Vandra Attila : Nikáb 27. Ali ibn Chérif alibije

Maurice Ory rájön, hogy felesége sírján elhelyezett virág egy „összesküvés” eredménye. Elindul feljelenteni Legrand felügyelőt. Wattana reménykedik, hogy meggondolja magát…

 

Ali ibn Chérif alibije

 

— Felügyelő úr! — rezzentette vissza a valóságba Maurice Oryt egy fiatal férfi hangja. Felkapta a fejét. Aki megszólította, rendőr-akadémiás egyenruhát viselt. Első pillanatban nem ismert rá Julienre, bár arca deja vu érzést keltett benne. A megkésett felismerés újabb dühhullámot indított el benne, hiszen Bernard Legrand-ot juttatta eszébe, és felesége sírjának meggyalázását.

— Mit akar?

— Azt hiszem, tudom, kik követték az Abipal házaspárt nászútjukon. Akár az ön felesége halálához is közük lehet.

— Azt hiszi? — kérdezett vissza gúnyosan, mintegy utalva arra, hogy a rendőrségnek bizonyítékokra és nem elméletekre van szüksége. Főleg a bíróságon. Ám figyelmét felkeltette a bejelentés.

— Jöjjön velem, felügyelő úr, hadd mutassak valamit —intett a diák-tizedes Bernard Legrand irodája felé.

Maurice Ory bár felállt a padról, lecövekelt, és nem mozdult helyéről. Julien látva, hogy nem követi, visszatért hozzá.

— Furcsálltam, hogy az Iszlám Állam körözteti Joseph Beaumarchaist és Maryam Anwarit. Az ellenük elkövetett sikertelen merénylet indirekt elvezetett a fegyverraktáruk leleplezéséhez, és a karácsonyi tervezett terrorakciójuk meghiúsulásához, de ez még nem ok arra, a világ végén is keresni kell őket, hiszen nem voltak se besúgók, se árulók, se nyomozók. Inkább az Iszlám Állam itteni „fiókjában” eléggé befolyásos ember személyes bosszújának tűnik. Kiért Miért? Ali ibn Chérif meghalt… Ő pedig algériai szülők gyermeke. Kikerestem utolsó beszélgetéseinek listáját. Olyan nevek után kutattam, amelyek nem keresztény hangzásúak. Elküldtem őket a terrorelhárításnak, akik visszajelezték, közöttük van Safya és Mohamed Haloumi is, Ali ibn Chérif unokahúga és férje. Mindketten a terrorelhárítás figyelmében vannak, nevük felmerült a meghiúsult karácsonyi terrorakcióval kapcsolatban is, de bizonyítékot nem találtak ellenük. Kettős, francia-algériai állampolgárságúak. Elküldtem fényképeiket Tongára, egyenesen a hotelbe, ahol az Abipal családnak meg kellett volna szállnia. A hotel portása felismerte a férfit, aki az Abipal házaspár után érdeklődött. Nem francia útlevéllel utaztak, azért kaptuk a tongai határrendészettől az információt, hogy nem járt ott abban a periódusban francia állampolgár. Mohamed Haloumi algériai állampolgár már megtalálható a tongai határrendészet adattárában. Nászutasainkkal azonos periódusban jártak mindketten külföldön, de csak Algériáig utaztak együtt. Tongán és Nepálban csak Mohamed járt, Thaiföldön és Indiában pedig csak Safya, mindig ugyanakkor, mint az Abipal házaspár. Nem ugyanazokkal a repülőgépekkel utaztak, mint ők, de hát tudták útvonalukat, és azt is, milyen hotelekben fognak megszállni. A terrorelhárítás kikérte a telefontársaságtól a beszélgetéslistájukat arra a periódusra, amíg külföldön tartózkodtak… — magyarázkodott. — Naponta többször felhívták egymást, feltehetően tájékoztatva társukat nyomozásuk eredményeiről. 

— S miből gondolja, hogy közük lehet a feleségem halálához?

