekektől.
A tanárnő és a nevelő bemutatkoztak egymásnak, majd megbeszélték az iskolai fogadását Franciskának.
Másnap reggel élénk nevetés hallatszott az osztályból. Anna rosszat sejtett, mintha valakit csúfolnának a gyerekek. Belépett, döbbent csend támadt, az osztály úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Csak Franciska állt könnyes szemekkel, báván, ringatva kis csípőjét egyik oldaláról a másikra. Rajta hosszú rakott szoknya volt, fodros fehér inggel. Nagyot sóhajtott Anna, amikor meglátta, arra gondolt, most lenne itt az ideje bevezetni a köpenyt az iskolában.
Bemutatta az új kislányt, de nem árult el róla semmilyen információt.
Tanítás után ott marasztalta és meghívta magához. Némán haladtak a macskaköves utcákon hallgatva a cipősarkuk kopogását. Anna lakása kicsi volt, de annál barátságosabb. Minden barna-drapp színekben pompázott. A tanárnő odament a ruhásszekrényéhez, kiemelt három divatos felsőt, farmert, dzsekit és egy divatos kék sportcipőt, nagyméretű bőrtáskát hozzá, majd Franciska elé helyezte, hogy próbálja fel. A kislány barna, hosszú hajú szépség volt zöld ijedt szemekkel és babaarccal. Nem csoda, hogy nem tudott az alkoholista mostohája ellenállni a szépségének – gondolta.
A leányra éppen jó volt minden, félénken szemlélte magát az előszoba tükrében, de a farmert nem akarta felvenni, tiltakozott ellene.
– Megsérültél, drága Franciskám, ott, a méhedben és a szívedben. Ne szégyelld a nőiségedet, már nagylány vagy, s minden nőnek van ilyen, de nadrágban nem látszik. Ezért is adtam hozzá hosszú tunikákat.
Franciska hatalmasat lélegzett, mintha kissé megkönnyebbült volna, majd síró hangon megkérdezte:
– Tanárnő, azért még lehetek rendes lány?
.- Az vagy, nagyon rendes és tiszta, ezért bántottak. Ha igazán megszeretsz egyszer valakit, elmúlik minden fájdalom, amit most érzel. Gyere, megfésülöm a hajadat, majd hallgatunk szép dalokat a számítógépen. Arra kérlek, hogy holnapra írj nekem pár sort arról, hogy mit érzel. Lehet versbe is önteni a bánatodat, vagy írhatsz prózai szöveget.
– Jó, akkor holnap tanítás után átadom.
Franciska hosszasan figyelte a kakukkos órát. Anna így szólt hozzá:
– A szív olyan, mint az óra. Ha éri valamilyen rossz, halkabban ver, mert nem halljuk a bánat miatt, ami eláraszt minket állandóan. Ha örülünk valaminek, hangosabban ver, s amikor megszeretünk igazán valakit egy pillanat felismerése alatt, megszólal a kakukk, jelzi a boldogságot.
Halk, tiszta melódia hangja szólította meg Franciska szívét, ezután, meghallgattak egy pár szomorú dalt, majd vidámabbat, melyet közösen megpróbáltak elénekelni. Franciska mosolyogva búcsúzott. Sietett, várta otthon István ebéddel, biztosan aggódik érte.
Másnap Franciska a tanárnő kezébe csúsztatott egy összehajtogatott papírlapot, majd elváltak.
Anna otthon elolvasta, majd feltörtek a könnyei. A négysoros versike így szólt:
Minek éljek, ha bűnös vagyok,
utolsó konca a földnek,
senki sem szeret, én meghalok,
nevetnek rajtam a könnyek.
Anna tárcsázta Csendes Istvánt. Lágy bariton szólt bele a telefonba:
– Tessék!
– Jó napot kívánok, Légrádi Anna vagyok, Franciska tanárnője. Találkozni szeretnék holnap Önnel, kérem, jöjjön be az iskolába kilenc órakor délelőtt!
