Hajnalban sietve öltözött a két lány. Zsiga este, a kapuban azzal lepte meg Margitot, hogy másnap beszélni akar az apjával a kett?jük ügyér?l, mert nehezen érti, a lányának miért kell minden lépéséhez engedélyt kérnie. Neki komoly és tisztességes szándékai vannak, vagyona nincsen, de jól érti a szakmáját, kenyér meg mindig kell az embereknek.
Margit boldogan, de egyben ijedten hallgatta szavait, és amikor Zsiga szorosabbra fogta a derekát, nem tiltakozott. Mégis azzal búcsúzott, hogy óvatosságra intette a fiút.
– Apámat nem könny? kiismerni, azzal még várj. El?bb hadd beszéljek vele én. –
És ezt jól érezte; nagy kerül?t téve is, veszélyes hadm?veletnek bizonyult ennek a témának a megközelítése.
A vasárnapi misére teljes díszben ment Margit, rózsaszín? selyem réklije felett a több soros olcsó gyöngy tette ragyogóvá, a magabiztos, hetyke arcát. Boldogságot remélt, méghozzá úgy, hogy az neki jár, nem hitte, hogy az élet kegyetlen is lehet. Szemével Zsigát kereste, a templommal szemben – a Cinca túlsó partján – gyülekez? fiatal férfiak között.
A mellette lépked? sudár, szép asszonyka, akit a testvérkéjének érzett, visszavárja az ? szeretett bátyusát, akiért forrón imádkoztak mind a ketten. Ha Mariska, épp az ellentéte volt is Margitnak, összekapcsolta ?ket az – a Gyuriért való -, aggódó szeretet.
Virágos, krepdesin ruhájában olyan volt ez a sem nem lány, sem nem asszony, mintha ? maga is egy szál tavaszi virág volna.
Hazafelé kísér?jüknek szeg?dött Zsiga. Már messzir?l látták, hogy a kapuban áll Blázsovics papa. Margit hátán végigfutott a borzongás: Ebb?l jó nem sülhet ki!
Ahogy közelebb értek, apja sarkon fordult, beballagott…
– Én el?re megyek – segített volna Mariska, a párocskának magukra maradni.
– Jaj, nehogy itt haggyál! Apám valamire készül, ne legyen oka belém kötni! – és gyorsan elbúcsúzott Zsigától.
– Dicsértessék az Úr, részük legyen a szentmi…- csak eddig jutott Margit belép? köszönése. „Isten hozott” helyett, egy váratlan pofon vágta a szárfához.
– A falu szeme láttára köll néked avva, az éhenkórásszaa édelegnyi?!
– Papa, az a fiú csak hazakísért minket…- emelte rá a rémült szemét Mariska.
– Te menny innenn, ez nem a te dógod! – Megfogta Mariska vállát, szelíden tolta el az útból.
– Akármit duruzsót ez a füledbe, semmi keresnyi valója sincsen körülötted. Ha ezt ü meg nem tuggya jegyeznyi, hónaptú le is út, föl is…Te meg most rögtön ?tözz át, aztán várnak Vasanitsék. Ahhó a gyerekhe meg légy kedves, mer az lesz az urad! – Zord hangja vágott, mint a penge, és súlyos léptekkel ment ki a lánya mellett, aki eddig a vállával kért támaszt az ajtókerett?l, és a még sajgó arcát simogatta.
Mintha darázs csípte volna, penderült meg Margit:
– Miii? Mit mondott apám? Ahhó az idiótáhó akar éngemet adnyni? Inkább a halál…
– Inkább? No, akkó rend?d meg a koporsódat. De el?bb indujj át, mer vár a munka! – szólt vissza a vállán át.
A három n? dermedten állt a pékség betonos el?terében.
Semmit nem tanult ez a konok ember, a nemrég múlt leckéb?l. Vagy pont azért makacsolja meg magát, mivel a másik gyereke er?sebbnek bizonyult nála? Nehogy a lánygyerek is megleckéztesse ?t? Pláne, mivel ez csak lyány…
*
Vasanits a szokásosnál is kedvesebben fogadta Margitot.
– No? Megbeszélted apáddal?
– Mit köllött vóna?
– Hogy mehetünk-e kér?be? –
A gyönyör? vasárnapi napsütés nem tudott eléggé elborulni a nemrég kapott pofontól, és az azt követ? fenyegetést?l. Ez a kérdés aztán elsötétítette a világot. Az er?s lány megtántorodott. Vasanitsné mellette termett, lenyomta egy székre.
