Markos Klára Szerző
Vezetéknév
Markos
Keresztnév
Klára
9 év Nincs Komment

Régen nem írtam, olvasgatok csak inkább, keresve a der?t. Rút világot élünk, üvegszilánkként csapódik az ember lelkébe a mindenhonnan érkez? irigység és gy?lölet. Nem, nem személyhez szóló ez! Csupán felszólalnék a jelenség ellen a magam szerény, kistollú módján.

 

 

Vádollak!

Vádollak én a fátylatlan csendben,
Rémület ég majd b?nös szívedben,
Vádollak én, amíg csak élek,
B?neid tükrében meghal a lélek.

Én leszek majdan a tükör maga,
Homályos szóval a hóhér fonala,
Vádollak én, mint ha szól a nóta,
És gúnyos tömegek kacagnak róla.

Vádollak én majd névtelen szóval,
Vádollak én a gúnyos lasszóval,
Vádollak majd vidám zenével,
és vádolni foglak koboldmesével.

Vádollak majd a csillagok dalával,
Vádollak a szavak gyémántragyogásával,
Bármerre fordulsz, mindenhol megtalálsz,
Kívánni fogod majd a megváltó, jó halált.

Néha elég a vád is, nem kell a büntetés.
B?neidet tudva elég a tüntetés,
Addig vádollak, míg rád ül a gy?lölet,
Amíg gonoszságod egészen eltemet.

Csillog majd tebenned, mindenhol megtalál,
Lelkedet, elmédet éri a rút halál,
Magadat emészted, a b?nöd feléget,
És nem kiálthatsz te sohase ELÉG! -et.

Nem tehetsz semmit, mert tudod azt jól,
Soha nem bújhatsz a névtelen vád alól,
Hisz ahhoz fel kell venned a b?nödet,
Mint a kisinget vette valaha gyermeked.

Felvenned nem lehet, így csak égsz a b?nben,
Néma váddal szemben, te alja, te h?tlen!
Viseled majd görcsben, mint sz?k, rongy ruhát,
És megfojt majd téged a gonosz, rút magány.

Te leszel majd hóhérod tenmagad.
Lelked és elméd egyformán megtagad.
Összetöri mindkett?t a sok viselt gazság,
Míg írók tollában ott az igazság.

Vádollak azzal, hogy meg se látlak,
és akik látnak, b?nösnek találnak.
Egyet kérdek még a fekete csendben:
Magadat gy?lölöd, vagy valóban engem?

——————————–

 

Ragrímes, szóismétl?s, láthatólag nem tudtad lezárni sem, nincs íve, körbe sem jár, naplóba javaslom.

 

 

11 év 7 komment

Egy évvel ezel?tt megláttam a sárkányt, ami megváltoztatott.

 

Ez a történet bizony igaz, és hiteles a fotó is, saját magam készítettem.

Egy kedves, átlagos szlovák családapáról szeretnék mesélni, tavaly ismerkedtünk meg vele, egy olaszországi nyaralás alkalmával.

Már els? nap egymásra mosolyogtunk, a két gyerek murisan fintorgott felénk, a szép sz?ke feleség pedig botladozó olasz szavakkal kívánt jó étvágyat a vacsoránál.

Mi régi látogatói vagyunk a nyaralóhelynek, sok éve járunk vissza egy-egy hétre.

A strandon árusok mászkálnak a forró homokban reggelt?l kés? délutánig, kínálnak törölköz?t, bizsukat, napszemüveget, kókuszdiót, friss gyümölcsöt, hennás tetoválást. Aprócska lányok járják a partot, csendes mosollyal thai masszázsra csábítva a nyaralókat, afro frizurás néger fiúk strandlabdákat ajánlanak, fafaragást, ezer apró bazári vacakot. Sajátos hangulat ez, jó nézni a nyüzsgést, a vidám alkudozást hallgatni, bevallom, nekem kedvenc elfoglaltságom.

A szlovák család is jól érezte magát, a két kisfiú naphosszat rákokra vadászott, a nej pedig vásárolgatott napozás közben nagy élvezettel.