– Igen, ott leszek! Remélem, nincsen baj…
– Majd megbeszéljük…
Másnap délelőtt István kopogott a tanári ajtaján. Anna elmondta a verse tartalmát Franciskának, majd kérte a férfit, segítsen abban, hogy a kislány szíve megismerje a szeretetet minél hamarabb, mert még messze van attól, hogy az igazi kopogtasson ajtaján, nem – várhatnak, vissza kell adni Franciskát az életnek. Először is azt kell megértetni vele, hogy nem az ő bűne, ami történt, meg hogy szükség van rá, őt is lehet szeretni.
Megbeszélték, hogy délután együtt mennek sétálni a közeli tópartra. Így is történt, Franciska az új farmert és az egyik tunikát viselte. Hosszú haját lengette a szél, olyan volt, mint egy porcelánbaba, akit csak óvatosan lehet érinteni, s csak szép szavakkal lehet megszólítani.
Három hófehér hattyú úszkált a tóban. István vásárolt madáreledelt és átnyújtotta Franciskának. A kislány tisztelettel etette az állatokat, mintha szívességet tenne nekik(?- Ez az összehasonlítás értelmetlen). Anna így szólt:
– Látod Franciska, a hattyúk nélküled ma nem csemegéztek volna, nagyon fontos vagy számukra. Ezentúl naponta eljövünk ide sétálni, hogy szükségük legyen rád. Neked meg ránk – gondolta magában.
Több hét telt el így hármasban, Anna szívrepesve várta ezeket a közös sétákat. Néha elmentek moziba, vagy a belvárosba kirakatokat nézegetni. Terveztek kerékpár túrát is a távolabbi tiszta vizű forráshoz. A szív olyan, mint egy érzelmi műszer, hamar jelzi kalimpálásával a változásokat, mely napközben éri az embert. Franciska szíve azt sugározta sugallta megborzongva a felismeréstől, hogy szereti a tanárnőt és a nevelőjét, olyanokká váltak számára, mintha lenne saját családja. Bizalmasan nyújtotta át naponta a verseit Annának, melyek tükrözték a folyamatát a sikerének. Igen, ez az igazi siker, amikor egy ártatlan lény visszatalál önmagához, s az életútjához, melyről mások letérítették.
Legutolsó versében ezt írta a kislány:
Ujjong a szívem minden délután,
hármasban így szép az élet,
csendesen oson a szél az utcán,
azt susogja, szereti a szépet.
Anna megborzongott, boldogan hívta telefonon Istvánt, hogy megbeszélje vele a további tennivalókat. Ketten találkoztak a tó partján délután aznap, mert Franciska gitár órára ment, tanult énekelni és zenélni készülve a jövőjére. István sportos testalkata messziről is szembetűnő volt, Anna, mikor meglátta, elborult a feje és szaggatott léptekkel haladt feléje. A férfi lágy hangon köszöntötte a nőt, akinek ebben a pillanatban kinyílt a zár a szívében, talán a rengeteg közösen eltöltött délután és a közös gyógyításuk elegendő volt ahhoz, hogy kialakuljon a szimpátia, a kölcsönös tisztelet, ez a hang, mellyel kiejtette a nevét volt a kulcs illeszkedésének utolsó sugara?, melyre annyira régen vágyott, az ideálja, aki nélkül eddig értelmetlennek tűnt az élete.
István ugyanígy érzett, megborzongott, mikor megfogta Anna kezeit, így álltak megdöbbenve a szerelem beteljesülésén áhítattal nézve egymás szemeibe. Szinte egyszerre közölték, hogy Franciska nevelését közösen vállalják ezután, tervbe véve a közös jövőjüket. Megfogták egymás kezét és együtt mentek a kislány elé a zeneiskolába. Franciska meglátta őket, megörült, mert pontosan erre gondolt ő is mindig, miért nem szeretik jobban egymást a nevelői. A szerelmespár elmondta tervét a kislánynak, akinek a szíve megnyílt feltétel nélkül a jövő családja iránt. Már tudta magáról, hogy egy nagyon szép, tehetséges, tiszta lény, aki bűncselekmény áldozata lett.