– Ne rémüldözz gyönyör?m! Itt neked olyan helyed lesz, mint egy bárón?nek. Selyembe, bársonyba öltöztetünk, hogy olyant még nem látott Ozora. Úgy rendezed be a szobádat, ahogy álmodban se képzelted magadnak.
– Nem kell elsietni, szépen meggondolod, aztán szólsz, hogy mikor mehetek át Kálmánnal. Mellette úriasszony lehetsz – vette át a szót Viktor.
Margit ült, nézett fel hol egyikre, hol másikra, a két kerít?jére. Aztán csak felugrott, meg se állt otthon a szobájuk bels? sarkáig. Ott ült Mariska, kigombolt blúzban, átszellemült arccal a babát szoptatva.
Álmatagon emelte rá a szemét, mintha nem is ott lenne, ahol…
Sógorn?je lekuporodott mellé, alulról nézett fel rémült tekintete:
– Eladtak éngem má!
– Mit beszélsz? – élénkült fel a kismama.
– Azok má gyünnek lánykér?be…
– Csak nem tényleg a Kálmánkának ígért apád?
– De bizony hogy annak!… De én a kútba ölöm magam!!
– Dehogyis ölöd! Majd én beszélek vele – állt fel Mariska.
Margit kezébe nyomta a pólyást, begombolta a blúzát, indult volna.
– Várj. Vidd ezt is – jutott eszébe a másiknak és visszatette karjába Magduskát.
Az unoka látványa eddig tényleg hatásos volt. Karján a gyerekkel állt apósa elé Mariska.
– Ezt komolyan gondolta Papa?
– Mit te lány?
– Hát a Margit dolgát…
– Nékem köll tunni, mi a jó ünéki, ha ü magátú nem tuggya.
– De hát azt nem szereti…
– Maj megszereti.
– Kálmust -e?
– Azt hát, meg a bársony fotelt. Amibe ?tetik.
– Vagy amit vele takaríttatnak ki… – kockáztatta meg a lány.
– Anná több esze van azér. Nem köll féttenyi.
– De Papa…
– Na, haggyá éngemet. Te aztán ne mérgesíts f?! –
Mariska jobbnak látta, ha ebbe tényleg nem avatkozik bele. Ezen – jól látszott -, már nincs meggondolni valója az elszánt apának. Ez konokul el van döntve.
*
Zsiga egymás után öltögette be a kenyereket, amit Mariska borított a lapátjára. Az Öreg folyton a közelben mászkált, nem lehetett t?le szót váltani. Mármint olyan szót, amilyent a hiányzó Margitról váltott volna szívesen a két fiatal.
Aztán az els? adandó alkalommal Mariska odasúgta:
– Nehogy szóba hozza Margitot!
– Dehát hol van?
– Átk?dték – intett fejével az utca másik oldala felé.
– Mára? – kerekedett Zsiga szeme.
– Eztán mindigre… – volt a titokzatos felvilágosítás.
A legény, miközben ügyes mozdulattal kirántotta – a betolt kenyér alól – a hosszú nyel? falapátot, akkorát káromkodott, hogy az izzó leveg? is belerezdült a kemence belsejében.
*
Megszokott sétája el?ször mindig a lányához vezette az órás nagyapát, minden nap kétszer. Délben egyenesen a legkisebb unokája bölcs?jénél állt csak meg egy percre, megjegyezve:
– Na, már kicsit nagyobb, mint egy pintes üveg – aztán tovább sietett.
Este szokott tovább id?zni, beszélgetni, politizálni. De a fürdetést soha nem várta meg, látni se akarta a babát, mert szerinte túl kicsi, az ilyen apróság nem is lehet életre való.
Soha nem tudta kiheverni az újszülött gyermekei bölcs?halálát.
Egy nap mégse sietett el délben sem. A szokásos pózban állt meg a kredencnek d?lve, lábát keresztbe téve, aznapi kutyafejes sétabotját a karján lógatva. (Ugyanis ezekb?l, a botokból egyre gyarapodó gy?jteménye volt, és naponta másikat választott a sétáihoz. Volt fém, csont, fa, sima vagy faragott fogantyúval, hétköznapi és vasárnapi, külön-külön.)
Arcán döbbenet látszott, amikor elmondta, hogy milyen furcsa �?pár” járt nála.
– Ezek komolyan a Vasanits Kálmánhoz akarják adni ezt, az életrevaló Margitot?
– Voltak talán jegygy?r?t venni?
