Vandra Attila : Könnyek Férfiszemben

Röntgen

 

A hűvös októberi délután ellenére elég sokan üldögéltek a parkban. Volt, akit a mászkálni vágyó gyermekek cipeltek ki a játszótérre, akadt szerelmespár, a sakk-klub tagjait talán csak ítéletidőben lehet beírni hiányzónak, kiült néhány kötögető-pletykáló öregasszony, s néhány turista is innen csodálta a Cenk szeptember végi szín-kavalkádját. Egy gyermekkocsit tologató fiatalasszony háromszor is körbejárta a parkot, de egyetlen szabad padot sem talált. Végül meglátott egyet, amelynek csak egyik végén ült egy fiatalember. Rövid habozás után odament, s megszólította az arcát a tenyerébe temetve ülő férfit.

– Megengedi?

A megszólított összerezzent. Fel sem fedve arcát bólintott, jelezve, nyugodtan leülhet, sőt egy kicsit még a pad szélére is húzódott, bár erre nem volt szükség. Négyen is elfértek volna rajta. Az asszonyka elhelyezkedett a gyermekkocsit maga mellé húzva az árnyékba, majd belepillantott. A baba édesdeden aludt, mintha mosolygott is álmában. Mint mindig, alvó gyermekének látványa apró mosolyt csalt az anya arcára, még megigazította a babán a takarót. Egy anya sohase lehet megelégedve, ha gyermekéről van szó. Végül hátradőlt a padon. Így ült egy ideig, majd ösztönösen a mellette ülő férfira pillantva meglátta annak keze fején végiggördülő könnycseppet. Megbabonázva nézte a szokatlan látványt. A férfi, mintha megérezte volna a fürkésző tekintetet, mély, szaggatott lélegzetet vett.

A nő nem tudta levenni róla tekintetét. Még rápillantott a csendesen szendergő gyermekére, de figyelmét ismét a parkban, mindenki szeme láttára zokogó férfi látványa vonta magára. Miért sír itt mindenki szeme láttára, s nem menekül lakása védő falai mögé? Gyász? Á, nem… Akkor a temetőben sírna. Szégyen, bűntudat, s nem mer hazamenni? Akkor nem ülne ki ide, hiszen úgy érezné, minden járókelő belelát… Ez a magatartás inkább olyasvalakié, akitől a balsors mindent elvett. Elvesztette állását, emiatt nem tudta hiteleit fizetni, s elvették lakását, talán ily körülmények közt a…

– Elhagyta?

A férfi leengedte a kezét, mint egy önmagát megadó középkori lovag a pajzsát, felfedve kisírt arcát, a könnyektől kivörösödött szemét. A nőben azt az érzést keltette, mintha egy szülei által elhagyott kétségbeesett kisgyermeket látna. A férfi most sem felelt, csak beleegyezően bólintott.

– Nagyon szerethette, ha ennyire szenved.

– Életem nagy szerelme volt. Bármit és mindent képes lettem volna feláldozni érte – szólalt meg a férfi.

– Ilyent a férfiak csak olyankor mondanak, ha meg- vagy vissza akarnak szerezni valamit. Sohase gondolják komolyan. Üres szavak… – változott vádolóvá az eddig mély megértést mutató nő hangja. Szemmel láthatóan a férfi szavai, kellemetlen emléket idéztek fel benne. – De amikor tettre kerül a sor, kiderül, a „bármibe és a mindenbe” sok minden nem fér bele. Nem hajlandók lemondani a cigarettáról, az italról, a szőkékről, a szombati focimeccsről legyen az élőben vagy tévében, a sörről, a hetente többszöri találkozásról a haverokkal, az újságolvasásról, a rossz szokásaikról…

A férfi pillanatra meghökkent a vádoló hangnemtől. Egy ideig meghökkenve nézett az asszonyka szemébe, majd rövid tusakodás után lemondó hangnemben válaszolt, de már ismét az aszfaltra szegezett tekintettel.