— Ön egy faxban felhívta Legrand felügyelő úr figyelmét arra, hogy kollégái, a lyoni gyilkossági csoport, ki akarják hallgatni az Abipal házaspárt, mert azt feltételezik, találkoztak Maryam Anwarival és Joseph Beaumarchais-val Tongán. Erre a hotelben meg nem jelenésüket hozták fel valószínűsítési tényezőnek. A terrorelhárítás szerint Ali ibn Chérif nem aktiválhatta a bombát, mert a robbantás idején Saint Étienne-ben tartózkodott, a munkahelyén. Ezt ma reggel tudatták velem. De a Haloumik lehettek. Ez a merénylet személyes ügy. Ali ibn Chérif ezt a feladatot akárkire nem bízhatta. Jöjjön az irodába, felügyelő úr! Ellenőrizze ön is a bizonyítékokat!

— Ezt eddig miért nem mondták? — indult meg a megadott irányba némileg engedékenyebben, de még mindig gyanakodva.

— Erről Legrand felügyelőt még nem tudtam tájékoztatni, mert közben elhagyta a kapitányság épületét — nyitotta ki Julien az ajtót vendégének és mutatta, foglaljon helyet Bernard Legrand íróasztala előtt, majd iratokat kezdett válogatni. — Most az utóbbi fél órában futottak be az utolsó fontos információk, és számomra összeállt a kép.

Mielőtt Maurice Ory kifejezhette elismerését a gyakornoknak, ismét megnyílt az ajtó, és Bernard Legrand nyitott be. Gyilkos pillantást vetett Julienre, majd úgy döntött, a fiú rendreutasítása és távozásra való felszólítása még várhat.

— Szeretném megkövetni, mert… — kezdett bele a magyarázkodásba, miután lyoni kollégájával protokollárisan köszöntötték egymást, bár érezhetően szikrázott köztük a levegő. 

— Legrand felügyelő úrnak a virágcsokorhoz semmi köze, az egész az én ötletem volt — szakította félbe Julien felettesét az előírásokat megszegve, és haptákba vágva magát Maurice Ory előtt, amiként a Rendőr-akadémián tanulta a felelősségvállaló jelentéstevést. Ám ő mintha nem is hallotta volna a vallomást.

— De ön tudott róla… — beszélt továbbra is kollégájához, mint aki úgyis őt tartja egyetlen felelősnek a történtekért.

Néhány pillanatig farkasszemet néztek. Bernard Legrand eközben kétszer is beszédre nyitotta a száját, de hang nem hagyta el a torkát. Végül lesütötte a szemét. Laposan a gyakornokra nézett, újabb gyilkos pillantást küldve felé. Majd mély lélegzetet vett, mielőtt végül válaszolt volna kollégájának, de Julien megelőzte.

— Az Abipal házaspárt nászútjukon Safya és Mohamed Haloumi végig szemmel tartották. Ali ibn Chérif unokahúga és férje… — sietett Legrand felügyelőt is tájékoztatni magánakciója eredményeiről. — Nem Ali ibn Chérif aktiválta a bombát, mert neki alibije van, hanem feltehetően ők tették vagy legalábbis egyikük — hadarta.

— Ezt honnan veszed? — kapta fel a fejét Legrand felügyelő.

— Öööö… Egy ki-kicsit nyomoztam… Gondoltam jó-jóvá teszem az e-esti baklövésemet, és… — dadogott a fiú.

— Biztos vagy ebben?

— Jelentem, igen! Az előbb mutattam meg a bizonyítékokat Ory felügyelő úrnak!

Bernard Legrandban hirtelen visszhangozni kezdett, amit tegnap lyoni kollégája telefonban mondott neki: „Ali ibn Chérif készítette a bombát, de arra bizonyítékunk nincs, hogy ő is aktiválta. Van okom azt gondolni, hogy nem is ő tette.” Felé fordult.

