Első rész
A lány izgatottan nézegette a szemközti órát. Már fél kilenc is elmúlt. Azon tanakodott magában, hogy mit is csináljon. Menjen be az egyetemre, ahol az évfolyamtársai izgulnak és várnak a vizsgára, vagy maradjon kint az épület előtt. Ő a délutáni vizsgázók közé volt kiírva és nyugodtan még az igazak álmát aludhatná, vagy éppen a kétes tételeket nézhetné át, amikben nem egészen biztos. Azért jött ide, hogy találkozhasson valakivel.
– Laci hű marad magához – gondolta. Mióta ismerjük egymást soha sem volt pontos. Nem volt olyan randevúnk, hogy ne késett volna öt, vagy tíz percet. Bezzeg, ha én késtem mindig morgott, mondván, hogy a pontosság a királyok udvariassága. Ami azt illeti, nem vagyok királynő, de ő sem király – méltatlankodott.
– Jé, itt is vagy már? Azt gondoltam, tovább kell még itt szobroznom. Egyszer leszel még pontos az életben?
– Jaj most ne kezdjed el Eszter a szokásos kioktatást. Nem jött az a rohadt busz, a metró is késett, soroljam még? Budapesten élünk nem New Yorkban.
– Kifogásod az mindig van, de ne gondold, hogy másutt jobb, habár nem voltam arra még, nem tudhatom. Egyet tudok, hogyha az ember pontos akar lenni, akkor egy félórát rá kell szánni malőrökre, teszem fel, nem jön a busz vagy a metró vagy más.
– Jó igazad van, de gyere, menjünk már be. Úgy fél tíz körül kerülhet rám a sor.
– Most persze futnál idegeskedve, én nem is vagyok fontos már – durcáskodott a lány.
– Jaj ne mondj már ilyet, tudod jól, ugyanúgy ez a záróvizsgám, mint neked.
Bent az aulában nagy volt a nyüzsgés. Néhány diáktárs már túl volt a tortúrán és lázasan tárgyalták a dolgokat a várakozókkal, hogy milyen hangulatban van a vizsgáztató tanár, és mire vigyázzanak, melyik tételt húzták, satöbbi.
– Sziasztok – üdvözölték a többieket.
– Lacika, lassan te jössz sorra.
– Tudom, tudom. Milyen hangulatban van ma DSG?
– Hát a szokásos. Nem túl bizalomgerjesztő, de egyelőre nincs vágós hangulata.
A szóban forgó tanárt a neve alapján DSG–nek hívták. Dezső Sándor Gábort az egész egyetemen csak DSG–nek becézte. Irodalmat tanított és nagyon jó tanár hírében állt. Alig tíz éve, hogy a pályán van, de azóta folyamatosan ment előre a ranglétrán, úgy az egyetemen mint, a szakmában.
Közben éppen kijött valaki.
– Na mi volt?
– A fene se tudja. Szerintem uv szaga van a dolognak. Az első, amit kihúztam nem nagyon ment, aztán húzatott egy másikat, de az is csak szo–szo.
– Ne izgulj, át fog engedni. Most az egésznek a végén miért vágna meg?
– Hát tudom én? Igaz ami igaz, az öt év alatt egyszer vágott uv–ra, de hát az normális is, hogy mindenki egyszer uv–ra menjen.
– Kőszegi László – szóltak ki az ajtón.
– Na nyomás Lacika, rajtad a világ szeme. – Eszter még egy búcsúpuszit nyomott a fejére.
– Te, Eszter, mióta is jártok már együtt Lacival? – kérdezte Julcsi, a csoporttársa.
– Negyedik éve! Már elsőben kinézett magának, de nem akart leszólítani. Miért? Lehet, hogy “félt” tőlem.
– Végülis összejöttetek. Mi lesz, ha megkapjátok a diplomát? Összeházasodtok?
– Ejnye Julcsi, de kíváncsi tyúk vagy! Szeretnénk, de hát még semmink sincsen, se diploma, se munka, se lakás. Türelem. Úgy sem maradsz le semmiről, ott leszel a meghívottak között.
– El is várom.
Közben mindenki az óráját leste. Mi lehet? Hiszen már több mint tíz perce bent van.
– Úgy látszik, valami külön konzultációja van DSG–vel.
– Lehet, nem tudom.
