A boszorka kertje

Faluvégi kicsi házban lakott a boszorka. Mindenki tartott tőle. Az emberek messze elkerülték. Senki nem merte megközelíteni a hajlékát. A falusiak féltek, hogy a vénasszony megrontja, elvarázsolja őket. Különböző pletykák, félelmetes történetek keringtek róla. Majdnem mindenki tudott valami szörnyű dolgot a boszorkáról.

Anyukák, nagymamák, ha rendre akarták inteni az apróságokat, mindig a faluszéli boszorkával ijesztgették őket: „Elvisz a boszorka, ha rossz leszel.” – mondogatták komolyan a rosszalkodó gyermekeknek.

Az öregasszonyt nappal nem igen lehetett látni. Rendszerint az esti órákban ült ki a kertjébe egy nagy diófa alá.

A kert elhanyagolt volt. Szinte gazon kívül semmi sem termett benne. A falusiak meg is szólták ezért.

– A varázslatok helyett inkább a kertjét tenné rendbe – sugdosták az asszonyok, de ezt senki nem merte megmondani neki. – Állítólag, aki a kertbe merészkedik, azt kóróvá változtatja.

Még azt is beszélték, hogy amikor a vén diófa alatt üldögél, azt hallgatja és élvezi, ahogy az elvarázsolt lelkek sírnak a föld alatt. Könyörögnek, hogy engedje szabadon őket.

Hogy ez igaz volt-e vagy nem? Erre senki sem mert volna megesküdni. A faluban az emberek mindenfélét suttogtak a boszorkáról és a kertjéről.

Egy nap szőke fiúcska érkezett a faluba. Egyedül volt, és szállást keresett a házaknál. Hiába kopogott be az ajtón, mindig azt a választ kapta, nem fogadunk be idegent.

Szegényke nagyon elkeseredett. Szemeiből, mint záporeső hullani kezdett a könny. Ez sem lágyította meg a falusiak szívét. Érthetetlen, hogy nem talált egyetlen portát sem, ahol legalább egy éjszakára szállást adtak volna neki.

Végigjárta a házakat, s már csak a boszorka háza maradt. Hallomásból tudott róla, hogy a falu utolsó házában ki lakik. Nagyon félt, szinte már reszketett. Ennek ellenére mégis bekopogott a boszorkához.

– Mi járatban vagy, fiam? – kérdezte az öregasszony, és lassan a vén diófa alól kibaktatott a kapuig.

– Néne, szállást keresek éjszakára. Nagyon megköszönném, ha befogadna – mondta félve a fiúcska.

– Adok én neked szállást, – mondta az öregasszony mosolyt erőltetve az ajkára –, de előbb áruld el nekem, hol vannak a szüleid? Miért kószálsz egymagad a nagyvilágban?

A fiúcska szomorúan az öregasszonyra nézett, majd elcsukló hangon mondta:

– Meghaltak. Nincs apám, nincs anyám. Árva vagyok. Egy gonosz ember kivert a házunkból. Kénytelen vagyok faluról falura kóborolni, és a jóemberek segítségét kérni. Úgy tűnik ebben a faluban, nénén kívül senki sem akart megszánni. Mindenki elkergetett, becsukta előttem a háza ajtaját.

– Ismerem őket. Mindegyikőjük csak magára gondol.

Az öregasszony beinvitálta a kicsi házba. Leültette és szerényen megvendégelte. Főzött neki kását vacsorára.

– Itt lehetsz nálam, ameddig csak akarsz – mondta az öregasszony. – Annyi lesz a dolgod, hogy a kertet rendben tartsd. Ültess szép virágokat és gondozd azokat!

A fiúcska elfogadta az ajánlatot. Másnap már kora reggel sürgölődött a kertben. Kapált, ásott, virágokat ültetett. A közelben lakó emberek kíváncsian nézték, hogy ebből, mi fog kisülni. Híre gyorsan terjedt a faluban. A pletykás asszonyok egymást túllicitálva vitték, és terjesztett a hírt: a boszorka fiúcska képében felfogadta magát az ördögöt. Hamarosan rontás fog szállni a falura.

