Lovasz Evi : NORA – I. Rész – 5./2 Fehér köpeny és csókcukorka

Nyomtatás

Elolvasta: 47
Nyomtatás

Édesanyám is volt nékem … – kezdte a dalt a tanító néni. Irénke az első padban hangosan felzokogott. A tanító néni elharapta a dal folytatását és megsimogatta a leányka fejét.
– No, no… mi a baj, drágám? – nem értette a váratlan reakciót, hiszen Irénke nem árva. Vagy van valami, amit tudni kellene?
– Nekem sincs már édesanyám! Brühühü…
– Mit beszélsz, kicsikém? – döbbent meg a tanító néni. A kislány azonban nem mondott többet, csak keservesen zokogott. Tanító néni nem hagyta annyiban, s délután felkereste a családot.
Az ajtóban egy idősebb nő fogadta, s kérdezte kit keres.
– Tanítónő vagyok, Gáll Gizella. Én tanítom Irénkét.
– A nagymama vagyok, Manyi mama. Fáradjon beljebb!
A beszélgetést meghallva Irénke futott oda hozzájuk.
– Csókolom, tanító néni! – lelkendezett és kézen fogva bevezette a lakásba.
– Apuka, tessék nézni, ki jött hozzánk!

A hangzavarra megjelentek Irénke kistestvérei is. Az ötéves Karcsika és a hároméves Melinda. Nagyra nyílt szemekkel figyelték az idegent. Az egész család ott nyüzsgött a vendég körül. Tettetett vidámsággal fecsegek, csacsogtak, beszéltek mindenfélét, Irénke teasüteményt tett az asztalra, Manyi mama teát kínált. Minden látszólagos vidámság mellett a szemekben félelem bujkált. Feszültség vibrált a levegőben.
– Anyukád itthon van? – hangzott fel a kérdés és megfagyott a légkör. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a légyzümmögés is hangos zajnak hatott.
– Nincs – suttogta a kislány.
A halk szó úgy lebegett a szobában, mint egy sötét felhő a völgy felett. Mindenki lesütött szemmel ült. A tanítónő csak figyelt, várta mi következik. Manyi mama következett.
– A lányom elment – szólott fennhangon. – Elment, vissza sem nézett! Csak annyit mondott, hogy „ne keressetek!”
– Még jó, hogy maga itt volt, mama! – bökte ki Aladár, Irénke apukája.
– Nem véletlenül vagyok itt. Ő hívott ide, még az este.
– Akkor tudta, hogy mire készül – dünnyögte apa.
– Ezt nem mondtam!
– Felejtse el, mama, amit mondtam.
Gáll Gizella, a tanítónő érezte, hogy felesleges a jelenléte és köszönve a szívélyes fogadtatást, búcsúzott.
A fejét csóválva ballagott hazafelé, szerette volna megérteni tanítványa családját, az okokat, amik ehhez a bonyodalomhoz vezettek.
Hetek, hónapok múltak és a kis tanítványa egyre csendesebb, magába fordulóbb lett. A szünetekben félrehúzódott, csak ritkán játszott a többiekkel, inkább a könyveit bújta. Olvasni, firkálni-rajzolgatni szeretett, s leckéit mindig pontosan elvégezte, jól teljesített. Menedék volt számára az olvasás, tanulás. A tanév végén, mint osztályelső dicsérő oklevelet kapott és egy szép könyvet, a tanítónő soraival dedikálva.
– Büszke vagyok rád! – dicsérte Manyi mama, mikor megmutatta a könyvet, amit kapott.
– Anyuka is biztosan büszke lesz rám, mikor hazajön – mondta és zokogva a nagymamája ölébe hajtotta a fejét.

A születésnapi ünnepség se tudta felvidítani. Pedig jó kis ünnepség sikeredett – apa megengedte, hogy meghívja az osztálytársait, Manyi mama sütött két féle süteményt, diós kiflit és tepertős pogácsát, három kislány eljött délelőtt szendvicseket készíteni, és volt finom málnaszörp nagy kancsókkal az asztalon, a nagymama kertjéből való málnából. Ahogy a vendégek elmentek és mamával rendet raktak, Irénke fáradtan bújt ágyba, de álom nem jött a szemére, Manyi mama sírdogálva találta, amikor benézett hozzá, jó éjt puszit adni.
– Látod, látod nagymama! – hüppögte. – Nem üzent, nem írt egyetlen szót sem, pedig jól tudja, hogy milyen nagy napom ez nekem!
– Kicsikém, ne sírjál! Anyukád biztos nagyon szeret és gondol rád, csak olyan dolga van, hogy nem tud neked üzenni.
Apa szomorú szemekkel nézte a gyermekeit, s csak ténfergett ide-oda a házban, lézengett, mintha jelen sem lenne. Reggel elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, fél órácskát pihent, s ment is vissza. Estig maradt a kis műhelyében. Egy órás-ékszerész műhelyben volt társtulajdonos. Ott ült egész nap az asztalánál, szemén a nagyító, a lámpa csak a munkaterületet világítja meg, a kis műhely félhomályan maradt. Ott javítgatta az ékszereket, órákat; társa kint tevékenykedett az üzletrész pultjánál, a vevőkkel, megrendelőkkel foglalkozott.

A nyár derekán levelező lapot hozott a posta – egy nagy óceánjárót ábrázolt, amint dölyfösen szeli a hullámokat.
„Drágáim” – írta a lap hátulján –, „ezen a szép luxus hajón dolgozom. Sokat gondolok rátok! Anya”
A képeslap a család körében nem okozott osztatlan sikert! Ám, az egy női magazinban megjelent fénykép sem.
A fénykép egy cikksorozat apropóján jelent meg. „Magyar nők a nagyvilágban” volt a címe. Íme, egy részlet a cikkből:
„A világnak minden sarkán találkozunk magyar nőkkel. Akár ennek az óceánjárónak az első fedélzetén éppen úgy, mint a személyzet sorai közt. A képen láthatjuk bájos fiatal asszonykát a hajópincérek egyenruhájában, a híres-
neves konyhafőnök, Steve Lord társaságában”.
A képen az öles termetű konyhafőnök mellett álldogált szerényen – ki más, mint Irénke édesanyja, Berta Vera.
A tanítónő, Gáll Gizella behívatta magához Irénkét, mikor látta, hogy napok óta milyen zaklatott, figyelmetlen.
– Mondd, gyermekem, mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Semmi, semmi – szabadkozott.
– A családban történt valami? – faggatta tovább.
Addig, addig, míg csak elmondta a képeslapot és az újságcikket. A tanítónő próbálta megnyugtatni a kislányt, de nem sok sikerrel.
– Biztosan haza jön. És hiszem, hogy vágyik utánatok!
– Nem kellünk mi neki! Lám, hogy pózol a képen!
– Nem tudhatjuk. Azt sem, hogy igazából mi is történt.
Még beszélgettek darab ideig és a kislány megnyugodni látszott, Gizella tanító néni pedig megígérte, hogy kideríti, amit lehet Berta Vera dolgairól.

Hogyan is történt?

Berta Vera tanár szülők gyermekeként megkapott minden szellemi táplálékot, ami egy nyiladozó értelem számára irányt mutathatott jelleme alakulásában.

Már kicsi korától szeretett rajzolni, festegetni igen tehetségesen, s ezért amikor megnyílt a városban a művészeti Líceum, oda íratták. Érettségi után művészettörténetet tanult az egyetemen. Nagy lelkesedéssel végezte a tanulmányait, a festés-rajzolás maradt, mint szabadidős elfoglaltság. Jó érzékkel talált rá a jó képekre, mindig meglátta a tehetséget az alkotóknál. Nyári gyakorlatait a főváros egyik legjobb galériájában végezte és utána itt kapott állást. A galéria tulajdonosának is jó szeme volt meglátni a tehetséget.

A Tavaszi Tárlat megnyitóján Vera tekintete megakadt egy langaléta, barna szvetteres férfin, aki élénk vitába keveredett egy nála sokkal alacsonyabb fiatal nővel. Néha leguggolva magyarázott, hogy szemük egy magasságban legyen. Kíváncsian közelebb lépett és a kis hölgy, mikor meglátta, odakiáltott Verának.
– Gyere, Verám, ments meg ettől a szőrnyű embertől! Mindjárt keresztben bekap! – panaszosan szólt, de a szeme kacagott.
– Mi folyik itt?
– Úgy lehúzta rólam a keresztvizet, csöpp becsületem sem maradt.
Vera értetlenül nézet egyikről a másikra.
– Bocsánat! Bemutatom a vitapartneremet? Lord István.
– Örvendek, Vera vagyok. Hol van a képe?
– István nem festő, hanem a Bohém Tanya főszakácsa és önjelölt műkritikus. És most olyan dolgokat vágott a fejemhez a képemről, hogy ha nem lenne ilyen fantasztikusan jó szakács, meg is sértődnék.
– Olyan jól főz?
– Jöjjön el a Bohém Tanyába és meglátja!
– Ez meghívás?
– Vegye annak! Barátaimnak és a törzsvendégeknek Steve vagyok, kérem szólítson így!
Vera élt a meghívással és rövidesen törzsvendég lett. Valóban bohém művészek tanyája volt a vendéglő. Nagy viták folytak sokszor hajnalig a művészek és barátaik között. Steve gyakori résztvevője volt ezeknek a vitáknak, de Vera se maradt volna ki belőlük semmi pénzért. Tartalmas viták voltak és a lánynak nagyon tetszett, sokat tanult belőlük, de a többiek is értékelték Vera szakértelmét. Közben szép lassan összemelegedett az égimeszelő szakáccsal, ami nem meglepő, hiszen „talált a szó”, ahogy mondják.

Aztán elsuhant sok, sok év…

Egyik nap Vera értesítést kapott egy vidéki címről, hogy a hagyaték felmérése alkalmával egy Picasso rajzra bukkantak. Nosza, gyerünk, nézzük meg! – lelkesedett fel a galéria szakértője, Vera asszony. Egy régi kúriában találkozott a rajz örökösével. Elállt a lélegzete, mikor meglátta, hogy ki nyit neki ajtót.
– Steve! – kiáltott megdöbbenve.
– Vera!
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre.
– A rajz miatt jöttem – ocsúdott elsőnek Vera.
– Nálam van. Gyere beljebb – állt félre az ajtóból.
– Gyorsan elillantál a városból!
– Te is gyorsan férjhez mentél!
– Ezt ne most tárgyaljuk meg! Lássam a rajzot!
– Nagyon figyelemre méltó alkotás! – bukott ki belőle az elismerés, mikor meglátta a rajzot. Alaposan megvizsgált a minden milliméterét, a papírját, elejét, hátulját, még meg is szagolta, majd vette a jegyzet tömböt és kezdte írni, mit tapasztalt.

„A kép egy 24×30-as grafitrajz – kezdte -, a papír anyaga alapján keletkezése a 30-40-es évekre tehető. Asztalra hanyatló nőt ábrázol, negyed profilból, az arcból kevés látszik, az egész képet a hajzuhatag uralja. Az asztal lapját néhány vonal jelzi csupán, a háttért az ablak négyszöge adja, innen vetül fény az arcra. Mesteri kéz alkotása, de nem Picasso”.
– Eladod? A Galéria vagy egy gyűjtő jó pénzt adna érte.
– Nem eladó! Emlék nagyapámtól, csak véleményt szerettem volna kapni róla.
– Esetleg kiállíthatjuk???
– Talán.
A vita vége az lett, hogy Steve elismervény fejében átadta megőrzésre a képet a Galériának és megkapta a szakvélemény egy példányát is.
– Most, miután a hivatalos dolgokkal végeztünk, hallgatlak – fordult a férfi felé Vera.
– Először is, nem menekültem, hanem sürgősen elutaztam, és nem volt már lehetőségem szólni. Állást ajánlottak a MAHART egyik folyami gőzösén, mint hajószakács, és már aznap el kellett foglalnom a helyemet. Mikor egy hét múlva kerestelek, nem találtalak. Aztán hallottam, hogy férjhez mentél egyik napról a másikra.

Válaszul Vera elmondta, amikor kereste a férfit, már nem találta sehol, pedig „jó hírt” akart közölni vele, azt, hogy terhes. Csak a nővérét találta a lakásban, aki nem tudta, hova távozott az öccse sietve.
– Egy rakás pénzt tett le az asztalra, fizessem ki a lakás költségeit, a rezsit és azzal elviharzott! – mondta dühösen Steve testvére.

Vera úgy érezte, mintha kupán vágták volna, szó nélkül elkullogott. Utána naponta kereste – eredménytelenül.
– Elvesztettem… – zokogta munkatársa, Aladár vállára borulva.
Aladár vigasztalta és közben megvallotta, hogy régóta szerelmes bele, de foglalt lévén, nem mert közeledni…
Vera nem utasította el, az esküvőre is igent mondott és váratlan gyorsasággal egybe is keltek. Nem telt egy év és megszületett Irénke.  Azután jött a két kisebb. Két év volt közöttük.