– Egyetlen egyszer jöttem haza elázva egy húsvéti locsolásból Másnap megfogadtam, többé alkoholt nem veszek a számba. Azóta se ittam egy kortyot sem. Nem csaltam meg, s mikor láttam aggódni, mert nőkkel vagyok körülvéve, új munkahelyet kerestem. Egyetemista koromban nagy focirajongó voltam. Ki nem hagytam volna a Temesvári Poli egyetlen meccsét sem. Miután Brassóba kerültem, a Brassói FC itthoni meccseire jártam el, amíg meg nem ismertem. Ő nem szerette a focit, így vasárnap inkább kirándulni jártunk. Mióta összeházasodtunk, egyetlen meccset sem láttam élőben. TV-ben is csak kivételesen, inkább hagytam, ő válasszon műsort. Nem kedvelte a haverjaimat. Azt mondta, rossz hatással vannak rám. Egyre ritkábban láttam őket, a fiúk a szememre is vetették. Ha hozzánk jöttek, utána állandóan panaszkodott, mert mindennek bagószaga van. Így a barátaim is egyre ritkábban jöttek hozzánk. Nem nyomom többé a fogpasztatubust a közepén, nem hagyom a cipőmet az előszoba közepén, lehajtom a WC-födelét, habár édesanyám sohase tudott mindezekre rászoktatni. Sohase cigarettáztam és nem drogoztam, de azokról is képes lettem volna leszokni érte… Soha nem ütöttem meg, pedig apám, főleg részegen nem egyszer megtette anyámmal, főleg ha sokat perlekedett, Nem emeltem fel a hangom, inkább hagytam, az övé legyen az utolsó szó. Miben kellett volna még alkalmazkodnom? – Hangja inkább kétségbeesettnek tűnt, mint vádlónak.

A nő fürkésző tekintettel nézett rá, higgye, vagy ne higgye, amit mond? A férfi állta a tekintetét, a színészkedésnek semmi jelét se mutatta. Csak nézett rá várakozóan, hátha megkapja tőle választ a nagy kérdésre: „Mit hibáztam?”

– Mondja, ugye nem hisz nekem? – kérdezte.

Az utolsó mondat végleg meggyőzte a nőt, a férfi meséjében legfeljebb enyhe túlzás lehet. Vagy legalább is a férfi ezt úgy élte meg, mintha igaz lenne.

– Ön nem mindennapi férfi, az biztos.

– Nem tudom, ezt most dicséretnek vegyem-e, vagy sem… De nem válaszolt a kérdésemre… S mondja, mire vágyik egy nő, ha társat keres?

– Gyengédségre. Szeretetre. Őszinteségre. Őszinte szerelemre. Egy figyelmes társra, aki alkalmazkodik hozzá, megértő akkor is, ha hangulatváltozásai vannak. Aki segít neki. Akire számíthat. Aki mellett biztonságban érzi magát. Aki majdan gyermekeinek jó apja lehet… – sorolta a nő

A férfi megint a keze közé temette arcát, mielőtt újra megszólalt. Mintha védekezne. Valahogy e vallomás közben már nem tudta elviselni a nő tekintetét.

– Olyan szépen kezdődött… Számos csalódás ért engem az életben, barátnőim sorban elhagytak. Hogyan is mondta Jókai? Kétféle kékszakáll van. Van, akinek hét feleség dukál, van, akinek hét kosár. Én az utóbbi kategóriába tartoztam. Amikor megismertem őt, akkor értettem csak meg, mi is valójában a viszonzott szerelem. Akkor mondtam ki életemben először azt a mondatot, amitől annyira felkapta a vizet. Sajnálom, mert…

– Tényleg személyesen érintett, de maradjunk csak az ön problémájánál. Folytassa csak nyugodtan – felelte a nő, miközben elmerengett, e férfi még mély fájdalma közepette is észrevette, hangulatváltozását, sőt, képes volt, „helyére tenni”. Gondolatban megpróbálta az előbb felsorolt néhány kritériumnak megfeleltetni a férfit. Képes figyelmes lenni, hisz itt is bizonyította. Alkalmazkodó, ha igaz, amit mondott. Adni képes, és lemondani másért. Aggodalma a neki okozott fájdalomért arra utal, gyengéd is tud lenni, és megértő. Őszinteség, ez bonyolult probléma, vele itt most őszintének tűnik, de a megfelelési kényszer sokszor kényszeríti az embert, hogy megpróbáljon „tökéletesebb lenni”… S lehet magába zárt sok mindent, a béke kedvéért… A családias férfi típusa, aki szívesen foglalkozik a gyermekekkel. Ha a felesége megkérte valamire, teljesítette. Nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik…