A kert napról napra szebb lett. A gaz helyett rózsák és violák nyíltak. A környéket virágillat járta át. Hiába volt minden szép, a falusiaknak ez nem tetszett. Összeszövetkeztek, hogy megölik, vagy legalább elkergetik a fiúcskát.

Egyik estefelé, amikor máskor ilyenkor már minden elcsendesedett, emberek jelentek meg az öregasszony házacskájánál kapával, kaszával a kezükben. Látszott rajtuk, hogy mindenre elszántak, egy csepp könyörület sem volt a szívükben.

Szerencsére az öregasszony időben észrevette, mire készülnek az emberek. Megragadta a fiúcska kezét, és a vén diófához cibálta a meglepett kicsi kertészét.

– A diófa mögött van egy kőlap – mondta gyorsan az öregasszony. – Emeld fel, és ott találni fogsz kilencvenkilenc lépcsőfokot. Szaladj le azon, amilyen gyorsan csak tudsz. Ha leérsz, ott már biztonságban leszel.

– Ugye, néne is velem jön? – kérdezte reménykedve.

– Nem mehetek veled. Nekem őriznem kell a házat. Siess, ne félj, minden rendben lesz!

A fiúcska megpróbálta kérlelni az öregasszonyt, hogy tartson vele, de az csak noszogatta, hogy minél gyorsabban emelje fel a diófa mögötti kőlapot. A falusiak már betörték a kaput és, mint vad horda özönlöttek a kertbe. Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült felemelni a kőlapot és villámgyorsan leszaladhatott a kilencvenkilenc lépcsőfokon.

Ezalatt az öregasszony eltűntette a földalatti lejárat nyomát.

– Hol van a fiúcska? – üvöltötték az emberek. – Az ördögfióka vérét akarjuk. Vén boszorka add elő, mert téged is felnyársalunk. Az öregasszony nem szólt semmit. Fenyegetéssel sem mentek semmire. Faggathatták, nem árulta el, hová lett a fiúcska. Mérgükben kitépték a szép virágokat, letaposták a kert nővényeit. Pár perc alatt a kert olyan lett, mint a csatatér.

Amint ott rohangáltak össze-vissza keresve minden bokor alatt a fiúcskát, az öregasszony, mintha ott sem lett volna, eltűnt. Amikor felocsúdtak, hogy mérgüket rajta kitöltsék, hűlt helyét találták.

– Mondtam, hogy boszorka – ordította egy tagbaszakadt férfi, aki látszólag a feldühödött falusiak vezetője volt. – Őrizni kellett volna, hogy ne tudjon kámforrá válni. Most aztán üthetjük a nyomát.

– Romboljuk le a házát, hogy soha többé ne tudjon visszajönni! – mondták többen is, és rövid idő alatt földdé tették egyenlővé a kicsi házat. Helyét még sóval is beszórták, hogy minden elpusztuljon.

Így látszólag megszabadultak a boszorkától és a fiúcskától. Pedig, ha tudták volna, hogy az öregasszonyból egy színes, kicsi madár lett, aki minden nap, minden éjjel egy közeli fán fészkelt. Onnan vigyázta az egykori házacska feldúlt kertjét.

A fiúcska a földalatti világban sokáig bolyongott, mire egy gyönyörű, aranyvárat talált egy magas hegy tetején.

Az őrök nem akarták beengedni. Szerencséjére a király éppen akkor nézett ki az ablakon.

– Mit akarsz, te fiú? – kérdezte.

– Fenséges királyom, szeretnék bemenni a várba. Még ilyen szépet nem láttam életemben, pedig már sokfele jártam. Szívesen beállnék szolgának, ha király uram fogadna.

A királynak megtetszett a fiúcska beszéde, és intett az őröknek, hogy engedjék be. Ha már beengedték, akkor ott is maradt, mert okos volt, könnyen tanult. Először, mint a király szolgája, majd apródja tette a dolgát a várban. Annyira ügyes volt, ha el akart volna menni, a király, akkor sem engedte volna el. Végül úgy felvitte az Isten a dolgát, hogy a király bizalmasává választotta. Mindent a fiúcskával beszélt meg, aki közben derék, jóvágású legénnyé cseperedett az évek folyamán.