– Irén névre kereszteltük az elsőszülött gyermekemet, a leányodat, a béke istennőjéről, hogy viszály helyett hozzon békét környezete, szerettei számára.
– Ez szép volt! – riadt fel Steve – Megölelhetlek?
– Alig várom!
… Később Steve vacsorát készített. Nem hiába, hogy szakács a mestersége, remek omlettet varázsolt a hűtőben talált maradékokból.
– Ezt minden nap megenném! – bukott ki a dicséret Verából.
– Szeretnék neked minden nap főzni! Gyere velem! Hétfőn kell behajóznom, séf vagyok az óceánjáró konyhájában. Gyere velem! Nem ígérek rózsakeret, a csillagokat sem hozom le az égből, de ígérem, boldoggá teszlek. Ne habozz, ugorj fejest a kalandba!
– Pontosan mit ígérsz?
– Kalandot, luxust, szerelmet. Első sorban szerelmet! – suttogta, s közben csókokkal borította, ahol érte.
– Megyek veled. Előbb azonban vissza kell mennem elrendezni dolgokat, otthon is és a galériában is – bontakozott ki az ölelésből.

Reggelre kelve, korán visszautazott és átadta szerzeményét a galériának. Otthon elmondta, milyen sikeres volt az útja, hogy értékes alkotást szerzett, de a találkozásról régi szerelmével nem tett említést, de még célzást sem, bár az édesanyját áthívta a családhoz.
– Maradj a gyerekekkel, nekem reggel korán kell a dolgom után néznem.

… Spalatóban szálltak hajóra – egy óceánjáró luxushajóra. Óriási hajó volt, gigantikus! Hatalmas szalon, tágas ebédlő, bár külön a hölgyeknek, külön az uraknak és micsoda konyha. Sőt, konyhák! Steve keze alatt húsz szakács és a hozzá való személyzet tevékenykedett. Vera nem győzött csodálkozni ennyi bőség láttán.
– Szerencs fia vagy! Van jó állásod, kényelmes kuckód, a magad ura vagy, egy egész brigádnak parancsolsz!
– Szerinted ez fontos? Ez mind csak csigahéj. Te töltötted meg az életemet élettel!
A romantikus szép napok azonban nem tartottak sokáig. Akkor szakadt félbe, amikor Steve kijelentette, hogy Vera kezdjen dolgozni.
– Dolgozni? Én?
– Te! Mit gondolsz, milyen jogon vagy itt a hajón? Utas vagy? Matróz? Személyzet? Potyautas?
– Te hoztál ide…
– És akkor? Beszéltem az étteremvezetővel és felvesz pincérnek. Gondolom, nem okoz gondot, hiszen annak idején, a nyári szünidőkben pincérkedtél.
– Mi? Hogy? Ez ám a karrier, művészeti szakértőből pincér!
– Kapsz formaruhát, jó fizetést és a kabin használatért nem kell fizetned. Azt betudom az éjszakai szolgáltatásodba. Ha nem tetszik, kitehetlek az első kikötőnél, ahova befutunk, aztán megnézheted, mire mész egyedül.

Vera elkeseredett és elöntötte a düh ennyi aljasság láttán, de nem mutatta. Nem akarta megadni a férfinek azt az elégtételt, hogy gyengének lássa.
– Rendben van! Mikor kezdek?
– Már is! Jelentkezz Willynél, az étteremfőnöknél. Ott van az irodája a bár mögött.

A főnök nem fogadta ovációval Verát. Nem töltötte el örömmel, hogy a séf barátnője az étteremben fog dolgozni. Egy elkényeztetett macska, egy hisztis kisasszony, egy követelőző, igényekkel teli perszóna! Hát, kell ez nekem? – morgolódott magában. Na, majd meglátjuk.
– A főpincér, Mr. Bella eligazit – dörmögte. – De ha panasz lesz rád, kirúglak, hiába vagy a séf barátnője!
Ez jól kezdődik, de állok elébe! – keményített Vera és megkereste a főpincért.
– Mr. Bella? Vagy talán Béla úr?
– Halkabban! – riadt meg a főúr. – Ezek nem szeretik, ha nem angolul beszélsz!
– Értem!
– Nem értesz semmit! Itt a pincéreknek senkivel sem szabad beszélniük. Se egymással, se a vendéggel, se mással. Csak terítés, felszolgálás, lerámolás és kész. Ha megszólítanak, udvariasan hárítasz: nem tudom, nincs információm, nem ismerem, kérdezze meg a főurat.
– Mikor álljak be?
– Most! Kezdheted a terítést és majd, ha jönnek a vendégek, fogyasztás után leszeded az aszatalt. Néhány napig ez lesz a dolgod, aztán meglátom, mit érsz! Mit mondtál, mi a neved?
– Vera.
– Igy szólítalak majd, az én megszólításom pedig: sir. Most gyere, mutassam meg az éttermet és amit tudnod kell!

Végigjárták a nagy termet, a külön termeket, a tálalót, az öltözőt, a fehérnemű és étkészlet raktárait, a konyhába is bekukkantottak. Közben Béla úr elmagyarázta, mik az elvárások egy pincér iránt. Fontos, hogy tiszteletet tanúsítson a munkatársai, a felettesei iránt; a vendégekkel udvariasan kell bánni, fáradhatatlanul tevékenykedni, megállás nélkül állandóan mozgásban lenni. Elriasztó, ha a pincér tétlenül álldogál.
– És arról se feledkezz meg, hogy mindig csinosnak, ápoltnak mutatkozz. Fontos a külcsín! Különösen, ha nőről van szó. Pincérnőről!

A munka bár nem volt idegen Vera számára, de az éjszakába nyúló műszak kimerítette. Holt fáradtan támolygott be a kabinba, ahol Steve várta. Nem volt ereje tiltakozni a közeledése ellen. Álomtalan mély álomba zuhant, de alig aludt el fel kellett kelnie, korán kezdődött a munka, elő kellett készíteni a termet a reggelihez. A reggeli és az ebéd között egy óra pihenés adódott, utána éjfélig robot megállás nélkül. Mire mindennel végeztek két óra is elmúlt éjfél után.

És ez így mint nap mint nap. Nem volt se ideje, se ereje lázadni. Valami konok elszántságot érzett, hogy kitartani! Ez az érzés segítette át az éjszakai megaláztatásokon és a nappali, minden erőt felőrlő fáradtságon.

Nyomtatás

Elolvasta: 43
Nyomtatás

Előzmények. Miközben öt fiatalt (kettejük rendőrcsemete) a véletlen s a kamaszkori lázadás hoz össze, Udvarhely drámai események színhelyévé válik. Kovács András nyugalmazott erdész kutyasétáltatás közben egy kamaszlány hullájára bukkan. Sajnos a zápor minden nyomot elmosott…

1.     Az első nyomok

Amikor visszaért az irodájába, Csíky Béla főhadnagy azonnal felvette a telefonkagylót, és hívta a kórboncnokot. Dr. Kelemen épp befejezte a boncolást, de a jelentéssel még nem készült el. Szóban tájékoztatta a főhadnagyot.

– 13-15 éves lehet. A fejére jókora ütést mértek feltehetően egy vastag faággal. De nem ez okozta a halálát. A tüdejében víz volt, tehát a halál oka fulladás, ámbár az a fejsérülés feltehetően a halálát okozta volna, ha nem viszik azonnal kórházba. Az elkövető feltehetően vele szemben állt, minimum 175 cm magas, jobbkezes. Az áldozat testén akadnak dulakodásra utaló kék foltok, megkötözésre, fojtogatásra utaló nincs. Dulakodás közben megfosztották néhány szál hajától. A kitépett haj a tarkójáról hiányzik, akár menekülés közben is megragadhatták, visszarángatták, majd a másik kézzel fejbe verték. Elveszthette eszméletét, s mivel halottnak hitték, vízbe dobták. Nem szűz. Hüvelyében nem találtunk spermát, és recens deflorálásra utaló nyom sincs. A körme alatt sincs bőr, vér vagy textil-anyag. Erőszakos behatolásra utaló sérülés nincs a hüvelyében. Ám a hüvelykenet egy zsiradék jelenlétét mutatta, elküldtem a laborba, összetétele feltehetően megfelel az óvszereken használtakkal. A szájában a spermát csak a kenet mutatta ki, mivel nyitott szájjal „úszott” a vízben, nagy része kimosódott, DNS-vizsgálatra nem elégséges. Fantájéki szőrzetet sem találtunk a szájában.
– Tehát feltehetően egy prosti…
– Vagy arra kényszerítették, de ellenállt. Vér, bőrmaradvány, textil nyomát nem találtunk a foga közt, de az erős sodrású víz akár ki is moshatta, tátott szájjal sodorta a víz.

Csíky Béla nem túl bizakodva adta ki a parancsot az ismert örömlányok kihallgatására. Tapasztalta már, amint felkeresik az elsőt, öt perc múlva a mobiltelefonoknak hála mind tudni fogják, hogy ki akarják hallgatni őket. Egy részük felszívódik, a többi nem mer vagy nem akar vallani, s feltehetően egyik sem fogja felismerni. Korát tekintve, s mivel a rendőrség adatbázisában nem szerepel, nem valószerű, hogy régi szaki, tehát jó részüknek még hazudnia sem kell…

A helyszíni jelentés semmi hasznosat nem talált. Feltehetően nem ott helyben dobták a folyóba, hanem a víz sodorta oda. Az zápor minden használható nyomot elmosott.

Esztojka János ezredes hiába próbálta nyugtatni a kedélyeket a sajtótájékoztatón, csak úgy záporoztak felé a kérdések a folyóban talált halott lánnyal kapcsolatban. Hiába volt több éves gyakorlata a sajtótájékoztatók alkalmával feltett kérdések elhárítása terén, végül az egyik kellemetlen kérdés csak kihozta a sodrából, minek következtében a szándékánál élesebb hangon ismételte meg a megnyugtatónak szánt szöveget. De a stressz miatt elejtett egy nem szerencsés mondatot is, ami támadási teret biztosított a sajtó képviselőinek:
– Biztosíthatom önöket, minden iskolával felvettük a kapcsolatot, már ellenőriztük. Nem diákja egyik iskolánknak sem, feltehetően nem városunk polgára, hanem egy prostituált, aki…

Nem ejtette ki száján a szót, hogy „csak”, de szavai mögött ott lógott a levegőben. Egyik élelmes riporter azonnal kiszúrta, és értelmezte a hangnemet:
– „Csak” egy prostituált?
Esztojka János észbe kapott. Mély lélegzetet vett, hogy lehiggadjon, csak utána válaszolt
– Nem használtam a „csak” szót, hallgassa vissza a felvételt!
– De hangneme azt sugallta… – támadott vissza a riporter.
– Hangnememből inkább a városunk polgárainak, főleg az aggódó szülőknek a megnyugtatásának szándéka érződhetett ki. Azt hiszem ezt érthette félre. Nekünk rendőröknek, ha jól akarjuk végezni munkánkat, félre kell tennünk előítéleteinket, hogy a tényekre figyelhessünk. Önöknek. riportereknek megvan a szabadságuk érzelmileg megközelíteni az esetet. Zárójelben megjegyzem, egyesek vissza is élnek vele. Szenzációt keresve szabadon beleszőhetik saját, az olvasótáboruk feltételezett vagy valós sztereotípiáit, előítéleteit. Ám egy rendőr csak tények alapján nyomozhat. Nincs jogunk egy prostituált fölött ítélkezni, hiszen ők megannyi félresiklott élet… Egy áldozattal egyidős lány álmodozhat a szuperszonikus repülők, luxusautók és a digitális világ korában a fehér lovon eljövő királyfiról, de biztosíthatom, egyik sem arról, hogy prostituált legyen belőle. És olyan szülő sincs – még ha prostituált lenne, akkor sem –, aki szándékosan erre nevelné gyermekét. Ha tényleg az volt az áldozat, ahhoz, hogy elkapjuk a gyilkosát, előbb meg kell találnunk az embert benne. Mi vagy ki kényszerítette erre a társadalom által megvetett életpályára, hiszen ez lehet a kulcsa gyilkosa megtalálásához. Ha tényleg úgy kezelnénk az esetet, hogy csak – nyomta meg a szót – egy prostituált, az olyan precedenst teremtene, mely lavinát indítana el. „Tisztes” polgárok lányainak az élete is veszélybe kerülne. Biztosíthatom, riporter úr, az esetet egy ember életének kioltásaként kezeljük – nyomta meg a szót. Ám jelezni szerettem volna, egyelőre nincsenek arra utaló jelek, hogy a szülőknek pánikba kell esniük, mert egy kamaszlány-vadász gyilkos jár-kel a környéken áldozatára lesve. Ennek ellenére, amíg a tettes kiléte nem válik ismertté, és főleg amíg szabad lábon van, kérem a szülőket, fokozottabban figyeljenek oda gyermekeik biztonságára. Mi sugallja Önnek, riporter úr, hogy felelőtlenül akarja kezelni a rendőrség az ügyet? – kapta vissza a rendőrfőnök a lélekjelenlétét.
A riporter elismerően biccentett, mintha azt mondta volna: „ügyes szöveg!” Ám egy másik nem hagyta annyiban:

– Milyen nyomon indul a nyomozás?
– Ne haragudjon hölgyem, amíg a nyomozás tart, ez az információ titkos.
– Van egyáltalán érdemi nyom, amin elindulhatnak?
A rendőrfőnök pillanatnyi habozása elég volt a riporternek. „Tehát nincs…” vonta le a következtetést.
– Ismételjem meg az előbbi kérdésére adott válaszomat? – észlelte a riporternő elfojtott mosolyát. – Egyelőre a legfontosabb és legsürgősebb kiderítenünk az áldozat személyazonosságát. A boncolást követő laborvizsgálatok eredményeit is várjuk még, azok is adnak majd támpontot. Lesz nyom, amin elinduljunk – próbálta elejét venni a pánikkeltő riportnak.