– Ne higgye, úgy ért ez, mint derült égből villámcsapás. Nem volt minden tökéletes, s egyszerre… Az utóbbi időben egyre többet veszekedtünk. Olyan családban, nőttem fel, amelyben volt férfi és női munka. Amelyben a papucsférj nevetség tárgya lett. Ezeken az előítéleteimen is túlléptem. Először csak a nehezebb munkákat vállaltam el, a bevásárlást, takarítást, majd mosogattam, és főztem is. Egyre többet segítettem neki, de egyre több kritikát kaptam. Egyre jobban igyekeztem, egyre kevésbé feleltem meg neki.

– Talán még nincs minden veszve… – próbált a nő reményt kelteni benne, de ezúttal a férfi félbeszakította ismét rápillantva beszélgetőpartnerére.

– Nincs talán. Elment, és nem jön vissza. Nem elhagyott, hanem elment egy másik férfival. Nem megcsalt, hanem elhagyott. Hozzá költözött, és beadta a válópert.

– Úgy meséli, mintha ön lenne a Tökéletes Férfi, aki mindent megadott feleségének, amit csak kért, s szeretné tudni, miért hagyta el mégis. Ismeri férfit, akivel elment? Talán ott a kapja meg a választ.

– Igen. A legjobb barátom… volt… Péter. Bagózik, mint egy török, két csomagot is elszív naponta. Szereti a sört, néha akkor is iszik, ha a kocsit vezeti. A felesége is azért hagyta el, mert ittasan lekent neki egy pofont, pedig az asszonyka a nőügyeit is megbocsátotta neki. A Brassói FC drukkereinek alelnöke. Rá nem tenné a kezét a női munkára, mert ő nem papucsférj. S nő őt ne figyelmeztetgesse, s ne parancsolgasson neki… Jellemezzem tovább?

A nő első pillanatban meghökkent a jellemzésen. Aztán beismerte önmagának, e férfi bizony neki se kellene… A gyermek mocorogni kezdett, ez jó ürügy volt felállni, s a takaró igazgatása közben egy kis haladékot nyerni.

– Ön megpróbált az a Tökéletes Férfi lenni, akire minden nő vágyik, de amelyik egyiknek se kellene. – folytatta az asszonyka, miután visszaült a helyére. Mondja, miért fáj önnek, ha egy ilyen hálátlan nőszemély elhagyta? Örvendenie kellene, hiszen megszabadult, attól, aki nem méltó szerelméhez. Miért vonzódott hozzá, ha nem szolgált rá? És miért nem hagyta ott ön? Megmondom. Önzésből. Minél elérhetetlenebbé vált, annál inkább kellett. Határtalan altruizmusa olyan volt, mint egy vásár. Minden, amit adhatott értéktelenebb, mint amit kaphatott volna érte. Azt mondta, mindent, amit csak kért öntől, megadta neki. Igen, ezzel fizette le, hogy szeresse. De megadta neki azt is, amire vágyott?

– Ön szerint a feleségem mire vágyott, amit nem adtam meg neki?

– A szeretet és a szerelem nemcsak abból áll, hogy adunk, hanem abból is, hogy kapunk. Ön látszólag megadott neki mindent, de közben megfosztotta egy nő legnagyobb örömétől: adni valamit a szeretett személynek. Így nem tudta kifejezésre juttatni ön iránt érzett szerelmét. Azért lehetett annyira kritikus, mert kereste azt a határt, amelyet ha átlép, ön meghúzza a határvonalat: „Eddig és ne tovább!” S akkor ő adhatott volna önnek. Bizonyíthatta volna, hogy szereti. De ez nem történt meg. A ki nem fejezhető szerelem lassan gyűlöletbe csapott át. Így az ön szerelmét egyre inkább ostromnak érezte. Ezért kötött ki az ön tökéletes ellentéténél…

A férfi döbbenten hallgatta. A nő felállt, megfogta a gyermekkocsit, s elindult.