A harmadik napon érdekes figura bukkant fel a strandon, egy pöttöm ázsiai emberke sárkányokat árult. 10-15 darabot is reptetett egyszerre, nyomában vidám gyerekek szaladtak, lelkesen kísérve a színes szörnyetegeket egy darabon, hogy utána visszasiessenek a szüleikhez ezer nyelven kérve, könyörögve:

– Anyu nézd! Jaj! Apa kérek szépen egy sárkányt!

A mi szlovák barátunk is közelebb óvakodott a fiaival az árushoz, megszemlélték komoly arccal a kínálatot, de tán drágának találták a játékszert, vagy a gyerekek részér?l nem volt igazi az érdekl?dés, nem vásároltak hát.

A negyedik napon furcsa izgalmat fedeztem fel a férfin. Járkált fel-alá a parton, lesett türelmetlenül jobbra, aztán balra, érezhet?en várt valakire, vagy valamire, és bizony elkaptam azt a pillanatot, amikor meglátta a szállodasor vége fel?l a szállongó sárkányokat.

Láttatok ti már férfiember arcán boldogságot? Szemérmesen el kellett fordulnom t?le, annyira árulkodó volt az, az arc.

Nem szaporítom a szót, a vásár megköttetett, és a mi barátunk szégyenl?s izgatottsággal eresztette égnek az ? sárkányát. A fiúk egy darabig ácsorogtak mellette, majd elszaladtak várat építeni, focizni, de az apuka csak állt, és engedte, meghúzta az ég felé kapaszkodó selyemóriást.

Másnap már kora reggel lement a család a partra, a reggelinél nem is láttam a férfit, csak kés?bb, a parton. Állt, álldogált, és reptette a sárkányát. Következ? nap megint. Játszott az, az ember, fittyet hányva azokra, akik megmosolyogták, nem tör?dve semmivel és senkivel. Játszott! Elkerekedett szemmel, gyermeki boldogsággal.

Nem gy?ztem betelni a látvánnyal. Azt nem mertem megkérdezni, hogy mi történik a lelkében. Találgattam. Milyen sanyarú gyerekkor, miféle kielégületlen játékvágy lehet benne?

Aztán valami nagyon érdekeset kezdtem érezni. Maró, furcsa irigység kezdett motoszkálni bennem. Emlékképek kísértettek, régi, önfeledt játékok, a kölyökkor, az udvar sarkában álló sufni fura illata, a szakadt ruhák miatti félelem, egy széttört kerékpár, egy olcsó kaucsukbaba buta arca.

Vacsora után sétálni indultunk a párommal, és én egy hirtelen ötlett?l vezérelve vettem magamnak egy hatalmas, szivárványszín? forgót. Aztán egy bolondos koboldfigurát.

Azóta újra tanulgatom a játékok ízét. Mert higgyétek meg nekem, gyereknek lenni sose kés?, viszont nagyon jó!

 

 

 

12 év Nincs Komment

Én hiszem, hogy a világban mindennek van színe. A gondolatoknak, az érzéseknek és a hangulatnak is.

 

 

Az igazi szerelem vérvörös!

Éget? kéjmámor és izzó kín.

Végtelennek hitt lobogásában

Két ember marcangolja egymást.

 

A kamaszok szerelme narancsszín?.

Bátortalan simogatásokkal

T?zdelt, suta csókokkal érlelt

Napjárta, szép emlékmorzsa.

 

A kedves mell?l más irányba vágyó,

Bujkáló szerelem napsárga,

Mint amikor a felh?k közül

Néha ránk villan az aranyló fény.

 

A féltékeny, irigy szerelem zöld.

Hányódó, verg?d?, viharos

Tengerek piszkos sziklapartjaira

heves, hínáros hullámok csapnak.

 

A megállapodott szeretet türkizkék.

A veres lobogású hajnal után

A társak mélységes biztonságban

Nézik egymás mellett a tiszta, tavaszi eget.

 

Az együtt leélt élet végén a szerelem lila.

Püspöki színével borítja azt,

Ahol már nem kell a szó sem,

Hisz minden apró rezdülés órákat regél.

 

Színek! Én csak arra kérem azt,

Ki sorsomat hivatott eldönteni,

Hogy soha, egy pillanatig se kelljen

Szürkén, feketén, vagy fehéren élnem!