– Bizony voltak, méghozzá hármasban. Viktor is elkísérte ?ket. Viktor és Margit válogatott, Kálmán csak állt, hagyta az ujjára próbálni a gy?r?t.
– Ezt én nem is értem…- t?n?dött a lánya.
– Csak azzal magyarázható – válaszolt a nagyapa -, hogy Blázsovics most megmutathatja, ki parancsol.
– Margitot pedig Viktor meg fogja vigasztalni – tette hozzá veje furcsa grimasszal.
– Hogy mondhatsz ilyent Karcsi! – csattant fel naivan a felesége.
No, ezen is elvitatkoztak egy kicsit. Ágneske meg nem értette, miért kellene vigasztalni Margitot. Ha meg kell, azon anyu miért úgy háborodik fel?
*
A kocsma melletti, a postától kétháznyira álló épület volt a szebbik, a két legtekintélyesebb f?szegi, vagy hivatalos új navén: Rákóczi úti ház közül. A pékház mellett lév? gyönyör? Nemes-ház csak a második. Az els?nek tulajdonosa a zsidó, Barna – azel?tt Braun – nagykeresked?. Magyarosította a nevét, amikor a lánya kikeresztelkedett, és egy keresztény keresked?-fiúnak lett a menyasszonya. Az ? szép, dísztégla-homlokzatú házukba költözött be a csend?r?rs, a tulajdonosokat a ház hátsó, kisebb lakrészébe utasítva és zsúfolva.
A parancsnok naponta borotválkozott. Ha ideje engedte, akkor átment a szemközti üzletbe, de ha siet?s dolga akadt, üzent a borbélyért, hogy a lakásán borotválja meg.
Mindez, mindig korán reggel történt.
A napi találkozás, az egy-két elejtett szó, egyre bizalmasabb beszélgetéseket indított a két férfi közt. A csend?rtiszt nem titkolta az aggodalmait. �? nem volt egy rettegett parancsnok, hanem szó szerint a csend és rend ?re, aki kis ideje már csak a túlélést építgette. Rövid ismeretség után ?szintén panaszkodott. Legényeit kordában tartani, helytállni – a nélkül, hogy a felettes tisztek kegyetlen utasításait szó szerint betartassa -, nem egy könny? feladatnak bizonyult.
– Ezt a háborút már elveszítettük. Ha ideér a front, nekünk menekülnünk kell. Lesz néhány csend?röm, aki kiugrik a mundérból. Néhányan azért, mert el kell bujdosniuk a népharag el?l, néhánynak pedig már elege van a parancsokból. Így van ezzel Lózer is, aki már le is szerelt volna, ha nem tartom vissza. Azzal tudtam maradásra bírni, hogy szükségem van megbízható, és nem vérengzést vágyó emberekre, és ezt meg is mondtam neki. –
Lózer egyszer?, jó gondolkodású fiatalember lévén, végiggondolta; csak úgy tudhat gyorsan kiemelkedni a nyomorúságos életb?l, ha beáll csend?rnek.
Kés?bb jött rá, hogy ez milyen emberpróbáló, kemény élet, hogy milyen „nemszeretem feladatokkal” jár, amikor már aligha volt visszaút bel?le. A parancsnokával hamar talált közös hangot, kapott megértést és bíztatást.
Mariskáról mindenki tudta, hogy a pék Gyurinak a hites menyasszonya, csaknem felesége. Amellett az is elterjedt, hogy vele Blázsovicsék megfogták az Isten lábát. Már lassacskán úgy dolgozott a sütödében, hogy akár egyedül is tovább vihette volna az üzletet.
Gyönyör?en látta el a babát, aztán ott volt ügyes besegítése a háztartásba, és még a sz?l?ben is szorgoskodott. Az öreggel együtt, hol egyik, hol másik fehérnép indult a Sárállásba metszeni, kapálni, kötözni a bornak valót. Ebb?l se húzta ki magát Mariska.
Csak addig pihenhetett a fiatal anyuka, amíg etette Magduskát. Akkor kiült a leánderek mögé, onnét leste a posta épületét, ami már hónapok óta nem hozott levelet Gyuritól. Olyankor elnézte a pici, hegyes állacskát, ami kicsinyített mása volt az apjáénak.