A kis család örült annak, hogy a szeretet képes megmosni láthatatlan energiájával a testet és a szívet, mert a szeretet maga az élet, ereje a feltétel nélküli hit az emberben, a tisztaságban, melyhez az út a kiérdemelt bizalmom át vezet.
2017. április 19.
Az igazi szerelem ideálja a szívben lakozik, amikor összetalálkozunk vele, először rácsodálkozunk, hangunk elakad, majd egy pillanat alatt szerelmesekké válunk. Soha nem tudhatjuk előre, mikor kivel hoz minket össze a sors, a körülmények néha furcsák lehetnek.
— szokása szerint —, míg meg nem ismerte a tényeket, a kiváltó okát annak, ha valóban szoknyapecér lett a férfi. Hallott az ékszerdobozról, azt is tudta, hogy a férfi ajándékozásakor különbséget tesz a nők között vérmérsékletük és tulajdonságaik szerint, a legszebb ajándékokat mindig azok kapják, akiket első ránézésre nagybetűs embernek gondolt. Katalin véleménye szerint Ákos keresi az igazit, csak nem tud uralkodni erős érzékiségén, amiről nem tehet, hogy minden része nemes töltéssel rendelkezik, akár, mint neki, de ő eddig nem érezte a késztetést arra, hogy bárkivel testi kapcsolatba kerüljön. Katalinnak elég egyetlen jellemtelenség ahhoz, hogy az ambivalens kapcsolatot lezárja, mert egyetlen szó, rossz tekintet, vagy hangnem emléke megmarad szívében, ez később olyan erővel nagyítódhat ki, ami elválasztaná őket előbb-utóbb, úgy, hogy kihűlne benne a szerelem egy pillanat alatt. Kétszer járt úgy életében, hogy egy hétig szerelmes volt, mindaddig, míg a férfi levelet írt neki, s meglátta, hogy nem tudnak helyesen írni. Mikor felfedezte a hibát, egy ismeretlen borzongás futott át a szívén, a fejét mintha hatalmas elektromosság vette volna körül, furcsa felismerésre jutott, hogy analfabéták az udvarlók. Hiába is próbálta tartósítani azokat a kapcsolatokat, a szerelem már kialudt benne.
Nagyon kíváncsi volt Ákosra, ahhoz, hogy levonja tetteiből a konzekvenciát, találkoznia kellett vele, hogy pontos képet rajzoljon személyiségéről. Mindent meg lehet magyarázni észérvekkel, minden tettnek van kiindulása, kezdete.
Egyik napon ott ácsorogtak a lányok a presszó előtt és Ákost ünnepelték, arra várva, hogy valamelyiküket kiválassza magának aznap éjszakára, előre tervezgetve, vajon kinek mit fog adni a férfi búcsúzóul.
Katalin közeledett, egy pillanatra megállt az emberkör előtt, szemügyre vette Ákost, aki felemelte a fejét és szembenézett a lánnyal. Tisztasága láttán a férfi zavarba jött, szemei könnyben úsztak, mint egy részeg, úgy támolygott Katalin felé, hogy közelről láthassa felfedezett ideálját. Ekkor kezét nyújtva bemutatkozott, a lány hangjától a lelke örömódát zengett, nem bírta elviselni a tökéletesség égi-földi megnyilvánulásának látványát. Katalin ugyanezt érezte, amikor belenézett a törvénykék szemekbe, ájulás környékezte, szédülten fogadta el a férfi kezét, majd megindultak együtt az utcán, kézen fogva, mintha mindig ismerték volna egymást. A tömeg ösztönösen szétvált, érezték, hogy olyan történésnek lettek szemtanúi, ami nagyon ritkán következik be a világban.