A laborvizsgálat igazolta a kórboncnok feltevését. A halott lány halála előtt kondomot használva közösült. Mivel az elég valószerűtlen, hogy egy tizenhárom-tizenöt éves lány ugyanazzal a férfival orálisan és vaginálisan is önszántából szexelt rövid időn belül, sokkal valószerűbb a többszörös közösülés váltott partnerekkel. Bár egyetlen ütést mértek rá, a szemtanú vagy tettestárs létét nem lehetett kizárni… Se a szájában talált nikotin és kátránynyomok, se a vérében talált alkohol nem volt különösen meglepő, annál inkább a kokain. Tehát drogozott is… Ez túlmutat egy „egyszerű”, hirtelen felindulásból elkövetett emberölésen, itt többről van szó. Kábítószer, emberrablás, erőszak, prostitúció, s talán a szándékosság lehetősége is felmerül… Komoly bűntény!

A rendőrkutyákat többször is végigsétáltatták a folyó mindkét partja mellett, hátha szagot fog valamelyik, s akkor kiderülhet, hol dobták a folyóba. Ám a hatalmas zápor  nemcsak a nyomokat, hanem a szagokat is elmosta.

Az áldozat ruhái sem adtak támpontot. Akadt közöttük román gyártmány, meg holland is, de hát azt „másodkéz” ruhaüzletben is beszerezhette. Ékszert nem találtak rajta. Kirabolhatták? S miközben menekülni próbált… Talán „mesterségéhez” semmi köze a meggyilkolásának?

Nyomtatás

Elolvasta: 24
Nyomtatás

Előzmények:

Udvarhely csendes kisváros. Nyugodtan éli mindenki az életét, felnőtt és fiatal egyaránt. Az utóbbiak ott sem épp a szülői előírások szerint. Egyik nap öt fiatalt pont e szabályok közös megszegése hoz össze, és a kellemesen eltöltött délután barátságot kovácsol köztük, főleg egy kis kaland után. Nem is sejtik, hogy városuk hamarosan drámai események színhelyévé válik…

Hulla a folyóban

Vahur vakkantott egyet, majd szájába vette a pórázának szíját, és lecövekelt az ajtó előtt, jelezve, hogy itt az este, s neki vannak kutyai jogai. Kovács András kipillantott az ablakon, amelyen doboltak az esőcseppek. Ránézett a kutyára, majd az ablakra savanyú képpel, végül ismét Vahurra, aki (egy családtagnak kijár az „aki” megszólítás) vakkantott még egyet, majd mintha gunyorosan nézett volna vissza rá: „Úgyis ki fogsz vinni, cikk-cikk!”

A férfi fújt egyet lemondóan, majd vette az esőkabátját, s rászólt a vizslára:

– Gyere, te terrorista!

No, egy ilyen dohogó címkézést hét éves viszony után nem kell komolyan venni, főleg egy nyugdíjas erdésztől, kinek gyermekei a határon túl keresték párjukat, boldogulásukat. Egy éve még ketten kerülték az erdőt, többek közt a sérült vad, elárvult gida meglelése vagy orrvadász lefülelése is kettejük munkája volt.

Bár betegnyugdíjazása előtt váltig hajtogatta, hogy egy kutya nem tömbház-lakásba való, amikor városra költözött, nem tudott lemondani róla, annyira hozzá nőtt. De hát… akinek az élete bármikor hajszálon múlhat, annak lényeges az orvos elérhetősége. Aztán egyszer séta közben szédülés tört rá, még eltámolygott egy padig, de segítséget már Vahur hívott, akarom mondani ugatott oda.

A bejáratnál némi örömmel vette tudomásul, hogy mire leértek az első emeletről, az eső enyhülni, sőt elállni látszott. Merre vigye? Végül a folyópart felé vette az útját. Ott legalább meglesz a vizslának a természet illúziója, nem csupa beton a környék. Bizony Vahur is szenvedett a bezártságtól, miután ifjú korát az erdőn való kószálással töltötte. Mostanában is, ha tehetik, beülnek az autóba, s kimennek a szabadba egyet sétálni. Jó-jó, csak annyit, amennyit a szigorú orvosi előírások megengednek, és olyankor Ilka vezet. Neki ez már tabu. Ahányszor ilyen esetben kinyitja az autó ajtaját, s leveszi róla a pórázt, Vahur ámokfutóként rohan körbe-körbe. A mozgáshiányt be kell pótolni…

A rossz időben senki sem járt a folyóparton. A Küküllő-part annyira nem bizonyult jó ötletnek, mivel cipőjére vastagon ragadt a sár. A kutyára még több. Ha hazaért fürdetheti… Ilka ismét kiveri a dilihisztit… Már épp hazatérésre akarta biztatni a kutyát, amikor Vahur veszett ugatásba kezdett, és tépni kezdte a pórázát. Természetesen a legnagyobb sár irányába, a folyópart felé igyekezett. Egy ideig „Ki az erősebb?” –et játszott vele, majd ő is kíváncsi lett hirtelen mitől jött lázba az egyébként békés állat. Egy biztos, nem vadat jelzett. A kutyaiskolában megtanulta, hangtalanul kell jelezni, lemeredve, a célpont felé fordulva, izgatott farkcsóválással.

– Úristen! – futott ki a száján, amikor meglátta a gázlónál egy kiálló ágban fennakadt emberi alakot. Hasán „úszott” széttárt kezeit kísértetiesen mozgatta a hullámzó folyó. Már-már ruhástól gázolt a térdig érő vízbe, de rájött, már késő. Jobb, ha a rendőrség nyombiztosítói hozzák ki a partra. Azonnal tárcsázta az 112-t. Az eső mintha csak erre várt volna, ismét rohamra indult.

– A francba! – állt be egyik égerfa alá, amely nem sok menedéket nyújtott. – Jó lenne, ha hamarosan ideérnének a rendőrök – morfondírozott, mert ha így zuhog, előbb-utóbb megduzzad a folyó, s magával ragadhatja az élettelen testet

– Nyughass, Vahur!

Nehezen lehetett megnyugtatni az egyébként szófogadó, de most erősen izgatott ebet, de végül sikerrel járt. Érezte, szíve ismét túlfűtött gőzmozdony szerepére vált, lázasan keresgélt a zsebében, majd megkönnyebbülten vette elő a nitroglicerint, s tett egyet a nyelve alá. Már-már újra tárcsázta az 112-t, ezúttal a mentőket, de a gyógyszer hatására a melle épségét veszélyeztető vérpumpa hamarosan alacsonyabb sebességre váltott.

Nézte a gyér fényben a tetemet. Egy lány volt. Inkább kislány, de nem lehetett jól kivenni a sötétben. Feje a víz alá merült, de hosszú, félméteres, szőke haját lebegtette a hullámzás. Lábát a sodrás emelte ki a víz alól, hol alámerült, hol felemelkedett. Feltűnően rövid szoknyáját a hátára mosták a hullámok, így láthatóvá vált a meztelen feneke. Nem volt rajta bugyi. Vajon…

Két szirénázó rendőrautó szakította félbe gondolatait. Hamarosan megérkezett egy halottszállító is. Nem várta meg, hogy megszólítsák, s érdeklődjenek, ő hívta-e őket. Kovács András kilépett az égerfa csalfa menedékéből, és kinyújtott karral mutatta merre van a holttest. Azonnal előkerült a fényképész, majd, amikor vége lett a vakuvillanásoknak, két gumicsizmás begázolt a folyóba, s kihozta a holttestet. A törvényszéki orvos inkább csak rutinból tapogatta ki a nyaki ütőeret, majd megmozdítva a végtagokat a nyomozóhoz fordulva megjegyezte:

– Maximum három órával ezelőtt halt meg, de inkább csak kettő. Lehet, még annyi sem. A hideg víz miatt a test hamarabb hűl le, nehéz boncolás nélkül megítélni.

Kovács András elővette a személyiét, s vele a kezében megvárta, amíg a nyomozónak már nem kötötte le a figyelmét a halott látványa.

– Én találtam rá, én hívtam ki Önöket. Gondolom, fel akar tenni néhány kérdést – nyújtotta át az iratot, mint aki tudja, úgyis kérni fogják tőle.

– Csíky Béla főhadnagy vagyok – mutatkozott be a nyomozó. – Hogyan talált rá?

– Kijöttem a kutyámat sétáltatni. Vahur észrevette a holttestet, és erősen ugatni kezdett, akkor láttam meg. Azonnal láttam, már nincs életben, ezért nem próbáltam közelebb menni. Gondoltam, hagyjam abban az állapotban, ahogyan megtaláltam, ha már úgysem tudok segíteni rajta, s ne hagyjak megtévesztő, rám utaló nyomokat, amelyek megnehezítik a nyomozást. Azonnal hívtam magukat. Naplemente előtt egy kicsivel jártam még erre, akkor biztosan nem volt ott a halott lány. Ennyi.

– Köszönöm, címe azonos a személyiben szereplővel? – kérdezte majd a helyeslés után folytatta: – Lejegyeztem, kérnék egy telefonszámot is… Köszönöm. Elmehet. Rémálmok nélküli éjszakát. Ha eszébe jutna valamilyen részlet – nyújtott át egy névjegykártyát – ezen a számon hívjon.

A tanoncot beküldte a szomszédos házakba, hátha látott valaki valamit, bár erre kevés esély volt, majd a törvényszéki orvoshoz fordult, aki épp befejezte a hulla elsődleges átvizsgálását.

– Valami tompa tárggyal verhették fejbe, feltehetően az okozhatta a halálát, bár… oka vízbefúlás is lehet. Feltehetően meg is erőszakolták, de a boncolás előtt ezt határozottan nem merem kijelenteni. Irat, táska vagy bármi, ami segítene azonosítani, az nincs nála.

– Sürgős lenne…
– Vettem, intézkedem, ez legyen az első holnap reggel.

Csíky Béla főhadnagy két kutyát kért, hátha valamelyik ráakad, hol dobhatták be a hullát a folyóba, bár nem sok reményt fűzött hozzá ebben az esőben, ami később be is igazolódott. A tanonc is csalódottan tért vissza egy fél óra múlva. Egyetlen szomszéd figyelt fel a kutyát sétáltató Kovács Andrásra, pontosabban kíváncsi lett miért ugat olyan veszettül az a kutya. Egy másik megerősítette, két órával azelőtt biztos nem lehetett a hulla a gázlónál. Annyi. Mindez csak Kovács András vallomását erősítette meg, semmi pluszt nem adott hozzá. Mire végeztek, átadhatja a váltást, s éjszaka már nem történik semmi. Még maradt ideje ellenőrizni a lány ujjlenyomata nincs-e a rendőrség adatbázisában, s a halott fényképét is hiába keresték az eltűnt személyek listáján. Az utóbbihoz nem is fűzött tulajdonképpen reményt, csak rutinellenőrzés volt. Az utóbbi napokban egyetlen lány eltűnését sem jelezték a környéken. Igaz, nem lehet valakit ukk-mukk-fukk eltűntnek nyilvánítani. Lehet, a szülők későig dolgoznak, egyedül hagyták otthon és még nem vették észre… Talán bejelentette, hogy valamely barátnőjénél alszik… Az egyértelmű, elmúlt tizenkettő. Tehát nem bűntény, sőt még csak kihágás sem magára hagyni.

Még feladatot se adhat az éjszakás kollégáknak, mert a DNS-vizsgálatot, s a boncolást is csak reggel kezdik meg. A ruhái… Azok eredete… ki tudja, de tűkeresés a szénakazalban. Egyetlen kiindulópontjuk sem volt. Kihallgatni senkit sem lehet. Csak egy dolog vigasztalta, hogy a sajtó még nem jött a nyakára.

Holnap szabadnapos lenne… Sóhajtott egyet, majd beállította a telefonján az ébresztőt. Nehezen aludt el. Bár nem első gyilkossági ügye, ez az eset mégis felkavarta az áldozat kora miatt. Fiával nagyjából egyidős… És unokahúgával, Évával, elvált nővére kislányával, ki úgy szólítja, Béla-Apa. Holnap felhívja a város iskoláit. Hirtelen felült az ágyban, s meghagyta az éjszakai kollégáknak, keressék ki minden általános és középiskola telefonszámát a városban, s a folyó melletti falvakból is, s készítsenek táblázatot, ahova beírhatja, kapott-e már információt. Ez a lány nem roma, hiszen szőke és világos bőrű, s ruháját nézve nem tűnik valamely nyomornegyed lakójának sem. Valahova iskolába kell járnia, s akár kilencedikes is lehet, bár inkább kevesebb. Amíg nem tudják kicsoda, nincs kiindulópont, mert a gyilkos fegyver sincs meg. Hm… Gyilkos fegyver… Hogyan is mondta a törvényszéki orvos? Akár fulladás is okozhatta a halálát. De akkor is a fejsérülés okozta eszméletvesztés miatt fulladt meg, s nem mentették ki. Gyilkosságnak gyilkosság akkor is…

Reggel amint beért az irodájába, már a lista az iskolák telefonszámaival az asztalán várta. Épp csak elhelyezkedett íróasztala mellett, s máris kezébe vette a telefonkagylót. Rövid habozás után az általános iskolákkal kezdte.

