Böröczki Mihály - Mityka : Madárlátta maradék

Nyomtatás

Én, örökmondó, ültem a szekéren,

s a tehénkérődzéssel is beértem

fülem hegyült a kerékropogásra,

mint ürgeraj a vércse-vijjogásra,

jó nyáridő volt – kenyér, parasztsonka

volt döccös étkünk, késsel karajozva,

az asszonyértés kendőbe csomózva,

s még fej hagyma, mellé egy bog a sóra,

a deszkaülés az egekig fölvitt,

így föntről nézvést szolga volt a föld itt,

majd eke le – darabja sorra, sorra,

a két tehén is állta, ami dolga,

s csak húzódott a csillogó barázda,

ráigazult a madársurranásra,

mi menekült, az kilátszott a rögből,

a csőrök faltak a kitárt örömből,

és nekem jutott legtöbb az egészben,

két tehenet vezettem csöppnyi résben,

bár kezem-lábam hamar belefáradt,

csak mentem, mint a született alázat,

az időmúlást napállásba mérték,

meg mennyit takar új földből a kék ég,

bár meg-megálltunk egy-egy fordulónál,

a végzett földcsík többet ért a szónál,

s hogy aratásról árulkodtak titkok,

kilátszódott a tarló-tüske itt-ott,

majd est fele, kitartón imbolyogva,

a két tehén is rálelt a nyomokra,

s úgy csillapult a szekér nyekeregve,

mint, aki éhes, s enni lenne kedve,

a gazda szeme a kendőre tévedt,

de benn hagyta a madárlátta éhet.