Ákosnak eszébe jutott első, igazi szerelme, akit körberajongott és mindent a lábai elé tett, aki elhagyta egy másik férfi miatt. Mikor szakított vele a lány, olyan érzése volt, mintha hangyák bizseregnének a fején, amit nem értett, abban a pillanatban megőszült, s nem sokkal később kihullottak a hajszálai.
Katalin gondolatai voltak a helyesek Ákossal kapcsolatban, akiről kiderült, hogy valójában mindig az igazit kereste, ezért adta az ajándékait búcsúzáskor, hogy lovagi lelke kielégüljön. Valójában nagyon tisztelte a hölgyeket, felnézett mindegyikre, ezért nem akart senkit sem megsérteni.
Másodszor történt olyan, hogy Ákos udvarolni kezdett, annyira tisztelte Katalint, hogy alig merte érinteni a kezét is. Elment az ékszerboltba, vásárolt egy kék gyémántköves gyűrűt a lánynak, ékszerdoboza tartalmát pedig, mint potenciájának addigi szimbólumát, elárverezte az ismerősei között, az árát pedig odaadta egy koldusnak. Nem tudott többé hozzányúlni sem a férfiasságának az árához, ahogyan addig tette naponta, megszabva a légyottok értékét is.
Katalin és Ákos öröme afelett, hogy megismerték egymást, soha nem múlik el, mert egy lélekként léptek az örökkévalóságba, melynek pecsétje a hűség tökéletessége, az a biztonságot adó érzés, hogy soha nem okozhatnak egymásnak csalódást, egyetlen ambivalens vonással nem rendelkeznek, így szerelmük állandóan, minden pillanattal erősebben beteljesül.
2017. május 3.
Szeretettel üdvözlök minden Héttorony szerkesztőt, írót és
Szonettkoszorú a tiszta emberről és az általam elképzelt jövőről
1.
Múlt rögjeiből olvasok nyomokat,
Embert keresek, nagybetűst, szíveset,
Nem találok sokszor mást, csak gonoszat,
Számtalanszor megesett ez az eset.
Vizsgálom a jellembeli okokat,
A szív a törvényt súgja, fényeset,
Elismerem az árnyék-sablonokat,
Emberi formában élnek, meglehet.
A nemesség és becsület, nyílt jellem,
Egy házban lakoznak, egy dicső telken,
A Jóságban kutatom a hősöket.
Számtalan ország, s nép veszett már oda,
Míg a tisztesség bűn, neve pagoda,
Keresem a régi törvényt, ősöket.
2.
Keresem a régi törvényt, ősöket,
Míg élhet az ember, egyre csak remél,
Ráveti a korszakokra látcsövet,
Feltárul a múlt, a két fül csak henyél.
Ha lenne hídján két világhoz követ,
Ki régről a jelennek szól és zenél,
Vezényelne égtörvényt, mennydörgőset,
Kottát írna nyáron minden falevél.
A zivatar a káoszt megtépázza,
Földre sújtását a rigó trillázza,
Napsugarak szárítják a nyomokat.
A Rend egyre csak békéről álmodik,
A halottak emléke halványodik,
Az egyháztitkár anyakönyvet tologat.
3.
Az egyháztitkár anyakönyvet tologat,
Minden, mi szép volt, a sír magába zárt,
Ki fejti meg életről a kódokat,
Barlangi jeleket, s hol nyugszik a bárd.
Jó szíven számtalan sötét lenyomat,
Gyilok-szó a gazé, melyet belémárt,
A rákfekély talán egyszer lelohad,
Kerülni kell azt, ki emígy is csak árt.
A fegyver rávettetik a sötétre,
Száműzve lesznek mind az ősködökre,
Mely saját eszméik fölött szemfödet.
Övék a világ-könyvtárnyi bűneset,
Minden gondolat-szikra rég elesett,
Az állam gépekkel csontokat töret.
4.
Az állam gépekkel csontokat töret,
Háborog sok halott a hét fátylában.
Meg kell tisztítani a háztetőket,
Hogy járjon az ítélet egyfolytában.