Egy nap eszébe jutott az öregasszony és a kertje, ahol ő volt a kertész, és szebbnél szebb virágokat nevelgetett. Vágyat érzett, hogy fellátogasson a fenti világba.

– Fenséges királyom, engedélyt szeretnék kérni, hogy felmenjek a fenti világba. Már olyan rég jártam ott. Kíváncsi vagyok, mi lett néne házából és a kertjéből.

A király megpróbálta lebeszélni.

– Fiam, tudod, itt nálam szabad vagy. Oda mész, ahová csak akarsz. Nem gördítek akadályt eléd, hogy felmenj a fenti világba. De jól vésd az eszedbe, ha felmész, akkor soha többé nem jöhetsz ide vissza. A váramban életed végéig ellakhatsz. Keresek számodra egy csínos, jóravaló leánykát, akit feleségül vehetsz. Döntsd el, mit választol!

A legény kicsit gondolkodott. Látszott rajta nehéz a döntés. menne is meg, maradna is. Végül mégis úgy döntött, hogy fellátogat a fenti világba.

Búcsúzóul a király a vállára akasztott egy arannyal, drágakövekkel megrakott tarisznyát és útnak bocsátotta.

– Menj Isten hírével, fiam! Sajnálom, hogy elhagysz minket, de ha te így határoztál, nem szólhatok bele az életedbe.

A legény felszaladt a kilencvenkilenc lépcsőfokon, elnyomta feje felett a kőlapot, és már meg is érkezett a vén diófához, az egykori kertbe.

Sehol a házacska, sehol a szépséges kert a sok virággal, de az fájt neki legjobban, hogy az öregasszonyt se látta sehol. Már nagyon bánta, hogy feljött. Legszívesebben visszafordult volna, de amint hármat előre lépett, a vén diófa recsegve, ropogva kidőlt betemetve a lejáratot a lenti világba. Hiába is kereste volna, az úgy eltűnt, mintha nem is lett volna.

Szomorúan elindult az orra után. Igaz azt sem tudta, hogy most merre vegye az irányt. Amint ott tépelődött egymagában, váratlanul egy kismadár szállt a vállára. A madár merészsége nagyon meglepte.

– Mit akarsz kicsi madár? – kérdezte.

– Simogass meg háromszor! – csipogta az.

A legény nem értette, mit akar ezzel a kismadár. Teljesítette a kérését és háromszor óvatosan végigsimította a hátát.

Amikor a harmadig simogatás után levette a kezét a madár, tollas hátáról, abban a pillanatban az egy szépséges leánnyá változott. Olyan szép leányzó volt, hogy amikor a legény ránézett, elakadt a lélegzete. Nem tudta, hogy ébren van, vagy álmodik.

– Ki vagy te, szépséges leányka? – kérdezte félénken.

A lány elmosolyodott és a kezét nyújtotta feléje.

– Egész eddig őriztem a házunkat és annak a kertjét. Most rajtad a sor, miképpen fogsz cselekedni – mondta a lány, és csillogó szemekkel nézte a legényt.

Szavai fellobbantották a legény szívében a szerelem lángját.

– Legyél a feleségem, szépséges leányka! – kérte.

A lány egyetértően mosolygott, ami azt jelentette elfogadja a legény kérését.

A kert újból kivirágzott. A tarisznyában annyi arany és drágakő volt, hogy egy kacsalábon forgó várat építhettek belőle. Amikor a vár elkészült megtartották az esküvőt.

Szívükben nem élt gyűlölet. Nem haragudtak a falusiakra, akik réges-rég lerombolták a házat és a kertet. Sőt annyira megbocsátottak nekik, hogy még a lakodalomba is meghívták őket és, három éjjel, három nap mulattak egyfolytában.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

35látogató,1mai

Szerző Apáti Kovács Béla 174 írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.

12 Komment

Hagyj üzenetet