– Hol jár az édesapád, kicsi lányom? Él-e még? Visszajön-e hozzánk valaha? –
Keményen dolgozott az egész család. Margit minden délután a Vasanits kocsmában segédkezett. Ha bármi munka akadt, – „… majd Mariskával…” – Ha boltba kellett szaladni, -„…majd a Mariska…”
Az utcán nem ritkán köszönt rá a kakastollas, csinos Lózer. Köszönt, és jól meg is nézte magának…
Egyik kezében kosár, másikban háncsszatyor, a hóna alól a nagy csomag – amiért a szomszéd cipészhez lépett be el?bb – lecsúszott, amikor kifordult a Rózenspiczék vegyesboltjának ajtaján.
– Segíthetek? – Ugrott oda a csend?r, aki véletlenül, vagy inkább a sorstól terelgetve éppen akkor járt arra, s?t még észre is vette a felpakolt Mariskát.
– Köszönöm, elbírom, csak rosszul fogtam – menteget?zött az, és siet?sen hagyta volna faképnél Lózert a járdán. De az a fránya becsomagolt cip? úgy döntött, hogy ennek a két embernek szót kell még váltania. Hangos csattanással landolt a kitéglázott járdán.
A fiatalember felkapta, mindketten nevettek, úgy mentek tovább, aztán a kapunál csak el?re engedte a lányt, és fordult is már be utána. Blázsovics el?ször megriadva nézett; – ugyan mit keres ez a csend?r a házban -, aztán amikor az letette a csomagot, összevágva a csizma sarkát és elköszönt, akkor összehúzta a szemét, de megnyugodott.
*
Egy vasárnap estefelé Aranka felugorva a konyhaszékr?l, kihajolt, hogy lássa, a szeme akarja-e megcsalni, vagy jól látott. Margit ment ott, hazafelé, kézen fogva Kálmánkával.
Fél óra telt el, akkor hozzájuk kopogtak be, és köszönt a lány:
– Dicsértessék a Jézus neve!
Ami következett, arról kés?bb így beszélt a férjének:
– Nem hittem, hogy ébren vagyok. Meghívtak minket az esküv?jükre, ami csak sz?k-kör?, csendes lesz, de mi már majdnem a családhoz tartozunk, hát tiszteljük meg ?ket azzal, hogy részt veszünk… –
*
Gyakran megcsodálta Ágneske a díszes, lakodalmi meneteket. A komoly iparos esküv?két, a földig ér?, hófehér ruhás menyasszonyt, gyönyör? fátyolával, aminek hosszú végét két koszorús kislány vitte utána, és a legkevesebb három rózsaszín? koszorúslány-ruhákba öltözött barátn?je mögött, el?bb az apja, majd újsütet? férje karján lépegetett a nászmenet végén. Halkan, méltóságteljesen suhantak végig a járdán.
Nagyon szépnek, de kissé unalmasnak találta, annál érdekesebbnek a teljesen más paraszt esküv?ket, amik zajos, látványos felvonulások voltak. Mintha nem is ugyanarról a szertartásról lett volna szó.
Ki is faggatta anyut, hogy amit már nem láthatott, az hogyan is zajlik tovább. Ajándékok, vacsora, torták, tánc, menyecske avatás, öröm… alig valami különbség, legfeljebb a más körökben szokásos, feltálalt ételekben és a zenében. Ezért aztán hihette Ágneske, hogy az igazi, nagy lakodalom Ozorán csak egyféle lehet, trottyos banda kísérettel, élükön Barkócival, aki a nyakába akasztott, kifényesített, réz bombarddal recsegett bele ütemesen a többiek zenélésébe, jó nagyokat, hogy éreztesse, itt ? a legfontosabb tekintély.
Hosszú nászmenet, mesés „pörk?ttorták„, azaz pörköltcukor és dió keverékéb?l készült torták, amiket a menetben, talpas üvegtálon egyensúlyoztak végig a hosszú utcákon, amikor kikérni mentek a menyasszonyt. Aztán a templomba, majd hazakísérték, végül este, a „v?legényes” házhoz. �? pedig mindezt az ablakból szokta megcsodálni. A gyönyör? tortáknak megkülönböztetett asszonyok voltak m?vészi mesterei a falúban. Világosbarnára forrósított cukorból és vágott dióbélb?l készültek a grillázs szeletkék, amib?l három-négy emeletesre építették, „ájz”-nak nevezett, hófehér cukormáz mintákkal cifrázták.
Olyan karcsú-magasra, mint egy csipketorony.
Színpompásan, látványos, de szigorú rend szerint vonult a násznép. Legelöl, a négy v?fély, közülük, az els? kett? néha szembefordulva a menettel, rozmaringággal a kezében vezényelve a lépések ritmusát. Énekeltek is a zenével. A másik kett? – a menyasszony, és a v?legény keresztapja -, vezették a menetet.