A világ-végi kürtzengés megérett,
A fegyelem emléke még Spártában,
Piros a Hold, az égbe vert nagy éket,
Feltámadást várnak a fogságban.
A Békesség szeretetért esd, s óhajt,
A mindenség szabadulásért sóhajt,
Szürke szmog fedi el a városokat.
A baj forrása emberformában jő,
A feketék pénze a mindig nyerő,
A bürokrata hamis vállat vonogat.
5.
A bürokrata hamis vállat vonogat,
A mágia hatalom ma Bátorság,
A törvény védi a szélhámosokat,
Gondolat-lövedékkel egy új kórság.
Elítélnek, megírnak úgy okokat,
Ál minden szavuk, ferdült az Igazság,
Idéznek paragrafust és okosat,
Ferde és susárló, csak önigazság.
Megkérdezzük, mikor kezdődött a baj,
Mikor hangya-népre ráhullott a vaj,
A szorgalom és becsület bűn-jel lett.
Egyetlen rossz gondolat maga a bűn,
Átok ül azóta a leírt betűn,
Hazug történelem hasít köröket.
6.
Hazug történelem hasít köröket,
A győztes csürhének minden átírva,
De tanítónak csak jellemes jöhet,
Tar ágakkal ágaskodik a nyírfa.
A példázat, mely mély sorsokat követ,
Hiteles szívekbe van beleírva,
Csak ők teszik le a fegyelem-követ,
Élet-iskolába mind visszajárna.
Az eszes tanul más bölcsességéből
És ha az élete egyszer összedől,
ritkán hibáztat újságos bódékat.
Élni gyönyörűség volt egykor régen,
Az emberek jól dolgoztak és szépen,
A Föld meglódult kaliba, s óbégat.
7.
A Föld meglódult kaliba, s óbégat,
Kirepült az űrbe, kering egyedül,
Megbolydult tűzkovács, nem tör diókat,
Csonthéjas ujjával halált hegedül.
A Nap még naponta meg-megcirógat,
S míg az űrhidegség rólam lekerül,
Addig álmodom, senki sem riogat,
Egy csillag az égből a Földre vetül.
Illés az, ki eljövendő világhős,
Legendájából talán már ismerős,
Vénusszal egy lovagregényt szövöget.
Ami akkor Illésnek nem sikerült,
Most minden sötét titokra fény derült,
Üvöltése rejti a bűnösöket.
8.
Üvöltése rejti a bűnösöket,
A hangzavar az égig ér itt régen,
Senki sem számlálhatja már meg őket,
Temetik a tehetséget közösen.
Szépség és harmónia gyönyöröket
Maguk is oktatják, óriási szégyen,
Mert csillagoknak vették el eszöket,
Nem tündökölnek többen már az égen.
A zeneszerzők, zenészek bűnösök,
Mert logikájukkal voltak bűvölők,
S az énekesek szív-húrja a zamat.
Fűszálakat, vagy kenyérmorzsát számol
Mindenik nagycsillag, övék a jászol,
Az Idő elszökött, nincs már pillanat.
9.
Az Idő elszökött, nincs már pillanat,
Elébb lassult, majd kipörgött végleg,
Nincs ki megkeresse, a kín megszakad,
Nyög és tűr a világ, nagyok a vétkek.
Ha akad százezernyi kufár cafat,
Kik ezentúl majd bocsánatot kérnek,
Nem zárul el szájukból a jó falat,
Igazakkal egy Földön ők megférnek.
A rég áhított szép világegyetem
Egyszer eljő, bizton tudom, s elhiszem,
A sötétség diadala elszakad.
A teljes egészség a lelki tökély,
Így válik éppé az a boldog remény,
Melyben egymásra lel a szelíd szabad.
10.
Melyben egymásra lel a szelíd szabad,
Aranyszalag markolja a kezeket,
Ujjong a földöntúli hű akarat,
Melynek a neve örökké Szeretet.
Összefogásban, nem vádolva arat
Nyílt szívet és áhítatos szemeket
Az Isteni törvény, örökös kamat,
Eztán bátran vállalhatnak gyereket.