– Ne menjen el még! Szükségem van még önre! – könyörgött a férfi.

A nő elmosolyodott.

– Kezdetnek nem rossz… Köszönöm mindazt, amit öntől tanultam ma délután.

– Tessééék?

– Igen, nagyon köszönöm, hogy segített, mindezt megfogalmazni. Ne haragudjon, de most sietek. Életbe kell ültetnem, amit ma tanultam.

– S miként akarja véghezvinni?

– Hazamegyek, kisminkelem magam, s amint a férjem hazaér, megmutatom neki, hol van az ebéd, amit meg tud melegíteni magának, az ölébe rakom a kislányát és elmegyek a barátnőimhez pletyózni. Fél éve nem voltam… Azt hiszi, csak maga követ el ekkora marhaságokat?

 

———————————————————–

 

A hangulatos bevezető után egy nem életszerű folytatás következik, mert első, véletlen találkozáskor egy idegennek nem tárulkozik ki, nem vall az ember. A kibontakozásnál azonban rájöttem / rájövünk, nem ez a lényeges, hanem ami a remek csattanóból derül ki.

A túl sokszor használt létigére és egyéb ismétlésekre, apró hibákra a piros színezéssel figyelmeztetnék, kékkel a javaslataim.

 

Könnyek Férfiszemben

 

A hűvös októberi délután ellenére elég sokan üldögéltek a parkban. Volt, akit a mászkálni vágyó gyermekek cipeltek ki a játszótérre, akadt szerelmespár, a sakk-klub tagjait talán csak ítéletidőben lehet beírni hiányzónak, kiült néhány kötögető-pletykáló öregasszony, s néhány turista is innen csodálta a Cenk szeptember végi szeptembervégi szín-kavalkádját. Egy gyermekkocsit tologató fiatalasszony háromszor is körbejárta a parkot, de egyetlen szabad padot sem talált. Végül meglátott egyet, amelynek csak egyik végén ült egy fiatalember. Rövid habozás után odament, s megszólította megkérdezte az arcát a tenyerébe temetve ülő férfit.

– Megengedi?

A megszólított összerezzent. Fel sem fedve arcát bólintott, jelezve, nyugodtan leülhet, sőt egy kicsit még a pad szélére is húzódott, bár erre nem volt szükség. feleslegesen, mert Nnégyen is elfértek volna elférnének rajta. Az asszonyka elhelyezkedett, a gyermekkocsit maga mellé húzva az árnyékba, majd belepillantottnézett. A baba édesdeden aludt, mintha szinte mosolygott is álmában. Mint mindig, alvó gyermekének látványa apró mosolyt csalt az anya arcára, még megigazította a babán rajta a takarót. Egy anya sohase lehet megelégedve, ha gyermekéről van szó. Végül hátradőlt a padon. Így ült pihent egy ideig, majd ösztönösen a mellette ülő férfira pillantva meglátta annak keze fején végiggördülő könnycseppet. Megbabonázvata nézte a szokatlan látványt. A férfi, mintha megérezte volna mint aki megérezte a fürkésző tekintetet, mély, szaggatott lélegzetet vett.

A nő nem tudta levenni róla tekintetét. Még rápillantott a csendesen szendergő gyermekére, de figyelmét ismét a parkban, mindenki szeme láttára zokogó férfi látványa vonta magára. Miért sír itt mindenki szeme láttára, s nem menekül lakása védő falai mögé? Gyász? Á, nem… Akkor a temetőben sírna. Szégyen, bűntudat, s nem mer hazamenni? Akkor nem ülne ki ide, hiszen úgy érezné, minden járókelő belelát… Ez a magatartás inkább olyasvalakié, akitől a balsors mindent elvett. Elvesztette állását, emiatt nem tudta hiteleit fizetni, s elvették lakását, talán ily körülmények közt a valakije

– Elhagyta?

A férfi leengedte a kezét, mint egy önmagát megadó középkori lovag a pajzsát, felfedve kisírt arcát, a könnyektől kivörösödött szemét. A nőben azt az érzést keltette, mintha egy szülei által elhagyott kétségbeesett kisgyermeket látna. A férfi most sem felelt, csak beleegyezően bólintott.