 

Mert vallom én örökké, és hinni tudom,

Hogy szerelem és szenvedély nélkül

Az emberi lény nem más,

Mint hasztalan varangy a dzsungel mélyén.

 

Minden mi épül, az érzésekb?l épül!

————————————————————-

Az ötlet jó, bár a végére kifáradt a gondolat. A türkizkéknél már elsótlanodik a dolog, ott térdrerogy a vers. A “színek” kezdet? visszamen?leg is hazavágja a hangulatot, az utólsó versszak pedig végképp agyoncsapja az egészet (ráadásul szegény varangy… hát miért volna ? hasztalan?!).

 

12 év 2 komment

Pontosan 18 évvel ezel?tt történt velem valami! Kettészakadt a lelkem, és ketten lettem!

 

 

 

 

Az estével jött a kín,

Nem volt még érezhet?,

Világ fájdalmához képest

Nem is volt mérhet?.

 

Er?södött a sötét

És n?tt a fájdalom,

izzadt homlokomról

gyöngy csillant vállamon.

 

Testem rándult fájón,

Futott már az orvos,

A rideg, fehér csendben

Én lettem a fontos.

 

Órák teltek aztán,

A testem szétszakadt,

Megsz?nt már az id?,

Csak az izzó kín maradt.

 

Sikoltottam, tudom!

A hideg fém pengett,

Azt mesélik odakint

Mérges vihar zengett.

 

Megcsapta orromat

A vér iszonyú szaga,

Odakint lassan

Elhalt az éjszaka.

 

Vártam már a halált,

Sz?njék meg hát minden!

Csendes sírba engem

Vigyenek el innen!

 

Aztán egyszer csend lett!

Elt?nt a gyötrelem.

Öklöm lassan ernyedt,

Nem volt már félelem.

 

Mellém tettek akkor

Egy lila kis csomagot,

Ráncos volt és rúgott,

Víg nyekkenést hallatott.

 

Véres, nyálkás teste

Megnyugodott lassan,

Az es?cseppek odakint

Elt?ntek a napban.

 

Gyönyör?bbet ennél

én nem láttam még soha,

Sivár életemben ez lett

A legszentebb éjszaka.

 

(Azért azt bevallom

Az igazság végett:

Amíg ezt leírtam,

Az ebéd odaégett.)

 

12 év 6 komment

Képtelenül képes vers a törvények zárta, bürokratizmusban dübörg? életünk dics?ítésére.

 

 

 

 

Kötelek!

Korbács és bilincs!

Véres deres, és tilalmak!

Adók, illetékek, büntetés.

 

Mindenütt tilalmak!

 

nem lehetsz

szocialista

kommunista

hitlerista

kálvinista

buddhista

freudista

fradista

kubista

szürrealista

feminista

szadista

mazochista

 

Hosszú a lista!

 

És mindig van egy Er?s Pista,

ki elmondja, hogy az izmusok kora

elveszett valahol az elidegenedés

elleni vad, vérg?zös csatában.

 

Ma már nem lehetsz, csak szürke báb,

S alázatos, semmilelk? szolga.

 

12 év 1 Komment

Avagy a nagy öreg felébred, és szétnéz.

Haragvó Isten szennyhalmokon tipor,

És borzadva sirat holt erd?ket.

Tengerre szállna, de olaj b?ze gyötri,

Intené szavakkal az ébred?ket.

 

Kiált és átkozódik m?vét temetve,

De bármerre megy süket fülekre talál.

Emberroncsok bolyonganak a Földön,

Kiknek megváltás lesz, ha elj? a halál.

 

Az öklök görcsös rángását látja ?

A markokban b?zl? pénzhalom.

Kiáltásokat hall, tébolyult vijjogást:

Az enyém a vagyon! Nem adom! Nem adom!

 

Haragvó Isten sírást hall,

Egy aprócska gyermek, torz test? csoda

Lehajolna hozzá, de már kih?lt a test,

A saját anyja dobta le oda!

 

Haragvó Isten keresi mi igaz,

Nem hiszi, hogy elpusztult a világ!

Széjjelnéz és felkiált örömében,

Ott a sziklák közt egy kis piros virág!

 

Nem haragszik már az Isten

Nem fontos már a világ!

Elfúj embert, pénzt, hatalmat,

Csak egy él? marad, a virág!