Nyílt az ajtó és Laci jött ki vidáman.
– Na mi volt? – estek neki a többiek.
– Semmi. Diskuráltunk.
– Na ugye, mondtam én nektek – diadalmaskodott Kati, aki az előbb közbe kotyogott. – Akkor neked már biztos a jeles.
– Azt nem tudom még, mint ahogy senki sem. Majd délután úgyis kihirdetik, addig meg mindenki főhet a zsírjában.
– Na gyere Eszti, menjünk át a Mcdöncibe, enni valamit. Ráérünk, mert te előbb úgysem kerülsz sorra, azon kívül tudom, hogy elmennek ebédszünetre is. Na pá nektek és további sikert. – Átkarolta Esztert és kitrappoltak az épületből.
– Jaj Laci, olyan fölényes vagy mindenkivel, nem jó ez így.
– Én nem vagyok fölényes, csak engem ne akarjanak lenézni. Ne is haragudj, én csak azóta tudom, hogy román vagyok, mióta az egyetemre járok és ösztöndíjat is kapok. Mindeddig úgy tudtam, hogy erdélyi magyar vagyok, és erre itt az anyaországban megmagyarázták, hogy én bizony szőrös talpú román vagyok. Hát szőrös a talpam?
– Most miért vagy ilyen? Az elmúlt négy év alatt nem zavart?
– Dehogy nem, de akkor be kellett fognom a számat. Most már vége, ha minden igaz és diplomám is lesz.
– Te Laci, mihez kezdünk majd utána?
– Mi után picim?
– Hát, ha meglesz a diplománk.
– Mire gondolsz, arra, amire én? Mert ha ugyanarra, akkor összeházasodunk, dolgozni és gyűjteni kezdünk, mint a méhek.
– Én is így gondoltam, de hát a kérdés, hogy hol? Itt, vagy Erdélyben?
– Vagy még távolabb. Van egy ajánlatom! DSG mondta, hogy talán Németországban tud nekem egy évre munkát az ottani egyetemek valamelyikén, mint előadó.
– Juj, az nagyon jó lenne. És én addig mit csinálok?
– Neked is találunk majd valamit. Először legyünk túl a formaságokon, a szüleink úgyis sejtik mi a célunk, de illik azért közölni velük is a terveinket. Az esküvőt meg úgyis szűk körben akarom!
– Na, abból nem lesz semmi!
– Szerintem meg igen. Nem akarok semmi nagy hacacárét. Kidobott pénz, inkább adják oda nekünk.
– Pedig már terveztem, mert a fél évfolyam eljönne, tudod milyen kíváncsi kacsák.
– Na én meg nem adok nekik egy pohár vizet sem, nemhogy esküvői meghívót. Tartsák meg az ajándékaikat is.
Eszter délután szintén sikeresen levizsgázott. Amikor túl voltak az eredményhirdetésen a társaság átment az úgynevezett “kihelyezett tanszékre”, a Múzeum étterembe, ők nem mentek velük.
– Ugyan már, miért nem jöttök ti is?
– Lányok, kösz a meghívást, de dolgunk van még, majd találkozunk a diplomaosztón, és akkor elmegyünk veletek.
2.
– Na gyertek már beljebb. Hol voltatok ilyen sokáig? Elmentetek még valamit ledobni? Remélem, azért még maradt némi hely a házi kosztnak is.
Ilyen szíves fogadtatásban részesítették Eszti szülei Lacit.
– Várjatok, amíg anyátok is bejön, aztán meséljetek.
Eszter egyszem gyermek volt. Apja diplomás építész, anyja pedig fordító. Tulajdonképpen mérnöknek szánták, de Eszter inkább anyja vénáját örökölte a nyelvekkel, és éppen ezért ilyen szakra jelentkezett. Ő is fordító akart lenni, ezért német–angol szakot választott.
– Szóval úgy volt, hogy Laci – mint mindig – késett pár percet. Aztán bement, és szokatlanul hosszú ideig volt bent. Konzultált DSG–el. Persze mindenki ezzel húzta az évfolyamból, úgyhogy gyorsan el is tűztünk. Aztán egykor én kerültem volna sorra, de ebédszünetet tartottak fél háromig. Ezért húzódott el az egész. Laci jeles lett, én meg jó. Három hét múlva lesz a diplomaosztó.