A mérőkötélt, ha majd kifeszítik,
Minden élet akkor megmérettetik,
Felpezsdülnek a megunt hétköznapok.
Az eső tükörképe a pocsolya,
Megszúrta ujjainkat a rokolya,
A látlelet szívárvány színben sajog.
11.
A látlelet szivárvány színben sajog,
Minden ütés és csonkítás iszonyat,
A torünnep-vihánc az égig hatott,
Nem találni az asszonyt, a finomat.
Csak fényevés és koldulás maradt ott,
Hol Jóság és Szeretet volt alkonyat,
Hol a Földanya kedvesen csacsogott,
Énekével ringatta a habokat.
Megannyi merénylet, könyv-film főszerep,
Minden karmikus sorson bors-fűszerek,
Ezekből példázat soha nem hatott.
Örökké bízni, remélni, s hinni kell,
Az újjászületés ismét zöldell,
Nem adom fel, nagyságokat kutatok.
12.
Nem adom fel, nagyságokat kutatok,
Bármily nehéz, én keresek szüntelen,
A világ végére is elutazok,
Csodálom a mindenséget, bűntelen.
Az ember szívtörvényével jeltelen,
A jósága arcán látható, de azok,
Kik nem látják, vakok, halnak fénytelen,
Mert az élők látnak és jól hallhatók.
A jók eddig mindig hamar meghaltak,
Mert a sors kerekében sokszor csaltak,
fájlalom nagyon, örökké gyászolok.
Az ártatlan szenvedés fonákká tesz,
Ki ragaszkodik ilyen őrültséghez?
Igaz embert én boldogan mutatok.
13.
Igaz embert én boldogan mutatok,
Eszménye városának, országának,
Gondolatban földrészeken utazok,
Nincsen bánata többé orcájának.
Nem látszik a harag, bár a ludasok
Körülveszik őt kiszemelt prédának,
Sokan vannak még állandó utasok,
Kik menekülnek, öltöznek álcának.
Szeretem felettébb az igaz hitűt,
Ki magában is tán keresi a tűt,
Ha hibázik, nem restell bocsánatot.
Ha véletlen vétkezik, jóvá teszi,
Mindenki lelkét magához emeli,
Tiszta szívben dicsőülnek a dalok.
14.
Tiszta szívben dicsőülnek a dalok,
Mondd meg, mit dalolsz, ki vagy, megismerlek,
Ha muzsikád szép, a lelked is ragyog,
Lásd a tökéletes szót csodaszépnek.
A tökéletes olyan, mint az angyalok,
Nincs rajtuk hiba, ők miattunk élnek,
Könnyes szemem mennyországban andalog,
A Föld lesz a menny, otthona az égnek.
Egyesül ég és Föld, új világ vár ránk,
Kíváncsian várom, hol lesz a hazánk,
Lezártam a történelmi korokat.
Elterveztem a boldog, valóság-jövőt,
Megítélünk minden csalárd cselszövőt.
Múlt rögjeiből olvasok nyomokat.
Mesterszonett
Múlt rögjeiből olvasok nyomokat,
Keresem a régi törvényt, ősöket,
Az egyháztitkár anyakönyvet tologat,
Az állam gépekkel csontokat töret.
A bürokrata hamis vállat vonogat,
Hazug történelem hasít köröket,
A Föld meglódult kaliba, s óbégat,
Üvöltése rejti a bűnösöket.
Az Idő elszökött, nincs már pillanat,
Melyben egymásra lel a szelíd szabad,
A látlelet szivárvány színben sajog.
Nem adom fel, nagyságokat kutatok,
Igaz embert én boldogan mutatok,
Tiszta szívben dicsőülnek a dalok.
2017. május 9.
—————————————
Nyilvánvaló, hogy a mesterszonettből indultál el, ami önmagában meg is állja a helyét.