 

13 év 7 komment

Az orvos szándékos lassúsággal csukta össze repedezett fekete táskáját, matatott még egy keveset kabátja zsebében és csak aztán fordult az ágy melletti széken üldögél? széparcú, hatvanas éveiben járó asszonyhoz.

– Itt már nincs mit tenni, nagyon sajnálom… – mondta és választ sem várva kisietett a fülledt betegszobából.

A konyhában ücsörögtek a férfiak, az öreg el?tt borospohár, halkan dünnyögött magában, a három középkorú férfi egy-egy sámlin kuporgott esetlenül, lerítt róluk, hogy nem szoktak hozzá, hogy napközben ily módon tétlenkedjenek.

Az ajtócsapódásra mindannyian egyszerre kapták fel fejüket, az öreg eltátotta száját és halkan megnyikkant, fiai naptól cserzett arcukat fordították némán az orvos felé, szájukat egyformán összepréselték.

Akkor sem szólalt meg egyikük sem, amikor a fehér köpenyes zsebéb?l mobiltelefont vett el?, intézkedett a halotti bizonyítványról, szállításról, majd kurtán biccentett és kilépett a napos udvarra.

Az öreg nagyot kortyolt az el?tte álló pohárból, láthatólag belesüppedt a borivás ?si élvezetébe, kizárva minden más hozzá érkez? ingert.

A szoba fel?l halk csukló nyüszítés hallatszott, majd motozás, valami csattant és megjelent az ajtóban a kisírt arcú asszony, a második legid?sebb testvér.

– Meghalt. Neki már jó – suttogta tágra nyílt szemmel, majd hangosan felzokogott.

A fiúk egyszerre álltak fel, izmos testükkel egy pillanat alatt megtelt, életre kelt a konyha, Jóska apjához lépett és a láthatóan öntudatlan ember vállára tette hatalmas tenyerét, Karcsi n?véréhez lépett és halkan a teend?kr?l érdekl?dött, csak a legkisebb, Laci állt tehetetlenül.

Aztán egy percre csend lett. Éva férje érkezett haza, széles, szomorú arcáról lerítt, hogy már tudta, mi vár rá.

Sorban lekezelt sógoraival, majd józan hangon figyelmeztette feleségét, hogy mindenkinek jól esne most egy kávé, de közben szeretettel és vigasztalóan simogatta az asszony sz?ke haját és arcára szorított kezét.

Kés?bb szállingózni kezdtek a feleségek, unokák is, megérkeztek a halottszállítók. Évának nem volt ideje saját gondolataira, szendvicseket varázsolt az asztalra, bort, üdít?t töltött, sürgött-forgott, irányította menyét és lányát, kínosan ügyelt rá, hogy az összegy?lt harminc ember semmiben se szenvedjen hiányt.

Nem sírtak, a családban úgysem látott férfit könnyezni soha senki, ahogy nagymami mesélte, ez évszázadok óta így van, a família fiai mindig kemény emberek voltak.

Csak a lányunokák törölték le néha arcukat dugva, az asztaltól teljesen elfordulva.

Mikor végre elcsendesedett a ház, Éva hátrasietett apjához, aki ugyanazon a széken ücsörgött, ahol kora délután hagyta.

– Na, végre eszetekbe jutottam! Rég vacsoraid? van, de rátok nem számíthat az ember! – morgott lánya felé – Nem tudom, hogy anyád merre csavarog, lassan teljesen besötétedik.

Az asszony fáradtan roppantott egyet derekán, meg sem hallva az öregember szemrehányó szavait.

– Talán jobb is, hogy elborult az agya és nem tudja, mi történt – gondolta, miközben gondosan megterített apjának és besurrant a szobába, hogy még az éjjel kitakarítson, reggelre semmi ne emlékeztessen arra, aki ma elment innen.

Semmi fájdalmas ne maradjon az után az asszony után, aki majdnem kilencven évet élt ezek közt a falak közt, akinek a kezéb?l sosem fogyott ki a munka, aki szinte támasz és zokszó nélkül nevelt fel öt gyereket, egyet eltemetett, aki hetven évig ápolta ígéretéhez híven magatehetetlen, agyhártyagyulladásban megnyomorodott, néma, vak húgát, akinek a terített asztalánál mindig volt hely a gyerekeknek és a számtalan unokának, aki csak adott, adott, adott és sosem kért.