– És utána, hogy tovább gyermekeink? – tették fel a kérdést a szülök.
– Először is – kezdte Laci nagy ünnepélyesen – szeretném megkérni Eszter kezét. Gondolom már tetszettek sejteni, hogy ez a célunk. Jövő héten még együtt elmennénk hozzánk Erdélybe, ott is bejelenteni a dolgokat.
– Na csak lassan, lassan. Ezt gondoltuk, hogy össze akartok majd házasodni, ennek semmi akadálya. Eszternek máris lesz munkája, mert be tudom hozni a fordító irodába… Talán neked is lesz ott hely. Hiszen négy nyelvet beszélsz, tudsz románul is meg, franciául.
– Ez igaz, de nincsen róla papírom, diplomám, csak németről meg angolról, és az már nem ritkaság itt. Kérdéses; egyáltalán lenne–e esélyem, mint szőröstalpú románnak, mert hiába vagyok erdélyi, ugye én nem számítok magyarnak, hiába az, az anyanyelvem.
– Te Laci, ne keverj már ennyi politikát az életbe. Megpróbállak téged is bevinni, elvégre én már több mint 25 éve ugyanitt dolgozom.
– Ne tessék fáradni. Szépen hangzik, de realista vagyok. Nem vennének fel…
– Nem akarnál itt maradni Pesten? Eszter szobájában ellenétek és lassan tudnátok lakásra meg a többire gyűjteni.
– Előre is köszönöm, de tudom, nem sikerül ez a terv. DSG felajánlotta, hogy az egyik németországi egyetemen elhelyez, mint előadó praktikántot egy évre. Eszter is előbb–utóbb talál majd ott valamit, és azért a kinti fizetések kicsikét jobbak, mint az itteniek vagy az erdélyiek.
– Ebben igazad van – vette át a szót Eszter apja –, de minek mennétek el ilyen messzire? Még talán nálatok, Erdélyben is lenne munka, és nem kéne idegenben kínlódnotok. Jó az, ha az ősök a közelben vannak.
– Ez így igaz, de hát a kilátásaink, azok végesek. Én reálisan azt mondom Sanyi bácsi, hogy mérlegelünk minden lehetőséget. A háromból valami csak bejön majd.
– Igazad van fiam. Akkor a jövő héten utaztok hozzátok Sepsiszentgyörgyre.
– Szeretnénk. És persze utána Sanyi bácsiékat is várjuk. Én még ma este telefonálok a szüleimnek, és elmondom a nagy eseményt.
– Lacikám, mehetnénk rögtön együtt, elvégre ennyien beférünk az autóba, és akkor pénzt is spórolhattok rögtön.
– Igen, ez egy jó ötlet. Meg is beszélem ezt a variánst is. De előre mondom, mi Eszterrel nagyon egyszerű esküvőt akarunk. Szűk családi kör, semmi barátok, ismerősök. Azt a pénzt inkább ide lehet adni nekünk, elvégre nagy szükségünk lenne rá.
– Rendben van, de mind a két helyen megtartjuk, természetesen. Nálatok is, meg nálunk is. Szóval akkor intézkedjél fiam, még ma este.
Eszter és Laci beugrottak a közeli postára telefonálni és elmondták a nagy eseményeket, és egyúttal azt is, hogy a család készüljön és biztosítson helyet az érkezőknek. Aztán irány a kollégium, ahol Laci lakott.
– Lacikám, a koliban alszunk, vagy megyünk hozzánk?
– Nem tudom így előre. Ismered milyen Kálmán, a szobatársam. Ha éppen van valami ügyeletes szépség, akkor elmegy és mienk a szoba, de ha megint facér, akkor csak pakolunk, kísérlek hozzátok és teljes mosolyszünet. Te maradsz, én meg jövök vissza. Nem kívánhatom el tőle, hogy átadja a szobát. Igaz a négy év alatt jó párszor megtette.
*
Kálmánt a szobában találták.
– Szevasztok! Na széna vagy szalma?
– Mind a kettő!
– Mert hogy?
– Sikerült, túl vagyunk az összes záróvizsgán, és három hét múlva lesz a diplomaosztás. De! Hamarosan össze akarunk házasodni is.
– Akkor gratulálok, a friss diplomásoknak is úgy, mint ifjú párnak is.
