Ünnepi szentmisére zúgtak a harangok. a Hajdú- és Szabolcs Megye határán, a jó, dohánytermő homokon megbúvó, kis faluban.
Krisztus urunk feltámadását ünnepelte a közösség apraja, nagyja. A negyvennapos böjt után nem csak a testek és a lelkek tisztultak meg, hanem ünnepi díszt öltöttek a tisztaszobák mellett a hívő férfiak és nők is. Ilyenkor kertült elő a sublótból a nagyünneplő, a fehér patyolatkendő a lányoknál, asszonyoknál. No, meg a tehetősebb menyecskéknél a delinkendő, amivel a fejüket kötötték be, a szertartásra menet.
A delinkendőnek abban az időben nagy szeme volt, valamiféle megkülönböztető kiváltságra utalt a tehetősség, gazdagság mellett. Az a menyecske, aki ezt a kendőt viselte mindenesetre büszkén, gangosan lépkedett a templom felé, a Nagyutcán.
Nagy volt a készülődés azonban a szegényebb házaknál is, ahol nem futotta mindenféle „cifraságra”, de a lelkekben igaz várakozás, hit lakozott. Ha nem is vittek akkora, minden jóval megrakott kosarat a templomba menet, mint a gazdagabbak, de a fonatos kalács az ő alkalmatosságaikból sem hiányozhatott, az üveg bor vagy pálinka mellől.
Erzsike, a kora harmincas fiatalasszony a negyedik gyerekét, az egészségtől majd kicsattanó Jánoskát készítette elő a keresztelőre. Ugyanis ilyenkor, húsvét vasárnapján ugyancsak sorjáztak a kisdedek az efféle oltáriszentség felvételére.
A komaasszonya még talán nagyobb izgalommal forgolódott a menyecske körül, mint maga az éppen szoptató anya, aki olyan szép látvány volt — tisztesség ne essék szólván —, mint Szűz-Mária a kisdedével.
Meg is akadt az asszonykán a faluban minden férfi tekintete, milyen takaros, szemrevaló fehérnép ennek a B. Imrének a felesége.
Imre meg Erzsike, a boldog nagyszülőkkel egyetértésben választottak nevet az újszülöttnek egy negyvennyolcas ősük után, aki többszörösen kitűntette magát a híres kápolnai ütközetben, ahol a honvédek nem szenvedtek ugyan vereséget, de a vívott terület a császáriak kezén maradt, és az üknagyapa sebesülten tért meg falujába.
A falu többsége a római és görögkatolikus egyház kebeléhez tartozott, de a mai, öreg református templom bizonygatja, helvét vallásúak is éltek a településen akkoriban. A három történelmi felekezet jól megvolt a néhány zsidó családdal, akik a szomszéd falu zsinagógájában imádták máskor örökkévalójukat.
*
Erzsike a készülődés utolsó pillanatában vette elő a komód felső fiókjából a vadonatúj, piros színű delinkendőt. A falra, bukóra függesztett, félig vak tükör alá állt, hogy menyecskésen a fejére kösse a drága holmit, amiről Imre nem is sejtette, miként tudta azt neje kigazdálkodni, de nem is törte a fejét az ilyen, asszonynépnek való apróságon. Fogalma sem volt ugyanis arról, mibe kerül egy ilyen holmi.
— Imre, Idesanyám! Jöjjenek, mert Zsuzsika komaasszony már itt van. El is harangozták a hívogatót. Induljunk a templomba! — Azzal keblére szorította pólyás kisdedét, és kiment az udvarra. Zsuzsika kérte, vihesse a kicsit, legalább a Nagyutca sarkáig, ott majd visszaadja az édesanyjának, hadd bámuljanak a népek, milyen szép keresztgyereke és fess komaasszonya van. Meg is nézték őket az utcai padokon ülők alaposan. Néhány öregasszony össze is súgott utánuk.
*
A gyülekezés után, a katolikus templom udvarán megtörtént a tűz szentelése, majd bent a templomban a fényé, és végre a szertartás kezdetén bejelentetteknek megfelelően — a tanúságtétel, a keresztség megújítása keretében —, rá került a sor a kisdedek keresztelésére, akikkel a hozzátartozók az első sorokban ültek.
A szertartás — az emelkedett hangulat, a kellő áhítat ellenére —, egy kissé hosszúra kerekedett, főleg a kisdedeknek. Így aztán az apróságok kórusban sírtak, és a sivalkodásból kihallatszott Jánoska hangja. A keresztapa halkan meg is jegyezet:
— A keresztfiamból fájintos kántor lehetne.
Zsuzsika rászólt:
— Eredj mán, Jóska! Ne hangoskodj! Éppen most következik a mi keresztgyerekünk.
Így lett hát neve a Jani gyereknek, akit később meg-megszóltak a falusi rossznyelvek.
Megvolt a szentáldozás, a rendkívüli bérmálkozás, a hirdetések, és a liturgia végén László atya megáldotta a pápát, a püspök urat, papjaikat, végül a gyülekezetet, és békével útjára bocsátotta kedves híveit.
Bent a sekrestyében emberesen meghúzta a misebort, hiszen igencsak belefáradt a szolgálatba, miután elbocsátotta a ministráns gyerkőcöket.
*
Hazafelé baktatott Jánoska egész „kísérete”, amikor utánuk kiáltott az egyik keresztutcából kifutva egy suhanc:
— Oszt, hogy nem fehír delinkendő van a fejeden, Bözsi?! Azír piros, mer’ Csillag Béla, a földbirtokos csinálta a fattyad, nem Weiß Miklós, a kereskedő és gyáros?!
Imre keze ökölbe szorult a szóra, majdnem nekilódult, de megjuhászodott, amikor a koma házaspár minden jót kívánva búcsút vett a szülőpártól.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.30. @ 12:39 :: Csillag Endre