Már az első iskolában tapasztalhatta, hogy az eset, bár elég kései órában történt, nagy port vert fel a városban. A titkárnő kérdését meg sem várva, bemutatkozását így fogadta:
– Jesszus, tán csak nem az iskolánk diákja az áldozat?
– Azt szeretnénk kizárni. Nem sikerült azonosítani a kislányt. Olyan személyt keresünk, aki feltehetően a tegnap még iskolában lehetett, ma viszont hiányzik. De nem biztos. Bár valószerűtlen, kizárni sem lehet, hogy már néhány napja hiányzott az iskolából, de valamely oknál fogva szülei nem jelentették eltűnését, például mindketten elutaztak. Esetleg hiányzott, például betegség miatt vagy igazolatlanul, és csak tegnap tűnt el. Tehát minden hiányzónak nézzenek utána.
– Épp megérkezett Szőcs Botond igazgató úr, átadom az üzenetet, és intézkedni fogunk.

Általában készségesek voltak minden iskolában, bár akadt kivétel is. Egyik szakközépiskola titkárnője már elbúcsúzott, de feltehetően azt hitte, a rendőr már bontotta a vonalat, így még behallatszott egy szófoszlány:
– Nincs elég dolgunk, most még a rendőrség dolgát is…

Feltehetően a “végezzük” lett volna a következő szó, amely már a vonalbontás után hangzott el. Amikor befejezte, fújt egyet, majd elővette a dossziét. Kilenckor jelenése lesz a rendőrfőnöknél, nem ezért, de biztos rákérdez majd. Sok ideje nem maradt rá. Alig dőlt hátra a székében, máris megcsörrent a telefonja.

– Szőcs Botond vagyok, iskolaigazgató. A titkárnőm szólt, nézzünk utána, nem iskolánk diákja-e a meggyilkolt kislány. Megkértem a szolgálatos diákot, járjon végig minden osztályt, és hozza el a hiányzó kislányok kistáját, kiemelve azokat, akik a tegnap még iskolában voltak. Amint a gyerekek meghallották, miről van szó, azonnal kapták a mobiltelefonjukat és hívogatni kezdték a hiányzókat. Hál’ istennek, mindenki megvan, az áldozat nem a mi iskolánk diákja. Miben segíthetünk még?
– Köszönöm… Egyelőre ennyi…
– Főhadnagy úr, küldje át a halott kislány fényképét! Hátha valaki ráismer a tanáriban. A gyermekeknek nem mutatnám meg…
– Azonnal, az is segítség lesz.
Kilenc óráig még egy iskolából telefonáltak. Meghagyta a szolgálatos őrmesternek, hogy fogadja a hívásokat, majd bement a rendőrfőnökhöz jelentést tenni. Az ezredes hamarosan a kislány meggyilkolására terelte a beszélgetést, arra biztatva, hogy kezelje sürgős ügyként. Háromkor lesz sajtótájékoztató, addig meg szeretné kapni a boncolási jegyzőkönyvet és az iskolák jelentéseit. Az eset nagy port vert fel, olyan lett a város, mint egy megbolydított méhkas, mindenki erről beszél. Jó lenne, ha addig lenne valami a kezében, amivel igazolhatja, hogy nem topognak helyben.

– Háromra hívta össze, pont erre gondolva, csak ellenőrizni akartam, hogyan halad főhadnagy úr. Halassza el minden más ügyét, vagy bízza feladatait másra, ez most sürgős! Kis városban lakunk, amely ettől az esettől olyan lett, mint a megbolydított méhkas. Ha valamelyik iskola nem hívja fel tízig, azokat sürgesse meg!

Kevéssel tizenegy után Csíky Béla főhadnagy már jelenthette a rendőrparancsnoknak, hogy az áldozat nem lehet se a város, se a környező falvak iskoláinak diákja. Nincs benne se fényképe, se az ujjlenyomata a kiskorúak bűnügyi nyilvántartásában, se az eltűntek országos adatbázisában.

Az ezredes is találgatni kezdett, de mindegyik ötletére azonnal talált cáfolatot is. Ha családi helyzete zavaros és elszökött a szülőtől, aki eddig nevelte, hogy a másikhoz vagy a nagyszülőkhöz szökjön, és nem érkezett meg, akkor is iskolába kellene járjon. Talán még nem jelentették az eltűnését… Ha turistaként, átutazóként, sportolóként vagy iskolakiránduláson tűnt volna el, a szülők, tanárok, edzők vagy felvigyázók azonnal pánikba esnének, s jelentenék. Egy iskolakiránduláson a többiek falaznának, ha arra gondolnának, hogy elment szexelni valakivel, de ez csak éjszakára magyarázat, reggel kitört volna a pánik. Elvileg hamarosan jelenteni fogják eltűnését.
– Én valahogy nem reménykedem ebben. – felelte a főhadnagy. – Nem tudom miért, csak egy megérzés.

A prosti tűnt a legvalószínűbb lehetőségnek. Azok eltűnését tényleg nem jelentenék. Az áldozat ruházata elég kihívó, sminkje is rikító. Bár elég fiatal ehhez, de nem kizárt.

– Azonnal szólok a kórboncnoknak, ezt külön ellenőrizze! – kapott az ötleten a főhadnagy, bár Dr. Kelemen Ernő ezt nem szokta elmulasztani.

Még ezzel a lehetőséggel kapcsolatban is akadt kétely. A kényszerített prostik is egykor egy családban éltek vagy árvaházban. Ott vannak rendszerint az eltűntek, illetve a megszököttek listáján. Az áldozat pedig nincs.

Nyomtatás

Elolvasta: 62
Nyomtatás

Szőcs Ádám egy mappával a hóna alatt lépett ki tanára kapuján. Nem volt soha kedvence a matek. Bár Jakab Emese tanárnő erőfeszítései nyomán ragadt rá egy és más, látványos áttörést nem tudott vele elérni a matek-utálat mocsarából való kitörés göröngyös útján. Csakhogy matekból érettségizni kell. Nyolcadik végén még nem állt annyira hadilábon e tudománnyal, hiszen se integrálni, se deriválni nem kellett, a mértani helyek, a megfoghatatlan imaginárius és komplex számok, valamint a trigonometriai egyenletek sem okoztak még neki rémálmokat, akkoriban csak az emeletes törtek egyszerűsödtek még rém nehezen. Ezt a kétórai tortúrát illene lemosni egy sörrel. Korai még az idő… Apu délutános, Anyu kiment falura nagyiékhoz, mint minden szerdán… Nem is kell majd magyaráznia bizonyítványát, se alibit kitalálnia, hogy később ért haza.  Nézegette a kerthelyiséget, majd…
– Szia! – köszönt rá Csíky Laci.
– Szia, kölyök! – mérte végig. – Mi az, nyújtóra jársz? – mérte végig haverját, megmustrálva Laci kissé rövid szárú nadrágját. – Edzésről jössz?
– Aham. Matek? – Mérte végig Laci is a barátja hóna alatt a mappát megértően. Ismerte barátja kapcsolatát e nem mindenki által imádott tantárggyal. – Hiányolunk a csapatból. Emlegettünk… Az én apám is kezd vacakolni, mivel nyolcadikos vagyok – sóhajtott. – Ezt a félévet még kialkudtam…
– „Nyolcadikos vagy, tanulni kellene kisfiam…” – ironizálta elváltoztatott orrhangon Ádám a szülői lelkifröccsöt, mint aki nem egyszer volt szenvedő alanya. – Látom jól megizzasztott az edző.
– Nehéz meccsünk lesz hétvégén…
– Nem száradt ki a gigád? – nézett a fiúra. – Engem már kiszolgálnak! – biztatta. – Edzés után vagy, nem előtte.
Könnyű Katit táncba vinni, ha maga is akarja.
– A kertben nem lesz jó, főleg neked – követte Ádám tekintetét. – Itt korzóznak az utcán a tanárok, nézett a másik irányba elgondolkozva.
– Abba a lebujba sem, mert ott a rendőrök írják alá rendszeresen a jelenléti naplót.
– Az Apollóniába? Drágább, de a zárt kertben nem vagyunk annyira szem előtt.
Megbeszélve. Alig fordultak be az első utcasarkon, felcsörgött Laci telefonja.
– Szia, Éva! – ismerte fel unokatestvére számát.
– Szia. Laci, tudsz segíteni? Krisztának a számítógépe olyan lett, mint a csiga – ismertette a „betegség” jeleit.
– Az vírusnak néz ki… Egy sör! – kajánkodott.
– Otthon vagy?
– Nem, épp az Apollóniába igyekszünk…
– Az jó, mert itt vagyok Krisztánál, s nincs messze onnan.
– Gyertek ide. A kertben leszünk.
– Két lány? Vendéglőbe? És keresgéljünk?
– Jó, na, csörögjetek meg, ha odaértek, s bekísérünk. S a sört ki is fizethetitek!
– Te rendelsz, s ha kiszolgálnak, álljuk! – felelte Éva magabiztosan, mint aki tudja, ez teljesíthetetlen feltétel. Az Apollóniában szigorúan veszik a 18+ előírásokat.
– Majd megiszunk ott egy kávét – mondta Krisztának magyarázatként, miután bontotta a vonalat. Hozd a „csigát”, megyünk az Apollóniába.
– Ért hozzá? – gyanakodott Kriszta a számítógépét féltvén, amelyet nemrég kapott.
– Írt már ő maga is vírust… – nevetett Éva. – Garantálom, jobban ért hozzá, mint Mr. Gigabyte – utalt informatika tanárukra. – Nemrég feltörte a haverja törcitanárának a számítógépét, s letöltötte a törci rögtönzés tételeit. Haverja viszont önzetlenül elküldte mindenkinek a helyes válaszokat. A tanár rájött, de elképzelni sem tudta, ki lehetett, így jelentette a rendőrségen. Képzeld el, pont Laci apját bízták meg, hogy nyomozzon az ügyben! – vihogott.
– S Béla bácsi kinyomozta?
– Képzeld el, Lacitól kért tanácsot az ügyben – vihogott.
– Gyanakodott a fiára? – kérdezte csodálkozva Kriszta.
– Dehogy! Kollégája, aki erre szakosodott, épp szabadságra ment. De pont az lett a gyanús, hogy Laci nem volt elég készséges…
– Lebukott? S mit tett a törcitanár, amikor megtudta?
– Nem tudta meg… „Tetszik tudni, nem lehet minden ilyen ügyet felderíteni, s nem a saját számítógépéről, hanem egy internetkávézóból tette valaki, és…” De Laci nagyon kihúzta érte a fércet. Aztán vezeklésként segített lekódolni a tanár gépét, azóta nem törte fel senki.
– Ő sem tudná?
– De igen. Ha tudta volna a tanár, hogy pont ő tette! – vihogott ismét Éva. – Valószínű Laci nem úszta volna meg ennyivel, de szerencséjére jött a Nemes Tihamér számítástechnika verseny erdélyi szakasza, ahol első lett…

Esztojka Péterrel az Apollónia előtt futottak össze.
– Tán csak nem oda igyekeztek! – mutatott az épület felé a srác.
– De igen! – Mi közöd hozzá? – vágott vissza Kriszta. Péter nem igazán tartozott a szimpátiái közé. Egykor szomszédok voltak, míg Esztojkáék házat nem vettek a város végén.
– Nocsak! Nincs elég zsebpénzetek? Szereztetek egy „széket”[1], s anyátok levágta a járandóságotokat?
– Barom! – szikrázott Éva szeme is a nem épp hízelgő utalásra, s tüntetően hátat fordított neki, majd tárcsázta Laci számát.
A srác épp idejében jött ki az Apollóniából a jelenet további elfajulását megakadályozni.
– Sziasztok, csajok, szia Péter! Mi történt? – jelezte radarja a vihart.
– Semmi, menjünk! – fogta Éva karon Krisztát, s elindult vele a vendéglő felé. Laci némi habozás után úgy döntött, nem a sráccal tisztázza az esetet. Majd csak elmondják a csajok.

Péter egy ideig bűntudatosan állt a tett színhelyén, valahogy szerette volna megnyomni az idétlen tréfájával kapcsolatban a DELETE+ENTER gombokat, de az időt visszafordítani nem lehetett. A hülye vicc elhangzott. Egy ideig tétovázott, majd tett néhány távozó lépést, végül mégis visszafordult, de az ajtó előtt ismét megállt. Már-már ismét meg akart fordulni, de kinyílt előtte az ajtó és egy távozó pár jött ki rajta. A férfi udvariasan megfogta az ajtót, és nem engedte el. Péter zavartan megköszönte az udvariasságot, majd belépett. Körülnézett. Laciékat nem látta bent, de észrevette, hogy a pincér a vendéglő belső udvarán található kerthelységbe igyekszik. Követte, és kint megtalálta Laciékat. Bocsánatkérés szándékával közeledett, bár nem tudta, miként kezdjen hozzá.
– Ti kértek sört? – fordult a lányokhoz Ádám.
– Alkoholt tizennyolc éven aluliaknak nem szolgálhatunk fel – tiltakozott a pincér.
– Én már vagyok tizennyolc! – kapott az alkalmon Péter, odahúzva egy széket, az asztalhoz telepedett. Elővette a személyijét, és átnyújtotta. – Ádám is! – tette hozzá. – A többiek a társaságunkban vannak!
A pincér nézte a két személyit, főleg a Péterét. Pontosabban a családnevét. A rendőrfőnök is mintha Esztojka… vagy Stoica? Hülye szitu… Ha ez a srác tényleg rokona… Ő vajon mit szólna ehhez? Ha nem szolgálja ki, és… Látott ő már tanárembert is itt, aki borral kínálta a fiát… Végeredményben… Ketten felnőttek… A törvény nem tiltja a fiatalok alkoholfogyasztását felnőtt társaságban… Eh, ha nem szolgálja ki őket, elég nagy jelenet lehet belőle… Ami nem lenne jó reklám… De…
– Három sört, két hűsítőt – rendelt Ádám – majd kacsintott a szemével a lányoknak, hogy a hűsítős pohárból is lehet sört inni.
A pincér is rájött, hányadán áll a vásár, de nem ellenkezett. S akkor sem szólt rájuk, amikor rágyújtottak. Nem ő szolgálta ki őket dohánnyal, s ez épp kerthelyiség.
– E-e-elnézést, hülye vicc volt… Nagyon hülye vicc… Iii-zé… Nem gondoltam komolyan… – magyarázkodott Péter habogva, miután elment a pincér.