– Köszönjük! Na és te, hogy állsz?
– Van még két vizsgám és aztán záróvizsga. Remélem átmegyek én is. Habár a Műszaki kicsivel keményebb, mint az ELTE. Majd meglátjuk. De tudjátok mit? Ezt a kettős sikert meg kéne ünnepelnünk. Menjünk le a sarokra a Marci bá’hoz, eszünk, iszunk, aztán én el is mentem.
– Van valaki a láthatáron Kálmán – kérdezte huncutul Laci?
– Igen is meg nem is. Majd kiderül a vallatónál.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy már hosszú ideje ismerjük egymást mi is. Neki még van egy éve az egyetemen, de szeretnék vele dűlőre jutni, hogy most akkor, ha én diplomás leszek, mit is akar.
– Csak ne siettessed a dolgokat – vágott közbe Eszter. – Hagyd, hogy magától nyilatkozzon.
– Várjatok öt percet, amíg elkészülök.
Nem nagyon akartak elmenni, de Laci nem akarta Kálmánt megsérteni.
– Na mehetünk.
A hely olyan igazi diákos volt. Tele volt már fiatalokkal. Szólt a zene és vágni lehetett a füstöt, na meg nagy viták is mentek az asztaloknál.
– Hú, nem gondoltam, hogy ennyire tele lesz. De várjatok, szerzek helyet.
– Kálmán, csak nem gondoltad, hogy ma uborkaszezon lesz itt? Nem mi voltunk az egyetlenek, akik ma vizsgáztak. Igaz, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, hogy készen is lettünk.
– Okey, ne bontakozzál ki, lesz helyünk. – Már ment is egy asztaltársaság felé, ahol nagy volt a diskurzus, aztán harsány nevetés verte fel a nem egészen csendes éttermi hangulatot. Kálmán pár percig diskurált velük, aztán intett Lacinak meg Eszternek, hogy menjenek oda.
– Szevasztok – köszöntek. Kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak.
– Hú, de jó nektek, ti már túl vagytok a nehezén.
A társaság túlnyomó része műszakis, eltés is volt köztük, de más tanszakról. Hamar bekapcsolódtak ők is a beszélgetésbe. Hasonló témák kerültek napirendre, mint kettejük közt. Munka lehetőségeikről és olyan dolgokról, ami egy végzős egyetemistánál téma lehet. Elég sokáig maradtak, amikor Kálmán félrehívta Lacit.
– Figyelj pajtás, menjetek fel a szobába. Gondolom, hullák vagytok már, és szeretnétek pihenni. Én is megyek nemsoká, mert ha még maradok egy órát, rendesen elázom, mint itt már többen a társaságban.
– Akkor itt egy ezres, intézzed el a számlánkat.
– Ne hülyülj, a vendégeim voltatok.
– Nem pajtás, neked is kell a pénz, és ki–ki alapon vagyunk. Majd összeröffenünk külön, ha lesz a diplomaosztónk, és akkor majd fizethetsz egy kört te is…
Kálmán kelletlenül, de elfogadta a pénzt. Laciék elbúcsúztak, indultak a kollégiumba.
– Lacikám tudod mi fog hiányozni ebből az egész négy évből?
– Mi?
– Azok a boldog, gondtalan órák, a későesti bulik, beszélgetések, a kolli, egyszóval a diákélet. Lassan vége lesz mindkettőnk számára ennek a gondtalan életnek.
– Igen, igazad van, de hát fel kell nőnünk, hiszen már félig–meddig felnőttek vagyunk.
*
Reggel Laci korán ébredt, mint általában. Halkan felöltözött és benézett a frizsiderbe.
– Hú, ez egy szegényszekrény nem jégszekrény – konstatálta. – Kong az ürességtől.
Halkan kilopakodott az ajtón, és lement a közeli kisboltba. Friss kiflit, zsömlét vett, felvágottat, sajtot, egy liter tejet. Eszébe jutott, hogy valami édesség sem ártana, hát vett egy tábla Milka csokit is. Eszter még aludta az igazak álmát. Gyorsan vizet tett fel kávénak, aztán meggondolta magát és tejet is melegített egy edényben. Csokis kávét akart csinálni, Eszter kedvencét. Két kanál neszkávé, három kanál cukor, két–két kocka Milka csoki és erre rá a forró tej. Kellemes illatok kezdtek terjengeni a szűk kis szobában. Megterített az egyszem asztalon, ami egyszerre volt munka–, író– és ebédlő– vagy étkezőasztal.