— Ön tudott az alibiről, és a bűntárs létezéséről, ugye? — nézett vele ismét farkasszemet. Miközben kétségbeesetten kereste a két szökevényt Tongán is, mert miután Abdul Anwari vallomása zsákutcának bizonyult ebben, azt hitte egyetlen út, ami a tettestársak kiderítéséhez vezethet, az a két szökevényen keresztül vezet. Úgy érezte, mi… én — javította ki magára vállalva a felelősséget — ahelyett, hogy segíteném ebben, és megosztanék minden információt, amiként ön tette velem, egyenesen akadályozom, sőt a bűnösök pártjára állva, tévútra próbálom önt vezetni. Csakhát ön sem volt őszinte hozzám. Ali ibn Chérif alibijét nem osztotta meg velem. Ezen információ hiányában én lezártnak tekintettem a nyomozást, az ön erőlködéseit pedig fölöslegesnek. Ebben a tudatban tartottam én elsődlegesnek a két szökevény biztonságát. Próbálja a helyembe képzelni magát, és az én fejemmel gondolkodni! Ön sem tartotta lényeges információnak, hogy valaki még kutakodott az Abipal család után. Elvakította az a meggyőződése, hogy a nászutasok találkoztak a Maryam Anwarival és Joseph Beaumarchaisvel. Mindketten tévedtünk, mert hibás volt az előfeltételezésünk… Ugye személyesen akarta elkapni Ali ibn Chérif cinkosait? Talán jobban tennénk, ha…

Maurice Ory meghökkent a nem várt támadástól, és miközben hallgatta az érveket, keresztbe fonta a karját. A szolgálatos altiszt szakította félbe őket.

— Ory felügyelő úr itt van? Grandpierre ezredes úrra várt. Megérkezett!

A megszólított megköszönte, de mielőtt hozzátette volna, hogy „Azonnal megyek”, meggondolta magát. Előbb Bernard Legrandra, majd Julienre nézett, ismét a felügyelőre, végül a már távozó altiszt után szólt:

— Hivatott az ezredes úr?

— Nem, csak tudom kereste, és gondoltam, szólok…

— Köszönöm… Ugye az ezredes úr itt lesz legalább délután háromig?

— Öt előtt ritkán megy el, hacsak nem akad valamilyen dolga.

— Köszönöm. Akkor jobb, ha ezt inkább a terepen beszéljük meg — fordult a többiek felé. — Inkább visszajövök — mondta az altisztnek, majd kezdte gombolni a kabátját távozásra készen. A többieknek sem kellett biztatás.

Amint kiléptek a Hármas Rendőrkapitányság épületéből, Ory felügyelő saját autója felé mutatott. Követték. Miután beültek, a két felügyelő elől, Julien hátul, az ülések közt előre hajolva, Bernard Legrand még ennyit tett hozzá félbeszakadt mondanivalójához:

— Felesége sírjára a virágcsokrot nem mi találtuk ki. Az Abipal házaspár tényleg találkozott Maryam Anwarival és Joseph Beaumarchaisvel. Ők sajátkezűleg készítettek feliratot is a csokorhoz és ezt barátaik el is hozták Saint Étienne-be. Ki akarták vinni a felesége sírjára.

— Tényleg ők küldték? — jelent meg Maurice Ory lelki szemei előtt Wattana Abipal arca, amint azt kérdezi tőle: „Mondja, felügyelő úr, ha egy önnek szánt bomba megölne valakit, nem érezne lelkiismeret-furdalást? Nem helyezne virágot az áldozat sírjára?

— De nem az került a temetőbe — sietett Bernard Legrand pontosítani.Először lebeszéltem az Abipal családot a tervről, számítva az ön reakciójára, hogy a feltételezett gyilkosoktól kapott csokrot sírgyalázásnak fogja érezni. Ám aztán…

Megállt a mondat közepén, majd villanó szemekkel utasította rendre az őt félbe szakítani készülő Julient.

— Diák-tizedes! A felettesét semmilyen körülmény között nem szakítja félbe! Megértette?

— Igenis, felügyelő úr! — húzta ki magát az ülésen a fiú.

