Goór Szilárd : Mosás

Utolsó Mohikán mosolyogva ébredt. Szemeit résnyire húzva próbálta felmérni a körülötte lévő tárgyakat, de még mindig az álom hatása alatt, ismeretlennek találta wigwamját. Dünnyögve húzta fejére a takarót, megpróbálkozva a lehetetlennel: visszatérni az álomba, ahol ébredés előtt épp csókközelbe került Esőben Táncolóval, kit már régóta kergetett, és akit végül egy tisztáson sikerült utolérnie.
      Beletelt vagy fél órába, mire feladta a hiábavaló próbálkozást, s nagy nehezen rávette magát arra, hogy kivánszorogjon a sátorból. Enyhe morcossággal szemlélte meg az előző este kiakasztott ruhákat… a fehér bölény bőréből készült, egyébként vakító nadrágon nem sokat segített a mosás…
      Felidézte, mit is mondott neki Esőben Táncoló az ilyen foltokról…
      – Motyókappan? Nem, az nem lehet… mohólappan? – kétségbeesetten nézett fel az égre. – Nagy Manitou, most segíts! Ritka a fehér bölény, nem engedhetem meg magamnak a nadrág elvesztését… meg aztán Esőben Táncoló is megsértődne, ha elfelejteném, mit mondott.
      Manitou kegyes volt… de – némileg elcseszett – humorérzékről adva tanúbizonyságot, nem hagyhatta ki a lehetőséget és ráborította Mohikán fejére a wigwamot… talán tanul belőle, s legközelebb jobban odafigyel.
      Utolsó Mohikán magában motyogva kászálódott ki a romok alól…
      – Mosószappan… hogy lehet ezt elfelejteni? Talán… – felsandított -, no nem, hagyjuk.
      Belovagolt a városba… nem szerette ott a népeket, gyanús volt neki üres tekintetük, sunyi arckifejezésük. De mosószappanjuk biztos van. Elhaladt a szalon mellett, szépen metszett ajkait gúnyosan lebiggyesztette a kitámolygó, tüzes víztől bűzlő, satnya fehérek láttán. Elásta a tomahawkot, elszívta a békepipát, így nem tette azt, mit vére diktált, hogy ugrassa nekik lovát, majd csatakiáltást hallatva, vesse rájuk magát, kését mártsa bűntől fekete szívükbe, s tűzze skalpjukat az öve mellé…
      Így aztán csak továbbporoszkált, méltóságteljes arckifejezéssel rezzenetlen arcán…
      Odaérve a vegyesbolthoz, leszállt Vadócról. Befelé haladva megállt egy pillanatra, odasimította arcát a melegtől kissé pilledt musztáng arcához, s szeretetteljesen a fülébe súgta: – Imádlak, te dög!
      Vadóc persze kiröhögte szentimentalizmusát és az itatóhoz ballagott, szeme sarkából követve Utolsó Mohikán útját a bolt felé.
      Mohikán belépett az ajtón. Enyhén elfintorodott az áporodott macskahúgy bűzétől, de leküzdötte viszolygását és elszántan a pulthoz lépett.
      – Jó napot, egy mosószappant kérek.
      A pult alól felröhögött valaki: – Micsodát??? Mosószappant? Hol él maga, az őskorban?
      Mohikán elvörösödött, de uralkodott magán.
      – Igen, asszonyom, mosószappant.
      – Hát persze, mosószappant!!! – vihogott fel a pult alól felemelkedő nőszemély. – És kisasszony vagyok!
      – Bocsásson meg kisasszony – felelte kínos udvariassággal Mohikan, miközben agyán átvillant pár igen különös kép, amikben totemoszlop, tomahawk, lekötözött nő, meg vér szerepelt, miközben ő kacagva körbelovagolta az oszlopot, válogatott sértéseket vágva a sápatag nőszemélyhez, nagyon jól mulatott.
      – Szóval, kérnék egy mosószappant – szűrte fogai között a szavakat.
      – Ó persze, máris, megnézem az őskori leletek között – vihogott a galád, megsértve ezzel Mohikán önérzetét és Esőben Táncolót egyaránt, hisz a lány ajánlotta neki a szappant, így, aki kineveti a szappant, az Esőben Táncolót is kineveti.
      – Nagy Manitou, adj erőt, hogy elviseljem a hülyéket, kérlek!
      Hazafelé poroszkálva már sokkal vidámabb volt… vidámságában lehetett némi szerepe a mögötte kígyózó füstfelhőnek a város felett. A távolból hallatszó sikolyok és kétségbeesett kiáltások vigyorgásra késztették, ami némileg idiotoid arckifejezést kölcsönzött szép arcának.
      A vigyor csak akkor hervadt le arcáról, mikor a mosószappannal az egyik, nadrágjával a másik kezében lerohant a folyóhoz. Az elé táruló látványtól a földbe gyökerezett. A folyó partján Nagy Duda hevert vérbefagyva. Kezei még szorították Mohikán ingjét, fejétől nem messze egy gyermekfejnyi kődarab hevert.
      Mohikán dühösen meredt a szurdok sziklafalára és a földhöz vágta kincsét, a mosószappant.
      – A rohadt életbe! Idén már a második mosógépemet teszi tönkre a vízkő!!!

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Goór Szilárd