Közben Eszter is felébredt. – De kellemes illatok terjengnek itt. Csak nem csokis kávét csináltál?
– De igen… Menj, mosakodj meg.
Eszter kiment a fürdőszobákhoz. Mire visszaért addigra már minden az asztalon volt.
– Jaj, de drága vagy, hogy lementél, amíg én aludtam.
– Kénytelen voltam, mert ez már nem jégszekrény, hanem szegényszekrény. Nem volt benne semmi sem már. Igazi diákjégszekrény volt… Jóízűen megreggeliztek, aztán elterültek az ágyon.
– Na akkor mi a tennivalónk ma uram?
– Először is össze kéne pakolni, ami egy undorító feladat, és el fog húzódni egy darabig, mert nem akarok mindent elvinni. Szortírozni kell, és utána belerámolni ebbe a nagy kofferba. Nem fog minden beleférni, csak egy része. A legfontosabbakat, a ruhát belepakoljuk, a könyv meg ez–az, mint edény eszcájg mehet dobozba. Azokat vagy itt hagyjuk, vagy elkérjük apád autóját és elvisszük hozzátok.
Lázas pakolásba kezdtek. Vagy két óra hosszat tartott, és még akkor sem voltak készen mindennel.
– Esztikém ez így nem fog menni. Estig itt leszünk, ha így folytatjuk. Menjük át hozzátok és elhozzuk az autót. Bele fog férni minden ömlesztve és csomagolva.
– Rendben van, de ugye uraságod majd megengedi nekem is, hogy valamit összecsomagoljak én is, mert nem akarok ebben a pendelyben kimenni hozzátok. És a portáról be kéne szólni telefonon apunak is, hogy kell az autó, jöjjön haza, ha esetleg nincs még otthon.
– Miért nem szólsz oda mobilon?
– Egy fillérem nincsen már rajta, fel kéne tölteni.
– Az enyém nem jó? Van rajta még egy pár forint. De várjál egy percet. Nem úgy beszéltük meg, hogy együtt megyünk le hozzánk?
– De igen. Sőt telefonáltál is. Még egy nap sem telt el, és olyanok vagyunk, mint a kerge birkák.
– Na de akkor is kell, hogy telefonáljunk papádnak, mert ezt a sok cumót el kéne vinni innét. Ha valami lemarad, azt Kálmán elteszi amúgy is. És még hazaszólunk a postáról, ha beszeltünk apáddal, vagy előtte, hogy mikor indulunk.
– Na akkor add a telefont, vagy hívjad aput.
– Halló Sanyi bácsi, Laci vagyok.
– Mondjad Lacikám mi újság?
– Tegnap este még röviden szóltam haza, és elmeséltem az eseményeket. Mondtam, hogy készítsenek helyet, mivel együtt mennénk. Még visszaszólok, hogy cirka mikor indulnánk. Ja persze, azt is kell tudnom, hogy Sanyi bácsiéknak mikor lenne jó?
– Szóval, a mostani hétvégén már el is indulhatnánk. Ha felváltva vezetünk, akkor estére le is érünk Sepsiszentgyörgyre. Persze előtte kérdezd meg a szülőket, hogy jó lenne–e ez így, és meddig maradhatnánk?
– Természetesen. De lenne még egy kérésem. Összepakoltam holmimat itt a kollégiumban, és szeretném elvinni Sanyi bácsiékhoz. Elvileg a hónap végéig maradhatnák a kollégiumban, de nem akarok. És ha már megyünk, hát haza is viszem a nagy részét, ami marad, az elfér Eszter szobájában. Szóval, ha ma oda tetszene adni az autót, akkor elfuvaroznánk a dolgokat.
– Rendben Laci. Mondjuk délután kettőre otthon leszek. Közben felhívom Eszter anyját is a munkában, hogy akkor kérjen szabadságot, igaz nem nagyon kell az ilyesmit kérnie, mert nagyobb részt úgyis otthon dolgozik. Én meg most elintézem. Na akkor nálunk találkozunk kettőkor.