Összességében: a sablon (rímképlet, osztás) oké, bár ezekhet ragaszkodva mint olvasó, idevárnám az ötös és ötödfeles jambusokat is. A rímek java része ragrím, a szöveg lakítása nyögvenyelős, oda nem illő toldalékszavakkal biztosítod a formát. A mesterszonett kivételével nem “ehető”, a soroknak olykor semmi közük egymáshoz. Két dolog biztosan hiányzik belőle: a koncepció és a munka.
Naplóba javaslom, nem publikáljuk. NHI
Mint szűzlány, fehér masnival kontyolva
menyasszony lettem, kezem csókot lehelt,
sármos férjem itta ajkam szomjazva,
esthajnal misén én voltam a kegyelt.
Szeretőm volt, s íme egy testté lettünk,
szent az aranykör gyűrűsujjainkon,
mindörökké összeforrt hószín lelkünk,
derűs habfelhők futnak álmainkon.
Frigyet kötöttünk mi a nagyvilággal,
tiszta logikával a tiszta tenyér,
hívjuk a Békét megannyi imával,
míg létezünk, szívünk patyolat fehér.
Öröm-ódánk száll, jegyünk az igazság,
szálljon a dal, az ártatlan vigasság.
2017. május 7.
——————————————————-
Ha képekkel indulunk, s pláne ilyennel, hogy “kezem csókot lehelt”, azt, hogy a vőlegény sármos, azt nekünk kell megállapítani az olvasottak, a további képek alapján. Ennek a szónak tehát nincs helye itt.
A menyasszonynak vőlegénye van, nem férje.
A nészészakára utaló sorban a mise és a szeretkezés misztériuma közötti párhuzam azért nem egyértelmű, mert a mise szó sem sem katolikus egyházi, sem zenei jelentésében nem társítható semmi hasonlóhoz. A mise egyfelől a katolikusok istentisztelete, másfelől szorosan egyházi kötődésű zenei mű a következő kötelező elemekkel:
Kyrie eleison, Gloria, Credo, Sanctus, Benedictus, Agnus dei. Na most kérdem én, hol a párhuzam? (Uram, irgalmazz, Dicsőség… Isten báránya…) Hallgass végig egyet.
Mikor írunk, azért gondoljuk is végig, mert a Héttoronyban az olvasók is gondolkodnak.
Főszerkesztőnknek volt egy verse évekkel ezelőtt, ahol valami hasonlót így fejez ki: “Isten voltál, én a Dóm”. Ez így ehető, ugye? Mert itt az “Isten” nem maga az isten, hanem istenség, istenített személy, a lírai én lelke, teste a szentély, ahol ezt az istenséged dicsőítik. Nem kevert bele egyetlen vallást sem.
A “kegyelt” kifejezést férfi-nő viszonylatában tegyük fel, hogy meg se hallottam.
“Szeretőm volt, s íme egy testté lettünk”. – Jó lenne a misztérium mellé kontrasztnak ez a nyers kifejezés, hogy szeretőm volt, de az “íme egy testté lettünk” már megint zavaró. Zavaró a hétköznapi oldaláról mint közhely, és megint zavaró, hogy a fentebb szereplő mise szó okán beugrik: “Az Ige testté lett, s közöttünk lakott…”
Értékelem, hogy próbáltad nem nevén nevezni a jegygyűrűt, de a kör és a karika különbözőségét matematika órán már megtanultuk: a kör síkidom, a karika forma. Kör tehát nem lehet az ujjakon.
Másfelől teljesen felesleges kiemelni, hogy a gyűrűsujjakon, elvégre senkinek se húzzák a hüvelykjére, a “szent” jelző pedig már megint csak sok a jóból, ez a szó már messze eltávolodott az egyházi jelentésétől, ennek ellenére jelen szövegkörnyezetben szirupos, hiteltelen.
“mindörökké összeforrt hószín lelkünk” – közhely és dobozolt vattacukor, ezt a sort dobjuk.
“derűs habfelhők futnak álmainkon” – No ez a sor kimondottan tetszik.