A temetés napjáig csend telepedett a családi házra. Az öreg kés?n kelt, néha érdekl?dött felesége hollétér?l, de a választ nem akarta meghallani.

Evett jóíz?en, bámulta a tévét és iszogatott a rokonok által hozott jóféle borból.

Amikor a nagycsalád összejött, hogy utolsó útjára kísérjék az asszonyt, az öreg szinte vidám lett.

Nem értette ugyan, hogy mi történt, miért van itt ez a sok rokon, de egész életében szerette a nyüzsgést, a sok embert, úgy vélte lakodalom készült tán, iszogatta a fröccsét és nézte a családját.

Amikor öltöznie kellett, két fia és legnagyobb dédunokája segítettek neki felvenni az öltönyt, szótlanul hallgatták viccel?dését.

Végül az egyik férfi szólalt meg, rekedt hangon próbálta apját visszahozni a való világba:

– Meghalt anyi. Ma temetjük.

Az öreg döbbenten nézett fiára és értetlenül motyogta maga elé:

– Meghalt az anyósom, és nekem nem is szóltatok? Anyátok merre csámborog ilyenkor? Neki is szólni kellene!

A férfiak hallgattak, csak szemük kapcsolódott össze, belekaroltak az öregbe és lassan a temet? felé indultak vele, mögöttük lépkedett a néma, gyászoló tömeg.

A búcsúztatót a család rövidre kérte, a pap halkan darálta a szavakat, csak akkor emelte fel a hangját, amikor az asszony nevét említette.

– Búcsúzzunk hát Kocsis Erzsébett?l…

Az öreg, aki az els? sorban, fiai közt ült, felemelte fejét, szemében rég látott fénnyel világított az értelem és valami más is. Riadtság, vagy megbánás tán annyi elherdált évért, megértette végre, hogy az hagyta el, aki neki valaha a legdrágább volt, aki egy életen át gondoskodott róla, aki elnézte gyermeteg viselkedését, aki – talán mert sosem volt rá ideje – sosem veszekedett vele, aki mindent adott neki, amit?l embernek érezhette magát.

Megértette, hogy egyedül maradt hát és évtizedek óta el?ször sírni kezdett, fájdalmasan zokogott, kétségbeesett mozdulatot tett Jóska felé.

Sovány ujjai er?tlenül kaparászták a fekete öltöny szövetét, még azt is érezte, hogyan feszül meg fia karján a nehéz munkában kidolgozott izomköteg, Karcsi és Jóska egyszerre nyúltak apjuk keze, válla felé, támaszt nyújtóan, vigasztalóan.

És akkor a három fiú szemében is megjelentek az els? férfikönnyek.

13 év 1 Komment

Ha valaki most történelmi tényekre számít, netán turistáknak szóló bölcs tanácsokra, az csalódni fog, de hát ezek megtalálhatóak az utazási irodák harsány katalógusaiban. Én most mást szeretnék mondani, mást bizony!

Az Ezeregyéjszakát szeretném megmutatni, a lélekrabló, kétségbe- és gyönyörbeejt? országot, a csodák világát, Egyiptomot.

Allah jókedvében leledzett, amikor megálmodta ezt az országot. A nyomor mellé optimizmust adott, der?t, muzsikát és annyi szépséget, mely el?tt kalapot emel a halandó lélek, és valahol bent köszönetet mond.

Már az érkezés is valami különös érzés. Ha télen utazom, a repül?gépb?l kilépve megérint a semmi mással össze nem téveszthet? meleg és az ismeretlen szagokkal terhes szél. Elkábít a hangos arab gajdolás, a fekete arcú, villogó szem?, galabijás férfiaktól kezdetben riadtan h?kölök hátra.

A szálloda luxusa leny?göz, a szobák szépen berendezettek, a fürd?szoba márványzata csillog, az étterem hosszú, feldíszített svédasztalai és a pincérek fülig ér? vigyora, hangos, barátkozó köszönése eloszlatja a félelmeket. Itt egy óra alatt otthon érzi magát az érkez? és átadhatja magát a pihenésnek, rácsodálkozhat erre a buja világra.