– Nagyon szerethette, ha ennyire szenved.

– Életem nagy szerelme volt. Bármit és mindent képes lettem volna feláldozni érte – szólalt meg a férfi.

– Ilyent a férfiak csak olyankor mondanak, ha meg- vagy vissza akarnak szerezni valamit. Sohase gondolják komolyan. Üres szavak… – változott vádolóvá az eddig mély megértést mutató nő hangja. Szemmel láthatóan a férfi szavai, kellemetlen emléket idéztek fel benne. – De amikor tettre kerül a sor, kiderül, a „bármibe és a mindenbe” sok minden nem fér bele. Nem hajlandók lemondani a cigarettáról, az italról, a szőkékről, a szombati focimeccsről, legyen az élőben vagy tévében, a sörről, a hetente többszöri találkozásról a haverokkal, az újságolvasásról, a rossz szokásaikról…

A férfi pillanatra meghökkent a vádoló hangnemtől. Egy ideig meghökkenve döbbenten nézett az asszonyka szemébe, majd rövid tusakodás után lemondó hangnemben válaszolt, de már ismét az aszfaltra szegezett tekintettel.

– Egyetlen egyszer jöttem mentem haza elázva, egy húsvéti locsolásból. Másnap megfogadtam, többé alkoholt nem veszek a számba. Azóta se ittam egy kortyot sem. Nem csaltam meg, s mikor láttam aggódni, mert nőkkel vagyok körülvéve, új munkahelyet kerestem. Egyetemista koromban nagy focirajongó voltam. Ki nem hagytam volna a Temesvári Poli egyetlen meccsét sem. Miután Brassóba kerültem, a Brassói FC itthoni meccseire jártam el, amíg meg nem ismertem. Ő nem szerette a focit, így vasárnap inkább kirándulni jártunk. Mióta összeházasodtunk, egyetlen meccset sem láttam élőben. TV-ben is csak kivételesen, inkább hagytam, ő válasszon műsort. Nem kedvelte a haverjaimat. Azt mondta, rossz hatással vannak rám. Egyre ritkábban láttam őket, a fiúk a szememre is vetették. Ha hozzánk jöttek, utána állandóan panaszkodott, mert mindennek bagószaga van. Így a barátaim is egyre ritkábban jöttek hozzánk. Nem nyomom többé a fogpasztatubust a közepén, nem hagyom a cipőmet az előszoba közepén, lehajtom a WC-födelét, habár édesanyám sohase tudott mindezekre rászoktatni. Sohase cigarettáztam és nem drogoztam, de azokról is képes lettem volna leszokni érte… Soha nem ütöttem meg, pedig apám, főleg részegen nem egyszer megtette anyámmal, főleg, ha sokat perlekedett. Nem emeltem fel a hangom, inkább hagytam, az övé legyen az utolsó szó. Miben kellett volna még alkalmazkodnom? – Hangja inkább kétségbeesettnek tűnt, mint vádlónak.

A nő fürkésző tekintettel nézett rá:, higgye, vagy ne higgye, amit mond?. A férfi állta a tekintetét, a színészkedésnek semmi jelét se mutatta. Csak nézett rá várakozóan, hátha megkapja tőle a választ a nagy kérdésre: „Mit hibáztam?”

– Mondja, ugye nem hisz nekem? – kérdezte.

Az utolsó mondat végleg meggyőzte a nőt, a férfi meséjében legfeljebb enyhe túlzás lehet. Vagy legalábbis

a férfi mindezt úgy élte meg, mintha igaz lenne.

– Ön nem mindennapi férfi, az biztos.

– Nem tudom, ezt most dicséretnek vegyem-e, vagy sem… De nem válaszolt a kérdésemre… S mondja, mire vágyik egy nő, ha társat keres?

– Gyengédségre. Szeretetre. Őszinteségre. Őszinte szerelemre. Egy figyelmes társra, aki alkalmazkodik hozzá, megértő akkor is, ha hangulatváltozásai vannak. Aki segít neki. Akire számíthat. Aki mellett biztonságban érzi magát. Aki majdan gyermekeinek jó apja lehet… – sorolta a nő.

