Az igazi szerelem vérvörös!
Éget? kéjmámor és izzó kín.
Végtelennek hitt lobogásában
Két ember marcangolja egymást.
A kamaszok szerelme narancsszín?.
Bátortalan simogatásokkal
T?zdelt, suta csókokkal érlelt
Napjárta, szép emlékmorzsa.
A kedves mell?l más irányba vágyó,
Bujkáló szerelem napsárga,
Mint amikor a felh?k közül
Néha ránk villan az aranyló fény.
A féltékeny, irigy szerelem zöld.
Hányódó, verg?d?, viharos
Tengerek piszkos sziklapartjaira
heves, hínáros hullámok csapnak.
A megállapodott szeretet türkizkék.
A veres lobogású hajnal után
A társak mélységes biztonságban
Nézik egymás mellett a tiszta, tavaszi eget.
Az együtt leélt élet végén a szerelem lila.
Püspöki színével borítja azt,
Ahol már nem kell a szó sem,
Hisz minden apró rezdülés órákat regél.
Színek! Én csak arra kérem azt,
Ki sorsomat hivatott eldönteni,
Hogy soha, egy pillanatig se kelljen
Szürkén, feketén, vagy fehéren élnem!
Mert vallom én örökké, és hinni tudom,
Hogy szerelem és szenvedély nélkül
Az emberi lény nem más,
Mint hasztalan varangy a dzsungel mélyén.
Minden mi épül, az érzésekb?l épül!
————————————————————-
Az ötlet jó, bár a végére kifáradt a gondolat. A türkizkéknél már elsótlanodik a dolog, ott térdrerogy a vers. A „színek” kezdet? visszamen?leg is hazavágja a hangulatot, az utólsó versszak pedig végképp agyoncsapja az egészet (ráadásul szegény varangy… hát miért volna ? hasztalan?!).
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: Markos Klára