A v?legény családjából – a legutóbb házasságot kötött ifjú pár -, a pillés menyecske volt a nyoszolyóasszony. �? vezette legelöl a templomig a v?legényt, a férje pedig mögöttük, a hófehér selyembrokátba öltözött, mirtuszkoszorús menyasszonyt, egészen az oltárig. Utánuk mentek a selyemben, bársonyban pompázó nyoszolyólányok párjaikkal, majd a fiatalabb, aztán az egyre id?sebb rokon párok. A férfiak feketében, fehér virággal a gomblyukban. A v?legénynek szíve fölött kicsi, fehér szalagcsokor fogta össze a mirtusz ágacskát. A sort, sötét ünnepl?be öltözött örömszül?knek illett bezárni.
Az esketés után már az ifjú pár volt az els? a menetben, ?ket követte a nyoszolyópár, majd a násznép.
Áhítattal hallgatta a kis Ágnes, hogy este a fiatalabb vendégek új otthonába kísérték a menyasszonyt, ott aztán éjfél után kikötötték a fejét, menyecskepillét t?ztek fel a kontyára, és asszonnyá avatta a nyoszolyóasszony. Ez gyertyagyújtást jelentett, amivel a kezében jött vissza a násznép közé a még „ártatlan” újasszony, hogy aztán mindenkivel eltáncoljon egy sort a menyecsketáncból. Azaz, „kitáncoltatták” a menyasszonyt.
A lakodalom után, csak egy hét múlva látogathatta meg el?ször a menyecske családja, az eladott lányukat.
Ez volt a „kárlátó„, ?k is vitték a maradékot nászékhoz az ott megmaradt finomságokkal együtt elfogyasztani, és a fiatalok új életér?l meggy?z?dni mentek, hogy minden rendben történik-e, ahogyan annak lennie kell.
Egy ozorai nászebéd (kárlátó):
Valójában ez egy, a „nászebéd” köré létrehozott, kedves, népi játék volt.
Az ipam-napam eldugta az újasszonyt, letagadták, hogy valaha is ott járt. A szül?k váltig állították, hogy ott kell lennie. Akkor egy rongyos ruhába bújtatott söpr?t hoztak a nászék elé, hogy – „hacsak nem ezt keresik…”-
Aztán egy fiú, vagy méginkább bajszos férfiember fejét kötötték ki menyecskekend?vel.
A söpr?vel is, a jelmezessel is roptak el?bb egy-egy táncot, mire „rájöttek”, hogy az mégsem az ? lányuk. Aztán, amikor végül pironkodva el?jött a garantáltan asszonnyá lett kis menyecske, akkor volt nagy öröm, tánc és dalolás. A dúsan terített asztalnál pedig elpusztítottak mindent, ami a lakodalomból megmaradt, hogy semmi kárba ne vesszen.
*
No, de nem, Vasanitséknál tényleg másképp zajlott minden. Semmi cécó…, még azt sem mondhatták, hogy „urasan, mint iparoséknál”. Egyetlen emlékezetes dolog történt. (Vagy kett??)
Az esküv?t megel?z? napon a fodrász levágta Margit hosszú copfját, és mind a két lánynak bedauerolta a haját. Aztán az esküv?re sötét kosztümöt kapott a menyasszony, és ugyanolyant Mariska is.
Amikor a jegyespár, a szül?k, meg két tanú kilépett Vasanitsék kapuján, és elindult a Községháza felé, az addig valami – mindent visszafordító – csodára váró Zsiga felemelte a lábához állított kis b?röndjét, és elindult a nyomukban, de az ? útja csak a Kiss-utca végéig esett egybe a szerény nászmenetével. Azután a Pincehelyi utca felé vette az irányt, és gyalog indult a – kilenc kilométerre lév? – vasútállomásra.
Mert ami ezután következik majd, annak ? már nem akart szemtanúja lenni.
Egész délután ott volt Ágneske is a lakodalmas háznál, de nagyon elfáradt, elálmosodott, ezért hazavitte apja. A finom apuillatú vállra borulva, félálomban még a kapu felé is hallotta a gramofonból Karádi Katalin búgó hangján:
„Holdvilágos éjszakán, mir?l álmodik a lány…”
Másnap megkérdezte a kislány, hogy egészen biztosan nem volt-e pillefelt?zés, és finom volt-e a vacsora, mert pörkölttorta mégiscsak lehetett, hiszen egy darabkát hoztak bel?le a szülei, kóstolónak a némi aprósütemény mellé.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka
