Berictius még könyökölt egy kicsit pamlagján, oldalra hanyatlott, majd végigcsúszott a heverőn és elkezdett horkolni. Anadea a földön feküdt, arccal lefelé, valamit kergetett álmában, amitől egy hatalmas boros flaska a fejére borult.
A nyolc szigonyos szobor mozdulatlanul nézte, mi megy végbe a teremben. A padló megtelt ételmaradékok, bor és sok egyéb sarával.
Berictius kezéből kiesett a légiós kard, hegyével két márványlap közé állt, karja mellé zuhant, végigcsúszott a pengén.
— Mocskos barbárok — dadogta, aztán horkolt tovább.
A penge nem érintett ütőeret, ezért majd hadi sérülésnek fogja beállítani.
A pamlagokról, az asztalon felsorakozó tányérokból kezek használata nélkül is jól lehetett enni. A dőzsölők hasaltak. Juliusról csöpögött a zsír, már nem bírta tartani magát könyökeivel. Odarendelt egy korsó bort, belelógatta fejét, szürcsölt, majd úgy, ahogy volt, elaludt mellette, akárcsak Nicolaus.
A örömlányok is egymáson hevertek. Nem zavarta őket a márványlapok hidege, úgy aludtak, mint a bunda.
Maurus megpróbált kürtölni, hiszen még semmi nem ért véget, sőt a kezdetek előtt voltak. Ritka számba ment az ilyen korai kifáradás. Ő is beleivott a sok boros kupába, és már csak botorkált. Ki fogja leereszteni a védőrácsot, hiszem éppen ő a ceremóniamester, és már hassal Romulus és Rémus szobrának farkasára zuhant. Ő is húzta a lóbőrt.
Az udvar felőli nagy bejáraton, Berictius felesége, Fabricia lépett a csarnokterembe. Mérgesítették ezek az újra, meg újra ismétlődő nagy evések. Belevittek mindent, ami fizikai élvezetet keltett. Undorodott! Élete korai szakaszában ugyan ő is bejárt, már csupán későn, amikorra úgy gondolta, mindenki kidőlt. Most amolyan főellenőr, mint egyedüli józan személy, néhány szolgát leszámítva az erődben.
Megszokta, hogy csúszkálnia kell. Mielőtt felébredne a társaság, a rabszolgák csendes nagytakarítást végeznek.
Larcia ketrecben reszketett, ő lett volna az est főattrakciója, de már mindenki átesett a horkolás légionárius fokán. A rabszolganők örültek, hogy aludhatnak, bár nem biztos, hogy alvás közben föl tudná mérni az ember, hogy éppen akkor van az öröm ideje.
Középen egy szőlős tálban a fürtök ugyanúgy büszkélkedtek, mint odakerülésük pillanatában. Hozzájuk sem értek.
A vendégek hús előtt is húst ettek hússal, és persze rengeteg bort ittak. Ezt nem lehetett kihagyni, mert a sok zsír megfeküdte volna a gyomrukat.
Larcia tudta, hogy Florinus, az afrikai tigris, a túl korai részegség ellenére jönni fog. És valóban, hangtalanul, mint egy macska, meg is jelent. Becammogott, megszagolta a rengeteg földre hullott maradékot, fintorgott, majd tovább lépett. Megcsúszott, majdnem elesett, ez nagyon felbőszítette.
Ránézett Larciára, aki igyekezett nem remegni, de a nagy macska fittyet hányt rá. A lány óvatosan belépett a háta mögötti fémketrecbe, és lábával magára húzta az ajtót.
Valahonnan egy tehén sétált a helyiségbe, lábához egy kutyát kötöttek. A tigris végigmérte őket, és bár három napja koplaltatták, de nem kérte a két jószágot sem.
A vérző kezű hadvezéren akadt meg a szeme. Két lábával leengedte testének hátsó felét, éppen lendülni akart, mikor az oszlopcsarnok felől megjelent Silvester, a rabszolga. Odafordul Larcia ketrece felé, ujját szája elé emelve csendre intette, és tenyerével lefelé mutogatva igyekezett jelezni, hogy „nyugalom, nyugalom”. Aztán elindul, a bokáig érő ételmaradékban.
— Pszt, pszt! Cicukám, cicukám!
A megkötözött rabszolgalány azt gondolta, megőrült. Akkor Silvester feléje, majd a tigris felé egy-egy halat rajzolt a levegőbe, a nagymacska szégyenlősen lecsapta füleit, elindul felé, negyed úton hátsó lábaiból teljes erővel rugózva rávetette magát. Silvester kitárta karjait, felnézett az égre, két kézzel átnyalábolta a hatalmas jószágot, hogy le ne rántsa a súly, az állat pedig a vállára nyugtatta fejét.
Fabricia nem értette, mit tesz Silvester a tigrissel, de fütyült az egészre. Megfordult, és a tocsogó mocsárban tapicskolás után, a lépcső tetejéről megint elkezdtek kopogni léptei.
Körbejárta az őrséget. Annyi bort ittak, hogy őrhelyeiknek dőlve, még lábon bírtak maradni, és támadás esetén, sebesítést követően bizonyára ordítottak volna.
A harci szekerekből nem fogták ki a lovakat. Szólt a rabszolgáknak, hogy rakjanak szénát és abrakot eléjük. Tudta, hogy a harcosok nem szeretik, ha szekereik nem azonnal használhatóak. Megfordult és a hálóterem irányába távozott.
Minden úgy történt, ahogyan gondolta. Felkeltek, de csak saját mocskukban ébredtek, körülöttük már minden úgy ragyogott, mint azelőtt.
— Mi van a tigrissel, az a lány ott él! — ordította Berictius. — Rakják le a rácsokat! Hozzák a nagy macskát!
A rácsozatot pillanatok alatt összeállították, és a lányt behajították. A tigrist külön ketrecbe cipelték Silvesterrel együtt. Már olyanok voltak, mintha összenőttek volna. Behorpadt oldalával, remegő lábakkal a rettegő lány lábánál lefeküdt. A csendet vágni lehetett, aztán elkezdtek ordítozni, ahogy a torkukon kifért. Vért akartak, mindenáron vért, és ez a mocskos állat állatnak nézte őket.
— Az a piszok rabszolga valami szennyes varázslatot művelt itt, közben asszonyom mesélte, hogy a bejáraton át látott ezt, azt.
Nem volt idő másnaposságra, hamar ébredt mindenki, virgonc mozdulatokkal rángatták, eljött az ő végideje.
Egy nyíl megfeszült, egy nyílvessző célt nem tévesztve kirepült. A rabszolga boldog mosollyal lehelte ki lelkét, alig érthetően valamit még suttogott is. Olyasmit, hogy „bocsáss meg nekik”.
Berictius már a harci szekerén lendítette hátra ostorát, amikor homlokában izzó fájdalmat érzett. Hanyatt esett, az ostor és a kantár földre zuhantak, ő nyitott szemekkel maradt. Nem mozdult többé. Ez éppen abban a pillanatban történt, amikor Silvestert homlokon találta a nyílvessző…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Boér Péter Pál