Órákkal állt csak a szülés előtt, már-már vajúdott a feleségem, amikor odakint szaggatottan felüvöltöttek a szirénák.
— Ugye, kislányt szülsz?
— Biztos, hogy kislányt, és vörös lesz a haja. Indulj, járj szerencsével. A kutyát vidd magaddal, mert nem lesz időm törődni vele. Írj, és telefonálj, ha lehet.
— Írni fogok, és telefonálni.
A dzsip a ház előtt állt a nagy fügefa árnyékában, darazsak lakmároztak a ráhullott gyümölcsből, és tucatnyi macska sziesztázott rajta. A nap még alacsonyan állott, de a hőség már szinte kibírhatatlan volt. Jöttünkre a macskák szétspricceltek a szélrózsa minden irányába, vagy felmásztak a fügefára és onnan fújtak, sziszegtek alá. Begyújtottam a motort, adtam pár gázfröccsöt, hogy a kocsi alá bújt lustábbaknak is legyen idejük kiugrani és már indultam volna, de a kutyám utána vetette magát az egyik különösen utált, büdös kandúrnak.
— Most nincs erre idő pajtás, kezdődik a háború. A dzsip a hadseregé, a rajta lévő lőszerre perceken belül szükség lehet, én pedig majdnem szökésben, egy őrmester szóbeli engedélyével vagyok itthon.
A kutyám minden szót értett. Talán még a jeruzsálemi rádió tízpercenként leadott jelentését is fel tudta fogni. „Csapataink harcban állnak a három oldalról támadó ellenséggel… Harcolunk a szárazföldön, a vízen és a levegőben…”
Az égbolt könyörtelenül kék, a Genezáreti tóhoz vivő út üres volt, az út menti arab falvak kihaltnak látszottak. Kevesebb, mint egy óra alatt a táborba értem, ott fogadott a hír, nincs többé egyiptomi, szíriai és Jordán légierő, pilótáink földhöz csapták őket, mint paraszt a taknyát.
Feladat azért maradt elég. A tábort belőtte a szíriai messzehordó tüzérség, és a találatok pontosságából következtetni lehetett rá, hogy a szép számú szovjet „tanácsadók” kezelik a lövegeket.
— Innen pucolnunk kell! Becsomagoltad a kutyádat?
Gyorsan összekapkodtam egyet s mást, főként könyveket, keresztrejtvényt, bár így, ahogyan indult, nem ígérkezett unalmasnak a háború. Az egyik gránát a konyhába csapódott, káposzták gurultak, paradicsom, paprika repkedett, lisztfelhő kavargott az égre, pár húskonzervet éppen a lábaim elé gurított a jószerencse.
— A fenébe is! Hagyd az egészet, mindjárt a mi káposztafejünk is itt fog gurulni, ha meg a lőszerbe is beletalálnak, repülősök leszünk. Tanuljon meg a kutyád olajbogyót, padlizsánt enni — így a felsőbb parancsnokság Sámson Eisenberg őrmester személyében.
Kinn a narancsültetvényen fújt a szél. Egy domboldalon vertünk tanyát, a fák árnyékában.
— Kellemesebb, mint benn abban a büdös laktanyában. Kár, hogy nincs termés. Szerintem februárban kellett volna háborúzni, vagy egy banánültetvényt választani, mostanában már érik a banán.
— Jelenteni fogom a vezérkarnak, hogy legközelebb ügyeljenek ezekre a finomabb nüánszokra is. Egyelőre lássuk, mit ad a konyha?
A menü nem tért el a békebeli szokásostól. Juhtúró volt babbal, olajbogyó hagymával, humusz és pita.
— Mit eszik a kutya, ha elhúzódik a háború?
— Ha elhúzódik? Őt fogjuk nyársra húzni. Öt napra való élelem van a konyhásoknál. Kínában, úgy tudom, eszik a kutyát!
— A fiatal kutyát! Ez pedig Magyarországon, a forradalom alatt sem volt már kölyök, és annak több mint tíz éve.
Hirtelen jött az este, szinte lecsapott ránk a Golán-fennsík hideg levegője. Pokrócot elfelejtettem hozni, köpenyem sem volt, egy eldobott sátorponyva főnyeremény lett volna. Végigpásztáztam a hevenyészett tábort, a parancsnoksághoz közel akadtam rá az én pasasomra, három pokrócon kényeskedve heverészett.
— Add nekem az egyiket, minek neked három, mikor nekem egy sincsen!
— Reumás a derekam, fájnak az ízületeim — védekezett erősen ismerős akcentussal.
— Vagy úgy?! A fene a pofád — feleltem vissza a mi tatári idiómánkkal. — Ezeket a meséket tartogasd az orvosi vizitre, amikor majd lógni akarsz a szolgálatból. Most add ide az egyik pokrócodat, vagy rád uszítom a kutyát. Most jut eszembe, az idén még nem is oltattam veszettség ellen!
— Fogd vissza azt a dögöt, már a nadrágomat tépi! Vidd a pokrócot, de vedd tudomásul, hogy…
Az ötödik napon akár vissza is mehettünk volna a táborba. A szíriai tüzérség már a második napon kókadozni kezdett, az izraeli légierő sasszeme minden kilövést megfigyelt, minden álcázott állásra azonnal lecsapott. A háború ötödik napján olyan csend honolt a szíriai tüzérségi állásokban, mint egy kirabolt kriptában.
Dagadt hozta a jó. — Húst aprít a szakács, fiúk!!!
Rohantam a konyhára, egyenesen a kisistenhez a főszakácshoz fordultam. Nem akart hinni a fülének!
— Micsoda? Két adagot a kutyának, aki nincs is létszámba véve?
— Kockáztatott a kutya. A gránát nem válogat, jár neki a hús, csak ki ne törje a fogait ezekbe a mócsingokba.
Késő délután indultunk a páncélosok után a lőszerrel. Azok akkor már a Golán fővárosában, Konetrán ettek nagykanállal. A konyha is indult utánuk, de a húst már nem hozták, az jégszekrény hiányában emberi fogyasztásra alkalmatlanná vált. Darazsak, dongók, zöld legyek már gyülekeztek is a lakomára. A kutya még megehette volna, de a szakács, hogy ide illő hasonlattal éljek, kötötte az ebet a karóhoz.
— Meg kell semmisíteni, el kell ásni, ez a parancs.
— Eisenberg őrmester! Vigyen fel engem a parancsnokságra! A hadosztályparancsnokkal, de legalább az ezredgóréval akarok beszélni!
— Jobb lesz, ha egy ideig nem kerülsz a szemei elé. Pipás rád nagyon az öreg!
— Pipás!? Rám? Honnan tud egy tartalékos bakáról az ezredparancsnok?
— Ember! Elvetted a pokrócát, ami nem is kincstári tulajdon, a kutyád meg eltépte a nadrágját!! Háború után akasztás, vagy fejbelövés lesz!! Érdemeidre való tekintettel kérni fogom, hogy tíz-húszévi várbörtönnel megúszhasd, kéz- és lábbilincsben persze, és hetenként háromnapi böjtöléssel.
Büntetés nélkül megúsztam! Klein Mózes, „Musza” alezredes, a volt budapesti srác elesett a Golán- fennsíkon, amikor katonái élén áttörte a szíriaiak bevehetetlennek hirdetett földalatti erődrendszerét, a közelkeleti Maginot-vonalat.
A pokrócot hazavittem, és ereklyeként őrzöm.
(1967. 06. 05.)
Legutóbbi módosítás: 2010.01.14. @ 11:10 :: Csomós Róbert