A férfi megint a kezei közé temette arcát, mielőtt újra megszólalt. Mintha védekezne. Valahogy e vallomás közben már nem tudta elviselni a nő tekintetét.

– Olyan szépen kezdődött… Számos csalódás ért engem az életben, barátnőim sorban elhagytak. Hogyan is mondta Jókai? Kétféle kékszakáll van. Van, akinek hét feleség dukál, van, akinek hét kosár. Én az utóbbi kategóriába tartoztam. Amikor megismertem őt, akkor értettem csak meg, mi is valójában a viszonzott szerelem. Akkor mondtam ki életemben először azt a mondatot, amitől annyira felkapta a vizet. Sajnálom, mert…

– Tényleg személyesen érintett, de maradjunk csak az ön problémájánál. Folytassa csak nyugodtan – felelte a nő, miközben elmerengett, e férfi még mély fájdalma közepette is észrevette, az ő hangulatváltozását, sőt, képes volt, „helyére tenni”. Gondolatban megpróbálta az előbb felsorolt néhány kritériumnak megfeleltetni a férfit ezt az embert. Képes figyelmes lenni, hisz itt is bizonyította. Alkalmazkodó, ha igaz, amit mondott. Adni képes, és lemondani másért. Aggodalma a neki okozott fájdalomért arra utal, gyengéd is tud lenni, és megértő. Őszinteség, ez bonyolult probléma, vele itt most őszintének tűnik, de a megfelelési kényszer sokszor kényszeríti az embert, hogy megpróbáljon „tökéletesebb lenni”… S lehet, magába zárt sok mindent, a béke kedvéért… A családias családért élő férfi típusa, aki szívesen foglalkozik a gyermekekkel. Ha a felesége megkérte valamire, teljesítette. Nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik…

– Ne higgye, úgy ért ez, mint derült égből villámcsapás. Nem volt minden tökéletes, s egyszerre… Az utóbbi időben egyre többet veszekedtünk. Olyan családban, nőttem fel, amelyben volt külön vált a férfi és női munka. Amelyben a papucsférj nevetség tárgya lett. Ezeken az előítéleteimen is túlléptem. Először csak a nehezebb munkákat vállaltam el, a bevásárlást, takarítást, majd mosogattam, és főztem is. Egyre többet segítettem neki, de egyre több kritikát kaptam. Egyre Minél jobban igyekeztem, egyre annál kevésbé feleltem meg neki.

– Talán még nincs minden veszve… – próbált a nő reményt kelteni benne, de ezúttal a férfi félbeszakította ismét rápillantva beszélgetőpartnerére.

– Nincs talán. Elment, és nem jön vissza. Nem elhagyott, hanem elment egy másik férfival. Nem megcsalt, hanem elhagyott. Hozzá költözött, és beadta a válópert.

– Úgy meséli, mintha ön lenne a Tökéletes Férfi, aki mindent megadott feleségének, amit csak kért, s szeretné tudni, miért hagyta el mégis. Ismeri a férfit, akivel elment? Talán ott a kapja meg a választ.

– Igen. A legjobb barátom… volt… Péter. Bagózik, mint egy török, két csomagot is elszív naponta. Szereti a sört, néha akkor is iszik, ha a kocsit vezeti. A felesége is azért hagyta el, mert ittasan lekent neki egy pofont, pedig az asszonyka a nőügyeit is megbocsátotta neki. A Brassói FC drukkereinek alelnöke. Rá nem tenné a kezét a női munkára, mert ő nem papucsférj. S nő őt ne figyelmeztetgesse, s ne parancsolgasson neki… Jellemezzem tovább?

A nő első pillanatban meghökkent a jellemzésen. Aztán beismerte önmagának, e az a férfi bizony neki se kellene… A gyermek mocorogni kezdett, ez jó ürügy volt felállni, s a takaró igazgatása közben egy kis haladékot nyerni.