Ott a Vörös-tenger, Földünk második leggazdagabb él?világgal bíró csodája, ezer kékben pompázó, furcsán morajló rejtély. A korallok ezrei egy különleges, folyton változó kert képét vetítik elém, ha lemerészkedem közéjük. Elég, ha csak a fejemet dugom alá egy búvárszemüveggel, s máris benne vagyok a mesében.

A színpompás halrajok, a kis, gonosz tengeri sünök, a medúzarajok, a csúf lomha murénák ott vannak mindenütt, de találkozhatok szerencsés esetben delfinnel, cápával és barracudával is.

És Kairó, a lüktet?, hangos, a semmihez nem hasonlítható piszkos város, ahol szól a zene, ahol együtt él a nyomor az elképeszt? luxussal, ahol katonák vigyázzák minden léptemet, komor fegyverek mögül vidám-bátorítóan kacsint Ahmed, suhancok igyekeznek baksist kicsikarni és fürkész, mohó férfiszemek kutatják a lenge ruházatot.

Persze vicc csak, játék, a vallási rend?rség vigyáz és éber! Ha európai n?t testi kontaktuson kapnak muzulmán férfivel, a n?t kiutasítják és a férfira súlyos büntetés vár.

A séta az ókor csodái közt nem leírható, próbálták már sokan. De hogyan lehet papíron megjeleníteni az áhítatot, a misztikum, a sötét titok és elmúlás illatát, az alázatot a piramisok el?tt állva, vagy Luxorban elkerekedett szemmel sétálva? Nem képes arra él?, nem!

A nyomornegyedekbe is bejárásom van, gyerekek futnak ki elém a 2 x 2 méteres, fedetlen, ablaktalan betonkockákból lökdösik félre a sz?k, csatornázatlan sikátorban a kecskéket, soha annyi csillogó szemet, soha annyi tiszta tekintetet!

Belém csimpaszkodnak, a vitaminos cukrot sikkantva fogadják, hamarosan asszonyok jönnek el? szigorúan lefátyolozva, és barátságosan invitálnak apró, nyomorúságos otthonukba teára.

Egy kövön síró asszony ücsörög, karjában kisbaba, már tudja, hogy menthetetlen, viszik majd a kis testet a sivatagba. Leguggolok mellé, megszorítja a kezemet hálásan, és Allahról mond valamit, magát nyugtatná tán reménytelenül.

A f?utcára kiérve hangos a zene, arabul énekel az árus, a leveg?nek ezerillata van, parfümök, füstöl?k émelyít? kavalkádja és halb?z, sose érzett egyveleg. Torz magyar szavak invitálnak a szukokba, de a villanó tekintett?l visszarebben az, aki túl merészen közeledik.

Éjszaka megnyit a tengerparti diszkó, a pálmák alatt, a csapódó hullámok zajában, meztelen talppal táncol a homokban tini és ötven éves, a hangulat elsodor, a szívet döngeti, elvarázsol.

Még meg sem ébred az ember, máris búcsúzni kell. Ülni szomorúan hajnalban a szoba teraszán, hallgatni a tengert, amikor megtörténik a csoda, felharsan a müezzin hangja, pénteki nagyimára hív és ezer, meg ezer hang felel rá panaszosan, Allah, Allah… és tágra nyílik a szem, magába szippant ez a világ, vonz az odatartozás vágya.

Másnap menni kell. Dübörög a repül?, elrugaszkodik, szemet vakít lent a kékség és cseppet sem szomorú az ember, mert tudja, hogy visszatér, itt lesz majd újra és újra, leszáll a gépr?l, és keresni kezdi lelkének itt felejtett darabjait.

 

 

13 év 4 komment

 

Gyerekek! Tudjátok ti, hogy a plüssmackóknak lelkük van? Nézzétek csak meg Marietta képét, itt lakik nálam, és mondhatom, hogy nagyon erkölcsös hölgy. Ruha nélkül meg nem jelenne soha!          