— Akarom látni azt a csokorfeliratot!  — jelentette ki Maurice Ory. — Menjünk vissza az Abipal családhoz! Azt hiszem rengeteg a tisztázni való köztünk, épp ideje! Amíg erre sor nem kerül, egy lépést se tehetünk a tettesek előállítása érdekében, mert egy ideje egymás ellen dolgozunk — indította el az autót, miután senki sem tiltakozott azonnal. — Mondja diák-tizedes… Hallgatom — pillantott hátra a kormány mögül egy pillanatra. Ám Julien nem szólalt meg, amíg közvetlen főnökétől nem kapta meg az engedélyt egy bólintás alakjában.

— Maryam Anwari első jelenését azért találtam ki, mert le akartam buktatni Petit őrmestert, aki a bulvársajtó „téglája” nálunk. Mivel az eset hatalmas port kavart fel, de egyesek mégis gyanakvóan fogadták a történetet, gondoltam, besegítek azzal, hogy a nikábos ismételt feltűnésével az utánuk nyomozó terroristákat félrevezetem, s nem gondoltam át a tettem következményeit. A felügyelő úr véleményét nem kértem ki, magánakció volt… — kezdett bele felettese tisztára mosásába.

— De honnan tudtál a virágcsokorról? És egyáltalán a részletekről? — tette fel Legrand felügyelő a kérdéseket, amelyek már egy ideje fúrták az oldalát.

— Láttam, amikor a felügyelő úr SMS-t írt — nyelt nagyot Julien. — Üdvözölte a Szent Családot… Aztán a faxot is, ami a tongai rendőrségtől jött, és… és az e-mailt is, amit Ory felügyelő úr küldött önnek… Épp olvasta, amikor… 

— Diák-tizedes! Mondja, akad egyáltalán olyan paragrafus, amit be szokott tartani? — kérdezte kissé incselkedő, de mégis feddő hangon Maurice Ory.

Bűntudatos csend volt a válasz.

— Igazán kár lenne kirúgatni magát a Rendőr-akadémiáról, mert tehetsége az van, azt el kell ismernem. Gratulálok a magánnyomozásához, de a magánakcióihoz már nem, még ha előbbre is vitte az ügyet velük. Ha rendőr és főleg nyomozó akar lenni, meg kell tanulnia a szabályokat betartani. S azt is hangsúlyoznám, csak sejtésünk van arról, ki helyezhette és aktiválta a bombát, bizonyosságunk, főleg bizonyítékunk nincs.

— Igenis…

Csendben folytatták tovább az útjukat a házig, ahol az Abipal család lakott. Ismét Wattana nyitott ajtót.

— Látni akarom azt a csokorfeliratot! — lépett be elsőnek Maurice Ory. Angélique kihozta a másik szobából. A felügyelőn megilletődöttség vett erőt. A könny is kibuggyant a szeméből.

— Elkapjuk őket, Angélique! Most már annyit tudunk, kik voltak azok! Ígérem neked, elkapjuk őket! Ha addig élek is! — motyogta maga elé félhangosan. A hangulat fokozatosan a többiekre is átragadt. A hosszas csendet végül Maurice Ory törte meg.

— Tiszta vizet a pohárba! Mindenki, mindent, amit tud!

Fokozatosan kialakult a kép, mindenki kitálalt. Utoljára Wattana a nászutasok nevében. Ory felügyelőnek a végén még volt egy gyanakvó kérdése:

— S ha nem tudják, hol vannak, miként tartják majd a kapcsolatot?

Wattana a feleségére nézett kérdően.

— Megtaláljuk a módját…

— Azt hiszem ez nem lényeges a terroristák leleplezése szempontjából, s a „tanúvédelem” szemszögéből pedig jobb, ha minél kevesebben tudnak róla — lépett közbe Legrand felügyelő.

— Rendben… — felelte lyoni kollégája. — Akkor összegezzük a teendőinket: a legfontosabb, és sürgős dolgunk bizonyosságot szerezni, hogy a Haloumik keze volt a dologban. Ha igen, és sikerül letartóztatni őket, két legyet is ütünk egy csapásra. Meglesz a merénylő is, és a „célpontok” biztonságának kérdése is feltehetően megoldódik.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.