– Ja jut eszembe. Spórolhatnánk egy kis benzint, ha esetleg ide tetszene jönni a kollihoz. Tetszik tudni, hol van?
– Persze, kint az egyes villamos végállomásától nem messze.
– Igen, ahol a régi Munkásotthon volt.
– Na ezzel valóban spórolunk, mert így nem kell kétszer menni. Akkor ott leszek kicsit előbb, olyan fél 1, 1 felé. Jó lesz így?
– Tökéletes, és köszönöm.
– Na ezen akkor túl is lennénk. Most már csak a postára kell lemenni, és úgy összekotorni a dolgaimat, hogy beférjenek apád autójába.
– Szóval akkor már szombaton indulnánk?
– Hallottad! Minden az én szüleimen áll, de nem lesz semmi akadály, hál Istennek van hely, el fogunk férni. A bátyám szobája sajnos már évek óta üres. Szüleid elférnek ott. Nővérem meg addig, amíg a szüleid ott lesznek, átmegy a vőlegényéhez. Minden csak szervezés kérdése…
*
Laciék hárman voltak testvérek. Ő volt a legfiatalabb. Bátyja elég korán elköltözött. Miután lediplomázott mint orvos, Aradon talált munkát. Ott is lakott a kórházban. Havonta egyszer ment haza a családhoz. Amikor kitört a forradalom, éppen utazás előtt állt, de tekintettel a helyzetre, a kórházban maradt dolgozni, mint önkéntes. A szülők könyörögtek, hogy menjen inkább haza, mert zűrös a helyzet. Kérjen szabadságot vagy akármit, de jobb lenne, ha a nehéz időket együtt töltené a család.
– Nem mehetek, itt van rám szükség. Szórványosan lövöldöznek és vannak sajnos áldozatok, sebesültek, és sok a beteg is. Maradok.
Nem lehetett meggyőzni.
Egy alkalommal a nyílt utcán nyújtott segítséget a mentőkocsi megérkezéséig, amikor egy szekus eltévedt golyója eltalálta. Így egyszerre két embert kellett kórházba szállítani. Akit még ő látott el, túl volt a veszélyen, de ő, aki ellátta súlyos állapotba került. A mentő sajnos elég sokára érkezett. Zoltán sok vért vesztett, és mire a kórházba értek, már nem volt eszméleténél. Azonnal műtötték. A testébe fúródott lövedéket sikeresen el is távolították, de a rengeteg vérveszteség miatt teljesen legyengült és a műtét után röviddel meghalt. A szülők csak két nap múlva tudták meg a szomorú hírt, hogy a legidősebb fiukról, Zoltánról…
Akkor még nem volt teljesen egyértelmű, hogy kik is veszik majd át a hatalmat, és senki sem tudta hogy Csauseszku él–e, hal–e, elfogták vagy elmenekült és nagy volt a magyarellenesség dacára annak, hogy pont a magyarok indították el a felkeléseket. Tartva az esetleges atrocitásoktól vártak a temetéssel egy jó hetet. Nagyon sokan vettek részt a temetésen. Teljesen ismeretlen emberek is, akik mint hőst emlegették. Valóban valahol hős is volt. Miután a forradalom „győzött“, adtak is neki valami posztumusz kitüntetést, de a család nem vette át. Soha be nem gyógyuló seb maradt ez a tragédia.
Laci lánytestvére, Vera gyógyszerészetet tanult és végzett. Mint diplomás gyógyszerész az egyik sepsiszentgyörgyi patika vezetését vehette át. Évek óta itt dolgozott, és szinte mindenki ismerte a városban. Két év telt azóta, hogy eljegyezték egymást Attilával, de nem akartak még összeházasodni, amíg nem tudnak majd saját lakást bérelni vagy venni.
Laci apja mérnök. Az ő tervei alapján építették meg annó a nagy gátat a Békás szorosban. Az erőmű is az ő tervei alapján készült. Később is kapott nagyobb megbízásokat, de az intézett, ahol dolgozott nem állt nagy „becsben“ azokban az időkben. Mégis osztályvezető maradhatott. A felesége meg otthon tudott maradni a gyerekekkel, noha diplomás tanárnő volt. A tragédia után visszament abba az általános iskolába tanítani, ahol még egyszer, nagyon régen, mint kezdő tanárnő dolgozott.
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:51 :: Avi Ben Giora.