Ha az ember lányának még nincs meg a személyije, de már nagy fiúkkal beülhet a vendéglőbe, az elképesztően vonzó lehetőség, amiért áldozni is lehet, talán még a büszkeséget is. Hiszen királynéink egykor ennél zsengébb korban mentek férjhez, amit azok a fránya ultrakonzervatív szülők, a tanárokról pláne ne beszéljünk, nem akarnak elismerni. Ilyen bizonyítási kényszer hatása alatt, aztán ha cigivel kínálják az ember nagylányát, azt végképp ciki elutasítani. Inkább az idétlenkedés és a köhécselés – állítólag az utóbbi hamar elmúlik.

Ami pedig a sört illeti… még szerencse, hogy a színe hasonlít a fantáéra… Legfeljebb az utóbbin nincs hab… Hiába kerestek a fiúk helyet egy sarokban, ahol nem szúr szemet a sörözésük. Valójában az övék nem is szúrt senkinek, hiszen csak a lányok biológia tanára pottyant oda egy hölgy társaságában (kiléte ismeretlen, de nem volt a felesége), és ütközött meg nyolcadikos diáklányain, kiknek az asztalán sörösüvegek díszelegtek. Ám Évát nem hagyta el a lélekjelenléte. A kezében tartott cigarettát még idejében az asztal alá rejtette és értetlenkedő ábrázattal megemelte a fantás flakont. Ők bizony csak hűsítőt… Az már Kriszta találta ki, hogy hárman Lacival készítsenek szelfit, miután tanáruk elég sietősen távozott. No, persze, a kamera látóköréből előbb gondosan eltávolították a hamutartót és a sörösüvegeket, a fantás flakonok pedig jók alibinek.

Ezen ugyan lehet egy jót kuncogni, de az ember lányának ilyenkor azonnal mehetnékje támad. Épp idejében, mert szeptember nem június, amikor este kilenckor is világos van. Ráadásul nem volna jó Anyu után hazaérni, és magyarázni a bizonyítványt. Legalábbis nekik, lányoknak biztos nem, bár a fiúknak is meg kellett volna erőltetniük a fantáziájukat… De mi legyen azzal, hogy a tanáruk meglátta őket? Remélhetőleg a tanár úr se fogja dobra verni a találkozást. Aztán az eleredő eső meggyorsította a hazaérést. Futólépés! az elázott ruha bizonyítványát sem könnyű magyarázni.

[1] Elégtelen osztályzat = 4-es.

Nyomtatás

Elolvasta: 62
Nyomtatás

A levélváltáson kívül más kapcsolata nem volt Gyárfásnak a civil világgal, hiszen az eltávozások alkalmával csak a városba mehettek ki egy-egy fél napra. Sokáig Sanyi barátjával sem találkozott, csak tova a tízéves érettségi találkozón.
Emlékezetes találkozó volt az a tízéves…
A párhuzamos osztállyal, a humánnal együtt szervezték, ami jó ötletnek tűnt, hiszen tudott tény, hogy a humán osztály élénkebb, lezserebb emberkékből állt, mint a komolykodó reál osztálybéliek.
Gyárfás osztálytársai nagyrészt a tanügyben, iparban, kereskedelemben találtak maguknak többé-kevésbé jövedelmező állást, de igazán kiugró karrier Szekeres Sanyinak sikerült. Most jött haza Szovjet Unióból, ahol a posztgraduális képzés keretében egy évet töltött a híres Bajkonuri Űrközpontban[1]. Szűkszavú gyerek lévén nem bölcselkedett a sikereivel, meg se mondta, honnan érkezett. Bezzeg a többiek nem fogytak ki a szóból.
Virág Venci, a Gyárfás padszomszédja, nagy svádájú gyerek azzal büszkélkedett, hogy halom pénzt keres az őrző-védő ügynökségével.
– Ugye, mindenki félti az életét, vagyonát, családját. Nem csak a vállalatok kérik a szolgáltatásainkat, hanem sok magánember is. És fizetnek. Nagyon bejött a számításom, pedig az iskolában nem szerettem a számtant.
Dallos doktor fiacskája, Lexi azt mesélte nagy büszkén, hogy már három karambolt úszott meg egy-két kisebb csonttöréssel. Első autóját, egy Skoda Feliciát, amit sikeres érettségi vizsgájáért kapott, már az első nap, ahogy megkapta, összetörte, és persze saját magát is.
A portás Barta bácsi fia, Kálmán sikerrel végezte a gimnáziumot. Humán beállítottsága és a jó rajzkészség, szorgalom vezették sikerre. Tizennyolc évesen már saját kiállítása nyílt. Igaz, csak az iskolai könyvtár olvasótermében, de kiállítás. És saját! A továbblépés, továbbtanulás nem okozott gondot. A Művészeti Főiskolát is sikerrel végezte, és tervezőmérnök lett a készruha gyárban.
Eredményes évek következtek. Az általa tervezett termékek országszerte ismertek voltak, sőt külföldi szerződések vezető termékei lettek. Hamarosan megnősült és gyermekei születtek. Csupa siker. Csak éppen a festésre nem jutott ideje, hiába volt ez szíve minden vágya.
Most ott áll a nyitott üveges ajtónál. Még nem lép be. Hallgatja a bentről kiszűrődő zsivajt. Valaki észreveszi és felkiált:
– Kálmán! Itt van Káli! Gyere be, gyere, gyere!
Mind odatódulnak hozzá.  Meglepődve veszi tudomásul a zajos üdvözlést. Volt padtársa, Laci is megjelenik. Lelkesen ráznak kezet, ölelik meg egymást.
– Ülj hozzánk. Ott vagyunk az oszlop mellett. Most megint együtt vagyunk, négyen.  Pityu, aki előtted ült, és Árpi, aki én előttem.
Körbe ülték az asztalt, és kezdődött a szokásos kérdezősködés, emlékezés.
– Hallom, Árpikám zenész lettél. Szép szakma! – kezdte a társalgást Laci – Pisztonon játszottál diákkorodban a diákzenekarban. Most is trombitálsz?
– Persze. Azt szeretem a fúvósok közül. Trombita, piszton. Egy katonazenekarban zenélek. Elvégeztem egy iskolát, és miután befejeztem, alkalmaztak. Őrnagyi rangban.
– Gratulálunk! – mondták kórusban.
– Hát te, Pityu! Te mivel büszkélkedsz? – folytatta a kérdezősködést Laci, mintha ő lenne a házigazda.
– Tudjátok, hogy én szobrászatot tanultam a főiskolán – kezdte hamiskás mosollyal -, de nem folytattam, mert a traktorgyárban helyezkedtem el, mint gyártásvezető. Főiskolai végzettséget kértek, függetlenül a szaktól. Nekem megvolt. Mondták, ne kis traktor szobrokat készítsek, hanem rendes nagyokat.  Így volt!
– Most rajtad a sor Káli.
– Én is az iparba kerültem. A készruhagyárba, tervezőmérnöknek. Semmi különös.
Hogy valóban mi mindenen ment keresztül az elmúlt tíz év alatt, arról nem akart beszélni. Az magánügy, nem showtéma. Igaz, egy tízéves érettségi találkozón illik beszámolni mindenkinek, hogy „hogy s mint”, de ezt tegyék mások. Kálmán nem akart ebben részt venni. Elég volt átélni!
Most kezdjen el magyarázkodni? Úgy sem értenék.
Először csak a fogadásokon, baráti összejöveteleken ivott. Ha valamilyen alkalom adódott. Később már kereste az alkalmakat. Aztán észrevétlenül minden naposak lettek az alkalmak. Nem egyik napról a másikra, hanem lassanként, hónapok, évek alatt alakult ki a szokása, hogy mikor végzet a napi munkájával, egy pohár töménnyel öblítette le a napi robot feszültségét.
– Ó, nem vagyok én függő – mondogatta, ha szóba került az italozás –, nem vagyok én alkoholista. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Tessék, vidd vissza! Nem iszom máma! – tette még hozzá. – És holnap se, ha nem akarok.
Hiába erősítgette, hogy nem alkoholista, mégis bekövetkezett a baj. Izgága, veszekedős, sértődékeny lett amikor ivott. Belekötött mindenkibe. Elég volt egy félreértett szó, vagy gesztus, hogy megsértődjön, kiabáljon. A családja, közvetlen környezete szenvedte meg legjobban a kitöréseit. Még a feletteseivel is összeveszett ilyenkor. És másnap semmire sem emlékezett.
Mondják, hogy ha iszik, megindul. Járja a kocsmákat, vendéglőket, barátokat. Utólag, mikor említették, hogy itt látták, meg ott látták, nem hitte el.
A baj akkor következett be, mikor hosszabb autóútra kellett mennie. Korán reggel indult, s már előző nap este nem ivott egy korty alkoholt sem, legyen tiszta a volánnál. Az úton jól haladt, s ha elfáradt, ellankadt, megállt egy autós csárdánál és ivott egy dupla feketét, meg egy pohár narancslevet. Ezzel volt el egész nap. Enni csak két-három pogácsát evett. Úti célja már nem volt messze, alig úgy két-, háromórányira. Egyszerre elöntötte a hideg verejték, borzasztó gyengeség tört rá, szeme előtt nagy fekete foltok kezdtek ugrálni, mint valami denevérek.
Nagyon megijedt és lehúzott az út szélére, a motort leállította, az ablakot leengedte, és mélyeket lélegzett, remélve, hamarosan helyre jön. De nem lett jobban, sőt egyre rosszabb lett a helyzet. Semmije nem fájt, de olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott, reszketett, és jöttek a denevérek tömegesen. Tudatában volt, hogy nincsenek, csak ő látja, s ez még félelmetesebbé tette az egészet.
A lenyitott ablakon át kinyújtotta a kezét, s próbált integetni, segítséget kérni. Kis idő múlva valaki észrevette. Megállt és visszatolatott.
A segítőkész autós, aki megállt az integetésére, kihívta a mentőt, bevitték a kórházba. A sofőr kolléga még azt is megtette, hogy az autót bevontatta a kórház udvarára.
Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a tüneteit alkoholmegvonás okozta. Két hetet töltött az idegosztályon, ameddig annyira helyrelábadt, hogy nyugodtan hazaengedhették.
Azóta nem vett a szájába alkoholt. Még gyógyszert se, ha az esetleg alkoholos oldat.
Régi ecsetjét, palettáját megkereste, és a maga kedvtelésére festeni kezdett.
Most erről meséljen? Még most is, ahogy visszagondol azokra a percekre, napokra kiveri homlokát a verejték. Csendesen fel is áll, elnézést kér, és elhagyja a mulatozókat …
Mindenki szép rendre beszámolt a sikereiről. Persze csak a sikerekről, a kudarcokat ügyesen elhallgatták. Csak Szekeres Sanyi nem beszélt még, de nem hagyták, hogy megússza. Kórusban biztatták, s végül ráállt.
– Velem semmi különös nem történt, és még most is a francia krémes a kedvencem, meg persze a fürjtojás aszpikban.
– Tovább, tovább! – noszogatták. – Meséld csak el miket csináltál!
– Tanultam, dolgoztam…
– Ejszen szakácsnak tanultál! – röhögött fel Dallos Lexi.
– Nem éppen, bár az se rossz – válaszolta vontatottan. – A Fizikai Kutatóintézetben dolgoztam két évig, mint kutató-laboráns, miután hazajöttem Berlinből a Humboldt Egyetemről. Utána egy évet töltöttem Bajkonurban, s most kineveztek tanársegédnek a Henry Coandă Egyetemen az aerodinamikai karra.
Nagy csend fogadta a velős beszámolót, majd kitört a taps és mindenki kiabált, sorra jöttek, hogy megrázzák a kezét, megveregessék a vállát. Még Lexi is odasündörgött hozzá.
– Jól megkaptam! Lefőztél komám! – szólott a tőle megszokott harsánysággal.

[1] Bajkonur a legnagyobb szovjet, illetve orosz űrközpont. Innen indították az első műholdat 1957. október 4-én (Szputnyik–1), és az első embert (Jurij Gagarin) 1961. április 12-én (Vosztok–1) a világűrbe

Nyomtatás

Elolvasta: 37
Nyomtatás

A vonat száguldott kijelölt útján, közben itt-ott megállt a nagyobb városok állomásain. Néhányan leszálltak, helyükbe mások jöttek. Az újonnan érkezettek újabb híreket hoztak. Hírmorzsákat. Ahogy újabb és újabb felszállók csatlakoztak az többi utashoz, úgy sokasodtak a hírmorzsák. Sokasodtak, növekedtek, cipónyira duzzadtak. Kibontakozott a kép, alakot öltött a történések sora.
Sanyi szomjasan itta a szavakat, melyek már rég nem voltak suttogások és egyre nagyobb hangerővel szóltak. Veszedelmes szavak. Néhány nappal ezelőtt még börtön járt volna értük, de most nyíltan kimondták, és nem rohantak be a vagonba fegyveres fogdmegek.