Az utolsó két sort megint csak kukáznám, művirág. Ami a két jelölt sor között van, határeset, mert van benne egy vaskos ragrím, de elfogadható.
Összességében: ezt a verset jelen formájában nem publikáljuk. A fent leírtak alapján javítható. Üdv: NHI
M-nek
Mikor szólított
Nevemen
Lágy hangon
Kedvesen
Szívem
Megremegett
A hang, amelyre
Vártam
Oly’ sokáig hiába
Középkori
Találkozás
Megkésett
Szerelem
Vérvörös
Nappalok
Házak
És autók
Fekete
Kirakatok
Régi, dics? dalok
Legendák
Mítoszh?sök
Korait éljük
Régóta már
El?került a
Fekete talár
B?vös mérlegével
Justiciának
Könyvekben
A nemesség
Történelem-író
Fegyvert felvenni
Nem bíró
Rafinált
Eszesség
Szívemhez
Szólt a hang
Megérintett
Forró fuvallat
Bárki is vallat
Nincs válasz
Csak a harang
Felel déli
Napszakon
Ebédre híváskor:
Kelj fel más kor
Egyél sok húst
E napon
Let?nt id?k
Igéje: vár
Nyelvtan órák
Anyaga
Nem kezdetben
Volt Ige-tanoda
Örökség
A hegy neve is: Vár.
Oly’ szívmarkolón
Ejtette ki
Nevem
Beszélt a száj
Van lába, van keze,
S kaszál
A Halál azóta
Osztályrésze
Meglett:
Az elmeosztály.
Vezet?i posvány
Munka ez, s ezret
Milliárdnyi évet
Tönkretettek
A szívem
Érintésével,
S híven
Vártam
Játszották
Kései szerelmét
Velem
Középkorban
Azóta kerestem
Hol van
El?tte daloltak
A tárgyak
Táncot lejtettek
A lábak
Csupa zene
Fényjel árnyak
Ropták a
Szív-vágyat:
Szégyenük
– írták – hála
Hiába- tollal,
Hiába
S kidobták az ablakon
Az ágyat
Mert tisztulnak
Szorgalmasan
Vérrel
Cigit?l, kávétól,
Gyógyszerekt?l
És ól lakók
Építkeznek,
S nem hasad
Meg az ég
Nem reped szét
Ekkora
Szentségtelenség
Láttán sem
Az emberség
Vagy emberiesség
Ellen vét
Ki más könnyével
Mossa magát
Egyszer régen élt egy fáraó. Yukuyusungnak hívták. Kíséretével gyakran sétált az emberek között, ahol egy fiatal leányra lett figyelmes, aki szívhez szólóan énekelt a templom ajtajánál. A fáraó megállt el?tte s megkérdezte, mi a neve.
– Yosina vagyok – mondta ill?n meghajolva a leány.
– Gyere az udvaromba, énekelj nekem is egy kicsit!
– Kérésed parancs – mondta Yosina s elindult a fáraó után. A palota udvarán letelepedett egy gyékénysz?nyegre és énekelni kezdett:
Ujjongott a szívem, amíg máshol voltam,
Ujjongott a lelkem, amíg koldultam,
Ínségben lév?k ajándéka voltam,
Testvéreimnek mannája voltam.
Sírnak a szemek, sírnak a szájak,
Potyog a könnye Koldus-országnak.
Minden csepp könny a bánat kristálya,
S minden búbánat lelkük gazdagsága.
A fáraó elálmélkodott a dal értelmén, s azt mondta:
– Éneked megtanított valamire, amit valamikor talán tudtam. Hozd el az éhez?ket, hadd lássam vendégül ?ket s cserébe ?k is jóllakatnak engem!
Kacér ruha-suhanását
Sóvárgó szemek kísérik,
De mikor lehull róla – meztelen,
Nem marad csupán
A koros hölgy
Mohósága.
Sunyi, vörös ravaszdi
Tudod, hogy a tavasz ki?
Nagy úr ? ám, t?led nagyobb,
Új élett?l zöldje ragyog.