Egy es?s ?szi estén érkezett hozzám, a kerületben lomtalanítás volt, rosszkedv?en kerülgettem a rendetlen halmokat és a tócsákat, amikor megláttam egy repedt mosdókagyló és egy törött faláda közt a kikukucskáló fülét. Kiszabadítottam, hazahoztam, megfürdettem, töltöttem neki egy teát, és nekiláttam meghorgolni neki ezt a kis fehér ruhát saját rongyai helyébe. ?mellettem ült egy ládikán és mesébe kezdett.

Egy Betti nev? kislánynak vették meg Mariettát a szülei, vidám volt, mosolygós, hát nagy volt az öröm.

– Micsoda kedves maci! Köszönöm! Köszönöm! – lelkendezett a kislány.

Marietta sok évig volt Betti barátn?je és alvótársa.

Egy nap a kislányból nagylány lett, az els? randevújára készült, és a macilányt szégyell?sen elrejtette az egyik fiók mélyére.

El is felejtette.

Teltek az évek megint, Marietta boldogtalan volt a sötétben, szólni nem szólhatott, de arcáról elt?nt a der?, és félt. Egyfolytában félt.

Betti az esküv?jére készült, mikor édesanyja azt találta ki, hogy a rózsaszín leányszobából selejtezzék ki a lomokat.

Így került utcára sok játék, riadt babák, régen kifogyott filctollak, gy?rött noteszek, és a halom tetejére odakerült bizony Marietta is.

Az járdán durva kezek fogdosták, de nem tetszett senkinek. Dobálták jobbra, rugdalták balra, szegény maci félt. Gombszeméb?l plüsskönnyek csorogtak némán, visszavágyott a régi-régi gyerekszoba világos melegébe, és tudta, itt a vég.

Akkor jöttem én.

Most boldog, jól érzi magát a bundájában megint. Esténként mellém kucorodik a párnára, és vigyáz rám.

És hogy miért mesélem ezt el? Nem is tudom.

Itt biztosan nincsenek olyan gyerekek, akik a megunt, h?séges játékokat a szemétbe dobják.

Itt mindenki meg?rizné, vagy más gyereknek adná oda Mariettát, ugye?

 

 

13 év 2 komment

Én láttam!

 

Én láttam Mária Magdolnát! Rongyos farmerben érkezett, kopaszon.

Szelíden mosolygott a parton és félénken intett felém rózsaszín kezével.

 

Egy szakállas hippi kísérte, szemében nyugodt becsület.

 

Leültek a mohos kövekre, Magdolna alázattal megoldotta Ura poros saruját,

Kevés vízzel megtisztította azt, és csendes mesébe kezdett:

 

„B?nben éltem, eladtam testemet, de a lelkem enyém maradt.

Vártam a megváltó halált, hisz kik használtak másnap megköveztek.

Vertek szavakkal, s vérem csorgott a deresen.

Ütöttek pálcával kalodába zárva, s mellettem egy sz?z szenvedett,

Kinek b?ne csak annyi volt, hogy szavakkal illette helytartóját.

 

Korbácsoltak bilincsek fogságába verve.

Hajamat tépték álszent zsarnokok.

Szenvedésemen kacagva mulatott egy maszatos utcagyerek,

Kezében vígsága miatt szertemállott két szem húsos datolya.

 

Jártam a pokolban, de nem kellettem oda. El?ztek onnan a szellemek.

A tisztítót?z kivetett, s egy utam maradt, megtalálni mesteremet.

Az Urat, ki szolgájává fogad, ki megtisztít a b?n sarától, s ki

gondoskodó szeretettel tanít, okít, s büntet, ha arra vagyok méltó.

 

Feketén kezdtem az utamat, de a szenvedés szürkévé tett.

Fakulni kezdtem, de mégis rám talált.

Magához emelt, s végigvezetett a korokon át.

Megtanultam játszani.

Nézz rám, mivé lettem a hosszú út során!”

 

Érdekl?dve néztem, tejfény? arcában pajkosan villant a fekete szem.

Aprót kacsintott, majd megkötötte újra a sarut, felálltak mindketten.

Nem intettek búcsút, csak elindultak a víz mentén, hamarosan

Nem láttam mást, csak egy vidáman szökdécsel? hófehér lányalakot,

És mellette egy megfontolt járású, gondoskodó férfit.

 

Talán csak álom volt. Ritkán járok a folyó felé.

Markos Klára Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.