„Tüntetés Temesváron, a rendőrség tehetetlen, kivezényelték a katonaságot, halottak is vannak” – ilyen eseményekről beszéltek az új felszállók. Sanyi szorongva ült a helyén, alig várta, hogy hazaérjen. A faluban is csak erről beszélt mindenki, ha nem is annyira nyíltan, mint a vonaton. A hivatalos közlemények eleinte hallgattak a megmozdulásról, később pedig rendzavarásról, huligán elemek garázdálkodásáról, reakciós, imperialista, irredenta és soviniszta körökről beszéltek. A rádió, elsősorban a Magyar Rádió és a Szabad Európa Rádió napi szinten pontosan beszámolt a valódi eseményekről. Napról napra újabb és újabbak hozták izgalomba nem csak a falu lakosságát, hanem az egész világot.

Íme, a híradásokból kiragadott néhány mondat:
Tőkés László Temesvár református lelkészt megfosztották szószékétől, és el akarták távolítani a városból a rendszer elleni prédikációi miatt.
December 16-án a rendőrség egységei foganatosítani akarták Tőkés László kilakoltatását, amit a hívek és a város lakosai megakadályoztak.
A tüntetők – magyarok, románok együtt vonultak végig Temesvár utcáin és megpróbálták bevenni a pártszékházat. A rendőrség ezt vízágyúval és könnygázzal akadályozta meg.
December 17. Az összecsapások folytatódtak, elfoglalták a pártszékházat, a kivezényelt katonák éleslőszert használtak, több tüntetőt lelőttek.
December 18-án kihirdették a rendkívüli állapotot, a tüntetések más városokra is átterjedtek.
December 19-én 40 ember holtestét pedig Bukarestbe szállították, ott elhamvasztották Elena Ceaușescu parancsára.
December 20-án bekapcsolódott a tüntetésekbe a helyi munkásság, a város főterén mintegy 100 ezren tüntettek.
December 21-én Ceaușescu Bukarestben tömeggyűlést hívott össze, ami botrányba fulladt, hiába kínált minden egyes állampolgárnak fejenként 100 lejt. Ezután Bukarestben is elindultak a tüntetések.
December 22-én országossá vált és győzött a forradalom. Ceaușescut elfogták és hajnalban kivégezték.

A barátjával, Gyárfással ődöngött Szekeres Sanyi a sok izgatott ember között, mikor valaki váratlanul hátba vágta. Nem túl erősen, de csattanósan. Lexi volt a tettes, Dallos doktor fia.
– Ez aztán a meglepetés! – kiáltotta a tőle megszokott harsány hangon. – Haza hozott a forradalmi láz? Mert engem, igen!
– Te honnan kerülsz ide? – így Gyárfás.
– Máris mondom! – ölelte át két barátja vállát. – Tegnap a városban voltam, mondták a srácok, hogy készül valami és nem akartam kihagyni. Nem hiszitek el, mit éltem át!
– Mondd már!
– A barátnőmnél voltam, tudjátok, kint lakik a gyárnegyedben, egy garzonban. Hallgattuk a híreket a rádióból, elcsíptük a BBC román adását. A bukaresti eseményeket taglalták, hogy kudarcba fulladt a tömeggyűlés és hogy az országban máshol is tüntettek, hogy a hadsereg nem avatkozik be egyelőre.
– Mi is hallottunk ezekről az eseményekről.
– Mondjam tovább. Ahogy figyeljük feszült csendben a rádiót, a blokk előtt kiabálást hallunk. Két alak felemelt karral azt kiabálta, hogy testvérek, fiatalok, emberek gyertek ki a Főtérre! És ezt elismételte többször magyarul, románul.
– Kimentetek?
– Nem lehetett ellenállni a szuggesztív szavaknak. Láttuk az ablakból, hogy többen elindultak. Mi sem tétováztunk és meleg kabátot, sapkát véve, hideg szél fújt, bementünk a belvárosba. Az autóbuszok egymást követték, alig kellett pár percet várni. Máskor fél óránként közlekedett. A téren már sok ember gyűlt össze. Hangoskodás nem volt, beszédek sem, csak valami várakozás feszült az emberekben. Egyszerre felhangzott több torokból a kiáltás: „Temesvár! Veled vagyunk, Temesvár!” Az egész tér átvette a kiáltó szót és egymást átölelve kiabáltuk ütemesen.
Közben megérkeztek a gyárakból a munkások. A párház elé kordont vontak és marcona fegyveresek álltak sorfalat. A tömeg pedig egyre nőt, de semmi erőszakos tettre nem került sor, de a laktanyákból páncélozott járművek érkeztek és vízágyúval támadtak a tömegre. Sokan leestek a földre, valakinek sikerült az egyik járműre Molotov-koktélt dobnia. Bár sok kárt nem tett, a katonák elveszítették a fejüket és belelőttek a tömegbe.
– Jóságos Isten!
– Mi történt aztán?
– Mindenki menekült, futott amerre tudott. Visszakísértem a barátnőmet a lakásába és még az éjszaka hazajöttem.
– Most itt folytatod?
– Veletek együtt! Gyerünk, menjünk a kultúrházba a többiekkel!
Rengeteg ember tolongott a díszteremben mikor odaértek, még az udvarra is sokan kiszorultak. Nagy volt a zaj, mindenki egyszerre beszélt. A fiatalok egy csoportja Bandó vezetésével sorba járta az intézményeket, hivatalokat, és kidobáltak minden jelképet, iratot, képet, pártcímert, majd azt kiabálva, hogy „Mi vagyunk a nép!”, bevonultak a terembe és kezükbe vették a gyűlés irányítását. Valahonnan előkerült egy megyei küldött is, aki mondogatta, mit kell éppen szervezni, határozni, szót adni annak, aki szólni akar az emberekhez. Mire feleszméltek mind a hárman – Sanyi, Gyárfás és Lexi – be lettek választva a Forradalmi Bizottságba.
Sanyi otthagyta a bizottságot és otthon tépelődött az események különös alakulásán. Gyárfás vele hallgatott, neki is kétségei támadtak egyes dolgokat illetően, de a szabadság mámora még élt benne.
– Gyere, menjünk ki valahova, ne kuksoljunk itt a szobába! – szólott Gyárfás.
– Hova gondolod?
– A büfébe, persze! Ilyenkor mind ott van, aki nincs a gyűlésben.
Kabát, sapka és indultak. Alig léptek ki a házból, három szaladó alak közelített feléjük.
– De jó, hogy itt vagytok! Már azt hittük senki sincs a faluban – hadarta egyikük elfulladó hangon.
– Mi történt?
– Gyertek velünk gyorsan, útközben elmondom.
– Mondjad most, ha azt akarod, hogy veletek menjünk!
– A néptanácshoz telefonáltak, hogy a vonattal gyanús idegenek érkeznek. Biztosan terroristák. A jegycsípő figyelt fel rájuk és szólt egy társának, aki telefonált a másik állomásról – magyarázta egyikük.
– Siessünk, mindjárt itt a vonat! – sürgette a társait egy másik.
Erre Gyárfás is megindult, Sanyi csak kocogott utánuk a saját tempójában. Közel volt az állomás hamarosan odaértek, s megálltak a peronon várva a vonatot. Megjött, hirtelen kibukkanva a ködből.
Figyelték, lesték a leszállókat, de csak két fekete ruhás személy szállt le. Az állomásfőnök rokonai voltak, akiket rögtön betessékelt az irodájába.
– Szerencsénk, hogy nem a terroristák voltak, mert mit is csináltunk volna, hiszen még egy parittyánk sincs, mint Dávidnak – jegyezte meg Sanyi találóan.
Az utcán kurjongató, éneklő embertömeg masírozott és kihallatszott egy új hang, egy új dallamfoszlány, mely egy corrida[1] hangulatát idézte:
„Ole, ole, Ceușescu nu mai e!”[2]
– Mi történt? – kérdezték meglepődve, de egyben reménykedve is, hogy úgy igaz, ahogy gondolják.
– Megszökött Ceușescu, elmenekült!
„Ole, ole, Ceușescu nu mai e!”
A friss események és a közelgő Karácsony reménnyel töltötte el a szíveket. Az elnök házaspár kivégzésének brutalitását enyhítette az ünnep szentsége. Gyárfás reggel a megszokott mozdulattal bekapcsolta a tévét és nagyot kiáltott, majd a telefonhoz ugrott és hívta a barátját:
– Hoppá fel! Ébresztő! Kapcsold be gyorsan a televíziót!
A nagy izgalom oka pedig nem más volt, mint hogy eddigelé sohasem látott felírat jelent meg a román televízió képernyőjén.
Kellemes ünnepeket! – így magyarul …
– Mit szólsz?  – lelkendezett. – Gréti sírva fakadt, mikor meglátta.
– Látom én is. Megindító. Csak ne félnék, hogy előbb utóbb a visszájára fordul.
Volt igazság a Sanyi megjegyzésében, kétkedésében. A gyűlölet keltés úgy elharapózott, olyan méreteket öltött, hogy komolyan aggódtak, akik hallották egy máramarosi pópa gyűlölködő beszédét!  Eleinte alattomban terjedt és midig a többségi nemzet részéről nyilvánult meg. Amikor pedig az új államelnök szájából elhangzott a szeparatizmus szó, világossá vált a képlet. Egyik napról a másikra oda lett a nagy barátság, testvériség. Napirenden történtek incidensek, verekedések magyarok és románok között. Nem volt ezekben rendszer, de mégis felmerült a valamilyen akarattal, céllal gerjesztett ellentétek gyanúja.

[1] corrida (spanyol) – bikaviadal
[2] Ole, ole, Ceușescu nu mai e!” (román) – Olé, olé, Ceușescu nincs többé!

Nyomtatás

Elolvasta: 122
Nyomtatás

Gréti, az otthon hagyott kedves az a piros hajszalagos kislány volt, akit még az elemi iskolában ismert meg. A középiskolai évek alatt sokszor összefutottak egymással az udvaron, a folyosón vagy az önképzőkörön. A szüleit is ismerte. Tudta, hogy mindketten a cukorgyárban dolgoznak és a vízi sportok szerelmesei – evezés, úszás. A leányukat már akkor megtanították úszni, mikor még járni alig tudott, és evezőt is nagyon hamar adtak a kezébe. Mégis kamaszkorában átpártolt a szertornára, otthagyva a vizet hobbysportnak. Gréti így tagja lett az iskolai torna csapatnak. Egy tornaterembe jártak, persze a lányoknak külön szerek álltak a rendelkezésükre a terem egy külön részén. Amíg ők a gerendán egyensúlyoztak, a fiúk a lólengést gyakorolták, és ameddig a fiúk a gyűrűt gyötörték, a lányok a felemás korláton ügyeskedtek. Gréti bár nagyon jó volt a talajon, az igazi kedvencének a felemás korlát bizonyult. Ha ezen a szeren gyakorolt, népes nézőközönség gyűlt köré. Gyárfás is ott csodálta lány merész elemeit. Minden mozdulata magbiztos volt, mégis megtörtént a baj. Gyárfás megdöbbenve látta, amint kicsúszik a korlát rúdja a lány szorításából. A fiú már ugrott is gondolkozás nélkül, s a szerről lerepülő tornász telibe találta. Mindketten a padlóra csapódtak, de az ütközés lefékezte az esést. Gyárfás hamar felpattant, megrázta magát, s rohant a pár méterre onnét, a parkettán fekvő lányhoz.
– Megvan mindened? – hajolt felé.
– Segíts felállni!
Nyögve, nagy nehezen talpra állt, Gyárfás pedig betámogatta az öltözőbe és rábízta a továbbiakban az edzőre, a tornatanárnőre.
– Köszönjük a segítséget! – bocsátotta útjára a fiút.
– Gyárfás, állj meg! – kiáltott utána Gréti. – Gyere ide! Köszönöm, hogy elém ugrottál és így kifogtad a zuhanásomat. Enélkül ripityára tört volna minden csontom.
Ezzel megfogta Gyárfás fejét lehúzta magához és hosszan megcsókolta.
– Na, most mehetsz! – engedte el a fiút, aki szédelegve hagyta el az öltözőt.
Gréti egy jó ideig nem mutatkozott az edzőteremben. Mikor úgy három hét múltán megjelent, nagy lelkesedéssel fogadták, és különösen Gyárfás.
– Jó, hogy újra látlak! – köszöntötte.
– Láthatsz, de el nem jöttél, hogy meglátogass, amíg az ágyat nyomtam!
– Mentem volna, hisz éjjel-nappal az eszemben jártál, de nem tudtam, hol laksz.
– Lárifári! Megkérdezhetted volna a tanárnőt.
– De hát, mit gondolt volna!
– Téged érdekel?
– Nem, de téged?
– Engem sem, te buta! – borzolta össze a fiú haját, mire az megölelte és viszonozta a három hete kapott csókot.
Edzés után megbeszélték, hogy másnap a könyvtárban találkoznak.
– Négytől ott vagyok – szólt Gréti biztatóan.
– Ott leszek!
Pontosan érkezett, de a lány már ott ült az egyik asztalnál könyvekkel körülbástyázva. Gyárfás leült mellé egy nyikorgó székre, mire Gréti megcsóválta a fejét és az ujját a szájára téve jelezte, hogy „csend legyen!”
– Menjünk ki – súgta Gyárfás válaszul –, sétáljunk egyet. Tedd be a táskádat a megőrzőbe és gyere. A könyvtár hatig nyitva tart, addigra visszajövünk.
Körbejárták a Főteret kétszer, kicsit üldögéltek az egyik padon, nézték a délutáni forgatagot. Gyárfás egyszer csak felugrott
– Várj egy percet, rögtön jövök! – szólott hirtelen, s átfutott a járdán.
Kisvártatva egy szál piros rózsával jelent meg.
– Nézd, hoztam neked egy szál virágot. Tessék. Vörös rózsa. Tudod, minek a jelképe a vörös rózsa? Látom a szemeden, hogy tudod.
– Kedves vagy, köszönöm. Nézd, indul a korzó ott a másik oldalon.
Valóban kezdett benépesülni a tér egyik oldala. Ma van a délutáni kimenője a városban szolgáló cselédlányoknak. Hamarosan megtelik a „híres vásárhelyi promenád”. Összefogózkodva sétálnak kényeskedve le-fel a széles járdán. Ilyenkor a térnek ezt az oldalát ők uralják. A másik oldalon a város polgárai korzóznak. Nem keverednek.
– Nézd, milyen aranyosak a hagyományos, eredeti ruháikban – lelkendezett Gréti.
A Főtér padjai közben megteltek érdeklődő, nézelődő emberekkel, akiket a látványosság vonzott ide.
Minden falunak saját jellegzetes viselete van. Azok az apró ráncokba szedett, tarka mintás szoknyában, a fersingben[1] sétáló lányok – székiek. Megismerni a csíki, gyergyói, kalotaszegi vagy barcasági lányokat. Hagyományosan a gyergyói viselet szerint a rokolya (szoknya) csíkos szőttes. A kalotaszegiek piros mellényben, fehér szoknyában, zöld kötényben, piros csizmában, és fejükön piros pártában sétálnak nyolcan, tízen összefogózva. Azok a lányok, akik a hajukat két fonatban leeresztve viselik meggyszín vagy veres hajkötővel lekötve, s lábukon kordován csizma díszeleg, azok a barcaságiak. A csíki másképp néz ki: a rokolya (szoknya) színes csíkozású háziszőttesből készül, hozzá keskenyebb csíkozású, vagy gyolcsból lerakott kötényt hordanak, és karcsú, rövid mellényt a rokolya csíkos anyagából.
Miután kibámészkodták magukat, leültek a sarki cukrászdában egy süteményre.
– Sokan már városi ruhát vettek magukra. Milyen kár! – sóhajtott Gréti. – Lassan kihal ez a szép szokás…
– De hol van a rózsád?
– Jaj, ott maradt a ligeti padon!

[1] fersing – felső gyolcsszoknya, rokolya

Nyomtatás

Elolvasta: 115
Nyomtatás

Szép gimnáziumi éveik véget értek, Gyárfás nem követte barátját a továbbtanulásban, inkább beállt akrobatának az éppen náluk időző cirkuszhoz. Mire azonban belelendült volna a cirkuszi életbe, megkapta a katonai behívóját. Egykedvűen fogatta, később pedig magát a bakaéletet vidám szívvel csinálta végig. Gunyoros hangvételű leveleket írt a barátjának, melyekben beszámolt a kiképzés, a kaszárnya világának ferdeségeiről.

„Ma lőgyakorlaton voltunk, én ötből ötöt a céltábla közepébe találtam és megdicsértek, kaptam ebédre dupla adag bablevest. Viorel, egyik társuk jól megijesztette a tiszteket, mikor mutatta, hogy csütörtököt mondott a pisztoly, amivel lőnie kellett volna. ’Nem működik!’ mondta a tisztek felé fordulva, közben húzogatta a ravaszt. ’Fedezékbe!’ rikoltotta az őrmester és kicsavarta a fiú kezéből a fegyvert. Így mulatunk mi itt!”

A szabadidő eltöltésében a levélírás előkelő helyet foglalt el. Nem csak a barátjának, hanem természetesen az otthon hagyott kedvesnek is mentek a levelek. Persze ezek hangvétele egészen más volt, mint azok, melyeket Sanyinak írogatott. Ezekben rózsakertről, csicsergő madarakról, csobogó patakról és más hasonló romantikus gondolatokról volt szó.
A szigorú és igazságtalan őrmester meglágyult iránta, mikor a napi cigaretta adagját neki adta. A maga módján fejezte ki a háláját a sarzsi[1], rákiabált Gyárfásra.
– Katona! Megengedhetetlen dolog a feljebbvalót lekenyerezni! Ez függelemsértés! Jelentkezzen konyhai szolgálatra.
Ez azt jelentette, hogy ameddig a többiek a gyakorlótéren izzadtak, ő a konyhában izzadt, de nem kellett kúszni, mászni, futólépést gyakorolni teljes menetfelszerelésben. Emellett pedig lehetett a készülő ételekből egy-két falatot bekapni, még abból is, ami a tisztek asztalára kerül, ez pedig, bizony más volt, mint a legénységi koszt. Egy hónapig tartott ez a jóvilág, utána vissza kellett térni a kiképzés folytatásához. A kapcsolat a harapós őrmesterrel azért továbbra is megmaradt. Gyárfás hordta neki a dohányt, ő pedig morgott, kiabált, lehozta az égből a gyalogosok istenét, és közben elküldte a fiút autóvezetői tanfolyamra.
Gyárfás kihasználta a lehetőséget, hogy a sofőrködés mellett kitanulja a motorszerelői szakmát. Szorgalmasan tanult, és bár csak a hadseregre érvényes, de gépjárművezetői engedélyt szerezett minden fajta földön járó járműre – a motorkerékpártól az autóbuszon át a tankig.
Szorgalma jutalmául őrvezetői sávot varrhatott a parolijára[2]. És ez már valami katonáéknál! Már nem közlegény, most már a rang nélküli bakák előre szalutálnak neki, és a neve mellé odaírhatja az „örv.” szócskát.
Otthonról hozott nyugalmát és türelmét itt is megőrizte, amiért kedvelték a társai az egy hadnagyot kivéve, aki a garázs egységparancsnoka volt. Valamiért a tiszt állandóan belekötött, kifogásolt mindent, amit a fiú csinált.
– Hogy fogod azt a franciakulcsot? Nem hegedűvonó az!
Máskor azért kiabált, hogy rossz irányba húzza a csavart.
– Jegyezd meg, minden csavar, minden zár balra nyílik, jobbra zár!
Különösebben nem érdekelte, nem zavarta a hadnagy kötözködése, de azért, ha tehette igyekezett magát távol tartania tőle. Végezte a dolgát és közben tanult, hogy a motorok, gépek minden csínját-bínját megismerje – „szív, sűrít, robban, kipufog”.
Arra számított, hogy hasznát veszi mindennek majd a civil életben.
A legutóbbi „cigarettaosztás” alkalmával az őrmester megjegyezte, hogy úgy tudja hadnagy a műhelyparancsnok.
– Nehéz ember – sóhajtotta Gyárfás.
– Őrvezető! – kapta fel a fejét az őrmester. – A katona helytáll, nem panaszkodik!
Ezzel faképnél hagyta a meglepődött Gyárfást.
A műhelyben megfeszített munka folyt, a hadnagy idegesen dirigált, kétszer is felsepertette a műhelyt. Inspekciót vártak. Jött is, egész csapat magasrangú tiszt. Benéztek a műhely csarnokába és fordultak is, mentek tovább, ki tudja, milyen célok irányába. Minden esetre itt nem időztek, ami megnyugtatta a hadnagyot.
– Munkára emberek! Ne tátsák a szájukat! – kiáltotta, de nem volt harag a hangjában.
Alig mentek el, megjelent egy repülőszázados. Motorszerelésben járatos katonát keresett repülőtéri karbantartónak. Végigsétált a szorgoskodó katonák között. A hadnagy hagyta, csak figyelte, mi sül ki ebből. Végül rámutatott Gyárfásra.
– Ezt viszem!
Csak így, mintha egy tárgy lenne! A fiú nagyon rossz néven vette, de nem volt mit tenni, parancs az parancs!
– Őrvezető, kövessen!
Ettől a perctől kezdve a repülőtéren kapott beosztást. A századosról kiderült, hogy nem is olyan vad, emberevő, mint ahogy az első pillanatban mutatkozott. Gyárfást hagyta dolgozni, aki nagy odaadással végezte az itteni munkát. Elkápráztatták a modern felszerelések, motorok, gépek. Hamarosan jártasságot szerzett a használatukban. Régi vágya, hogy repülőgépre kerüljön azonban nem teljesült. Leszereléséig csak szárazföldi feladatokat kapott.
Leszerelése után könnyen kapott állást gépészi szakértelmének köszönhetően. A hadseregnél megszerzett jogosítványát, mely mindenfajta földi járműre érvényes, elismertette a hivatalban, így nem volt akadálya, hogy az autóbusz vállalat alkalmazza. Ott is maradt évekig …

[1] sarzsi – alsó legénységi rendfokozatok egyikét viselő katona
[2] Paroli – Katonai jelzés az egyenruha hajtókáján

Nyomtatás

Elolvasta: 49
Nyomtatás

(a „mi mennyi” folytatása)

Gyárfás más pályán mozgott. Nem volt sem matek zseni, sem semmilyen zseni, csak egy élénk eszű, vidám fickó, akinek nagy szíve van és minden igazságtalanságra érzékeny, aki segítőkész és módfelett ragaszkodik csodabogár barátjához, Szekeres Sanyihoz. Az egyetem bár elválasztotta őket egymástól, de csak fizikailag. A gimnáziumi évek alatt sülve-főve együtt voltak. Gyárfás tornász bajnoknak készült, s egész délután a kertben felállított nyújtón produkálta magát. Sanyi nézte a merész gyakorlatokat, s közben kiszámította a haskelep forgatónyomatékának[1] számtani értékét. Ezen mindig jókat kacagtak.

– Én majomkodok, te meg okoskodsz – mondta, miközben egy malomforgást mutatott be, de a vége nem sikerült, és lehuppant a földre. – Leestem! – tudatta a helyzetet.

– Kis gé[2] gyorsulással – pontosított Jancsi.

A torna iránti szenvedélye arra sarkallta Gyárfást, hogy másokkal is megszerettesse ezt a sportot, s magát a tornaterem közegét, hangulatát. Mondta a tornatanárnak, szívesen foglalkozna kisdiákokkal szakköri tevékenység keretében.

Megbeszélték és meg is indították a tornakört. Persze a gyerekek inkább küzdősportot szerettek volna gyakorolni. Biztatta őket, hogy arra is sor kerülhet, ha már megfelelő állóképességre tettek szert. Az ökölvívás oktatására tett ígéretet, s hogy nem sikerült magasabb szintre jutnia egyiküknek sem, az nem a Gyárfás lelkiismeretét terheli. A KISZ titkár ugyanis eltiltotta, pontosan, mikor a gyerekek már kesztyűt is húzhattak. Letiltotta, mert összeegyezhetetlennek ítélte a kommunista erkölccsel (?!) Furcsa, hogy éppen akkor, amikor a román ökölvívás világhírnévre tett szert. Simion Cuțov könnyűsúlyban nyert ezüstérmet a Havannában rendezett világbajnokságon. Két év múlva a ’76-os Olimpián megismételte ezt az eredményt: olimpiai ezüst könnyűsúlyban, ugyanekkor kisváltósúlyban testvére is negyeddöntős lett, valamint ott volt Mircea Simion is, aki nehézsúlyban szintén ezüstérmet nyert! Persze minden második tizenéves ifjú titán bokszoló szeretett volna lenni, mint példaképeik.

Ez így történt, de maradt a torna, illetve valamilyen akrobatikaféle. Öt diák képezte a törzs gárdát – tizennégy és tizenöt évesek. Már a második edzésen megcsinálták az előre- és a hátra szaltót. Az alkalmi jelentkezőket is szívesen beengedték, szeressék meg a tornát, testedzést, ha nem is mernek a mutatósabb gyakorlatokkal megpróbálkozni.

Ilyen alkalmi jelentkező volt, Szekeres Sanyi is, aki szinte felnőtt ember létére nem átallott a gyerekek között tornázni. Ha nem is heti rendszerességgel, de elég gyakran eljött ez edzésekre. Magas, túlsúlyos szemüveges fiatalember volt, mondhatnám úgy, két bal lábbal. A bemelegítő gyakorlatokon lelkesen futkorászott a többiekkel. A karkörzés, guggolás, törzshajlítások nehezen bár, de mentek neki. A rendes talajgyakorlatok már nem. Ameddig az „akrobaták” gyakorolták a tigrisugrást, flikflakkot, nyújtott szaltót, meg más ilyesmiket, azalatt Sanyi a bordásfalba kapaszkodva ugrándozott két lábbal. Fél lábon nem sikerült még kapaszkodva sem.
– Kicsit rugalmasabban próbálj ugrálni! – biztatta Gyárfás.
– Jó, jó – válaszolta kicsit kifulladva.
– Ne erőltesd túl magad, nem vagy hozzászokva – nyugtatta.
Ott hagyta próbálkozzon tovább, a többiek is igényelték a segítséget. Gyűrűn akartak éppen „bűvészkedni”. Csak biztosító övvel lehetett engedni, de mégis majdnem baj lett. Józsika, egyébként jó mozgású fiú, igen súlyos volt az asszisztálóknak és elejtették. Szerencsére a szőnyegre. Az ijedségen kívül más baj nem történt. A történés nem vette el a fiúka kedvét a további munkától. Annyira, hogy a Testnevelési Főiskolára iratkozott, és ott a tornaszakon jeleskedett.

Egyik alkalommal megkérdezte a bordásfal mellett ügyködő Sanyitól – a kíváncsiság győzött a diszkréció felett -, hogy mi készteti erre az önkínzásra? Nyilvánvalónak látszott, hogy nem örömből végzi a gyakorlatokat, már amire képes.
– Tudod – fogott bele a magyarázatba -, nekem szükségem van a fizikai tevékenységre. Nagyon feszített szellemi munkát végzek, az érettségi is közeledik, a diák akadémián megnyertem egy versenyt, és most nemzetközi szereplésre készülök. Nem vallhatok szégyent.
– Hogy jön ide a torna? – értetlenkedett Gyárfás.
– Hát, nem érted? Kell a fizika munka, hogy jobban tudjak tanulni, koncentrálni. Egy ilyen délutáni gyakorlat után egy hétig is úgy fog az agyam.
– Néha, de nem szeretem, hogy megbámulnak. Meg elég sok gondom van az egyensúlyommal, félek, hogy elesem. Itt köztetek biztonságban érzem magam…
– Nocsak!
– Így igaz! Meg még segítséget is kapok tőletek, figyeltek rám, megmondjátok, mit s hogyan tegyem.

Gyárfás elgondolkozott azokon, amiket a barátja mondott. Egyik tanítványa számára sem volt olyan hasznos a rendszeres testedzés, mint az ő számára. Mi sem bizonyítja jobban, hogy azon a bizonyos nemzetközi megmérettetésen is ragyogóan szerepelt, most évtizedekkel a tornatermi találkozás után a világ élvonalába tartozik, mint az aerodinamikai tudományok kutatója, és örömmel emlékszik vissza a bordásfal melletti ugrándozásaira.

[1] forgatónyomaték – forgástengelyre való erőhatást megadó fizikai mennyiség

[2] g – a nehézségi gyorsulás jele a fizikában

Nyomtatás

Elolvasta: 173
Nyomtatás

Petert a konyhai óra ciripelése zökkentette ki a merengésből, de továbbra is mozdulatlanul ült az asztalnál, és közönyösön bámulta az egymás után bekapcsoló gépeket. A helyiséget tompa zümmögés töltötte meg, ami úgy hatott, mintha a szomszéd szobában egy egész méhkas bolydult volna fel. A gépek zajának monotonitását a kávéfőző hangja törte meg.
– Jó reggelt, gazdám! Remélem, kellemes volt az éjszaka. Hogy tehetném még szebbé a reggelét? Ajánlhatok egy jó erős pörkölésű brazil kávét, vagy maradjunk inkább a megszokott kapucsínónál?
– Maradnék a szokásosnál, de főzz egyet Annának is. Amúgy meg kuss legyen – dörmögte halkan, majd az asztal közepén lévő kis dobozhoz nyúlt, és megnyomott rajta egy gombot.
– Oké, már csinálom is – felelte a gép kissé lemondó hangon.
Eközben az asztal fölött egy öltönyös fickó alakja tűnt fel. Rövid kefebajsza volt, és némán tátogott, miközben egy térkép előtt mutogatott. Peter egy apró mozdulatot tett a férfi arca előtt a kezével, ezzel feloldozta a némaság alól. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a felesége, Anna lépett be a konyhába. Nagy, fehér hálóköpenyt viselt, és a szemét törölgette.
– Jó reggelt! – köszönt rá férjére, és a kávéfőzőhöz lépett. Elvette az egyik csészét, a gép pedig halkan sóhajtott egyet. Anna belekortyolt a kávéba, és a kefebajszú férfira nézett, aki mögött épp akkor váltott a térkép.
– A balkáni fronton szakadatlanul törnek előre a V6 csapatai, az elmúlt éjjel pedig húsz kilométerre közelítették meg Konstantinápoly elővárosait. A magyar Szent László hadosztály a görög felkelők által támogatva a város délnyugati részének irányába halad. – A bemondó mögötti térkép egy felvételre váltott, amely füstölgő roncsokat mutatott, de a 18-as szűrő miatt egyetlen részletet sem lehetett kivenni a hatalmas pixelekké torzított képből. Peter megnyomott egy gombot a távirányítón, és a felvétel kitisztult. A kiégett harckocsik mellett elszenesedett holttestek hevertek. – A főhadiszállás legfrissebb jelentése szerint a veszteségek továbbra is minimálisak.
– Minimálisak?!! – horkant fel Anna. – Azoknak mondd ezt, akiknek meghalt a fia! – förmedt rá a bajszos férfira. – Rohadék!
– Anna, kérlek! – próbálta csitítani Peter. – Felébreszted Mikit.
– Amúgy is mindjárt fel kell kelnie – vágott vissza. – Tíz órakor itt lesz az ember. Mellesleg mutathatnál egy kicsit több empátiát felém. László a te fiad is volt, nemcsak az enyém.
– Hidd el, én is ugyanúgy gyászolom őt, mint te – védekezett Peter, de érezte, hogy a felesége rá fogja borítani az asztalt, ha nem sikerül lenyugtatnia. – Viszont készülődnünk kell, mert hosszú napunk lesz. Tartalékold az erődet az útra – mondta végül már egészen halkan, majd átkapcsolt egy másik csatornára. Az asztal felett egy másik stúdió jelent meg, amelyben egy fiatal nő beszélt a kamera felé fordulva. Peter felállt, odalépett a konyhapulthoz, elővette a kenyeret, és nekiállt szendvicseket csinálni.
– …az Európai Unió alaptörvényét kiegészítő új cikkely értelmében adókedvezményben részesülnek az afrikai, latin-amerikai és ázsiai házastársakkal rendelkezők, amennyiben a házasságból gyermek születik – darálta a bemondónő. – A kedvezmény nem vonatkozik az európai és más kontinensekről származó, nem színes bőrű házastárssal rendelkező személyekre. Ezzel egy időben az etnikailag homogén családokat plusz adóval terhelik, amelyet a bevándorlók integrációjára költ az Unió. Amennyiben az etnikailag homogén családokon belül nem születik gyermek, vagy etnikailag más csoportokhoz tartozó gyermeket fogadnak örökbe, mentesülnek az adóteher alól.* Ezek voltak külpolitikai híreink, most pedig következzen szokásos elemző félóránk. A stúdióban ismét itt van velünk ifj. Nógrádi István biztonságpolitikai szakértő. Üdvözlöm, Nógrádi úr! – Az asztal felett lebegő stúdió hirtelen összement, így láthatóvá vált a másik oldala is, ahol a hatalmas fotelben egy enyhén kopaszodó, pocakos férfi ült.
– Kezit csókolom, és üdvözlöm a kedves nézőket! – szólalt meg. Anna fintorgott egyet, majd nagyot kortyolt a kávéjába. Peter rezzenéstelen arccal gyártotta tovább a szendvicseket.
– Nógrádi úr, kezdjük talán az Egyesült Államokkal. Ön szerint mit fog lépni Washington, ha a V6 az oroszokkal közösen beveszi Konstantinápolyt? – érdeklődött a bemondónő, arcán halvány mosollyal.
– Egy. Kezdjük ott, hogy az USA továbbra is le van kötve a Dél-Kínai tengeren, és a legfőbb gondja, hogy a Kína-ellenes koalíciót a sárga-tengeri háború után is egyben tartsa. Ezen kívül az elmúlt években iszonyatos pénzeket pumpáltak Tajvan és Dél-Korea újjáépítésébe, és akkor még nem is beszéltem a Japánt sújtó népesedési válság és a bevándorlás okozta problémákról, ami részben szintén az USA gondja. Kettő. Azt is látni kell, hogy Oroszországnak nem érdeke Ankara végleges meggyengülése vagy a szultán bukása, így a V6-föderációt Konstantinápoly bevételében még biztosan támogatják, de tovább nem. Nekik az a fontos, hogy a szorosok legalább szövetségesi ellenőrzés alatt legyenek, ha már egyedül nem tudják elfoglalni őket, és a flottájuk szabadon hajózhasson. – A televízió hangjába halk nyikorgás szűrődött, és a konyhaajtóban egy tizenéves fiú jelent meg. A pizsamás gyerek Peterhez lépett, hogy megnézze, mit csinál.
– Apu, kérlek, tegyél szalámit is a mogyoróvajra. Tudod, hogy az a kedvencem – mondta, majd kinyitotta a hűtőt.
– Ülj le, Miki! – szólt rá kissé rosszallóan Peter. – Mindjárt kapod a reggelit. Mindent összepakoltál? Sajnos a konzolod itt kell hagynunk. – A fiú közben az asztalhoz ment, és lemondóan sóhajtott.
– Tudom. Mikor jönnek értünk?
– Egy órán belül itt lesz az ember. Mire anyád átöltözik, már mehetünk is – mondta kissé szarkasztikusan, mire Anna letette a kávét, és kiviharzott a konyhából.
– Biztos vagy benne, hogy ahova megyünk, ott nem fognak engem besorozni? – kérdezte félénken Miki.
– Biztos vagyok benne – felelte Peter komoran. – A szavamat adom, hogy neked nem kell háborúba menned, mint a bátyádnak – tette hozzá, majd elcsomagolta a szendvicseket.

Ahogy megbeszélték, a csempész háromszor csengetett. Peter, Anna és a fiuk a hátsó lépcsőházon át távoztak. Úgy voltak öltözve, mint akik nyaralni indulnak, és a csomagjaik mennyisége is ezt próbálta sugallni. A kapun kilépve egy magas férfi fogadta őket, aki egy nagy, fekete esernyőt tartott maga fölé. Az eső alig szemerkélt, így egy külső szemlélő számára enyhe túlzásnak tűnhetett. Amint a férfi Peter mellé ért, karon fogta, és suttogni kezdett.
– Kövessenek szorosan, és maradjanak az esernyő alatt!
Peter magához húzta feleségét és a fiát, s szó nélkül ment tovább. Lopva körbepillantott, de csak egy fehér furgont látott az utcában. A férfi ahhoz vezette őket. Az ajtó kinyílt, és egymás után mindnyájan beszálltak. Az utasteret füstszínű üveg választotta el a sofőrtől, és szinte egyáltalán nem lehetett átlátni rajta, de Petert nem érdekelte, ki viszi el őket.
Közel tíz perce mentek már kifelé a városból, amikor megálltak egy piros lámpánál, pont egy tartálykocsi mellett. Az esernyős férfi azonnal feltépte a furgon tartálykocsi felé néző ajtaját, majd megragadta Peter kezét.
– Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk! – parancsolt rájuk. Peter azonnal felpattant, és döbbenten vette észre, hogy a tartály oldalán egy lyuk tátong. A férfi belépett a nyíláson, majd hátrafordult, és intett nekik. Peter követte, majd a fia keze után nyúlt, és maga után rántotta. Anna izgatottan felkiáltott.
– Ebben akarnak elvinni minket? Megőrültek? Egyáltalán ki fog tartani addig a levegőnk? Ha bármi baj történik, itt fogunk mind megfulladni – nyögte kétségbeesetten.
– Nyugodjon meg, van levegőztető. Ezenkívül élelem, víz, és mosdó is. Nem először csináljuk már ezt – válaszolt az esernyős, majd becsukta a tartály oldalába vágott ajtót, fényt gyújtott, és rájuk nézett. Peter ekkor vette észre, hogy bionikus szeme van. Csodálkozva nézte a mesterséges szervet. Biztos volt benne, hogy nem a Föderációban gyártották, vagy ha mégis, akkor csakis a katonaságtól szerezhette. Civilek nem juthatnak hozzá ilyen technológiához. Ez a fickó vagy a kormánynak dolgozik, és akkor végünk, vagy nagyon jó kapcsolatai vannak, gondolta.
– Az út négy órát vesz igénybe. Bécs mellett rakjuk ki magukat. Ott egy emberünktől kapnak útbaigazítást. A papírjaikat az asztalkán találják – mutatott maga mellé. – Jó utat! – Ezzel megfordult, és a tartály végében lévő ajtón át távozott a vezetőkabin felé.
– Nagyszerű! Négy órán át idegeskedhetünk, hogy le ne kapcsoljanak. Úgy érzem, mintha csapdába csaltak volna – mondta remegve Anna.
– Ne aggódj! Aradiék is átjutottak – próbálta nyugtatni Peter láthatóan ideges feleségét. Fiuk közben nem szólt egy szót sem, csak a táskájában keresgélt valamit.
– Ezt honnan tudod? – csattant fel Anna. – És eddig miért nem mondtad el nekem?
– Néhány nappal azután, hogy disszidáltak, László írt egy rövid levelet. Titkosítva küldte, de így is napokig rajtam volt a frász, hogy valahogy megtudják, hogy kapcsolatba lépett velünk. Azt mondta jól vannak, München csodálatos, de többé nem jelentkezhet, mert minden kommunikációs csatornát figyelnek. Most viszont próbálj megnyugodni. Ott az a priccs, nekem nem kell. Akár át is aludhatod az utat.
Anna lemondóan nézett rá, majd leült, és a táskájába túrt. Elővett egy szendvicset, és megpróbálta magába erőszakolni, bár egyáltalán nem érezte magát éhesnek.

* Részlet Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton “A karácsony lényege a pénz” című írásából.