– Ön megpróbált az a Tökéletes Férfi lenni, akire minden nő vágyik, de amelyik egyiknek se kellene. – folytatta az asszonyka, miután visszaült a helyére. Mondja, miért fáj önnek, ha egy ilyen hálátlan nőszemély elhagyta? Örvendenie kellene, hiszen megszabadult, attól, aki nem méltó a szerelméhezre. Miért vonzódott hozzá, ha nem szolgált rá? És miért nem hagyta ott ön? Megmondom. Önzésből. Minél elérhetetlenebbé vált, annál inkább kellett. Határtalan altruizmusa olyan volt, mint egy vásár. Minden, amit adhatott, értéktelenebb, mint amit kaphatott volna érte. Azt mondta, mindent, amit csak kért öntől, megadta neki. Igen, ezzel fizette le, hogy szeresse. De megadta neki azt is, amire vágyott?

– Ön szerint a feleségem mire vágyott, amit nem adtam meg neki?

– A szeretet és a szerelem nemcsak abból áll, hogy adunk, hanem abból is, hogy kapunk. Ön látszólag megadott neki mindent, de közben megfosztotta egy nő legnagyobb örömétől: adni valamit a szeretett személynek. Így nem tudta kifejezésre juttatni ön iránt érzett szerelmét. Azért lehetett annyira kritikus, mert kereste azt a határt, amelyet ha átlép, ön meghúzza a határvonalat: „Eddig és ne tovább!” S akkor ő adhatott volna önnek. Bizonyíthatta volna, hogy szereti. De ez nem történt meg. A ki nem fejezhető szerelem lassan gyűlöletbe csapott át. Így az ön szerelmét egyre inkább ostromnak érezte. Ezért kötött ki az ön tökéletes ellentéténél…

A férfi döbbenten hallgatta. A nő felállt, megfogta a gyermekkocsit, s elindult.

– Ne menjen el még! Szükségem van még önre! – könyörgött a férfi.

A nő elmosolyodott.

– Kezdetnek nem rossz… Köszönöm mindazt, amit öntől tanultam ma délután.

– Tessééék?

– Igen, nagyon köszönöm, hogy segített, mindezt megfogalmazni. Ne haragudjon, de most sietek. Életbe kell ültetnem, amit ma tanultam.

– S miként akarja véghezvinni?

– Hazamegyek, kisminkelem magam, s amint a férjem hazaér, megmutatom neki, hol van az ebéd, amit meg tud melegíteni magának, az ölébe rakom a kislányát és elmegyek a barátnőimhez pletyózni. Fél éve nem voltam… Azt hiszi, csak maga követ el ekkora marhaságokat?

Pápay Aranka

Kedves Attila!

A történet alapötlete érdekes, főként egy férfi írótól, hiszen férfikönnyeket látni és főként azokról írni, nem hálás téma.

A kidolgozásán viszont látszik, hogy gyorsan készült, és az asztalfiók-érlelési időszak nagyon lerövidült vagy talán nem is volt meg.

A szóismétlésekre hívnám fel a figyelmet elsőként. A magyar nyelv nagyon gazdag a szinonimákban, a hangulatfestő jelzőkben és kifejezésekben. Használatukkal elkerülhetőek a szóismétlések és színesebbé tehető az írásmű.

A másik, amit javasoltak nekem is: mindig hangosan olvasd fel, amit leírtál. Ez az írásmű főpróbája. Ha nehezen olvasható, túl hosszúak a mondatok, fogalmi zavarok csúsztak be, akkor nem lehet gördülékenyen végigolvasni, akadozik a történettel együtt az olvasás is.

A harmadik, amit én hiányoltam, hogy a főszereplőt, a zokogó férfit nem tudtam magam elé képzelni, mert semmilyen támpontot nem adtál. Nem derült ki, hogy milyen korú (nem az évek számát vártam, hanem pl egy jelzést, hogy harmincas vagy negyvenes vagy ötvenes éveiben járhatott), valamint a nő, aki mellé ült, nyilván felmérte a korán kívül, az alkatát, mert mi nők ilyenek vagyunk, hogy pl. szikár vagy jól megtermett, alacsony vagy magas,  kopaszodó vagy pocakosodó vagy sportos, vagy valami, ami „élővé” varázsolja. A nőről, azzal, hogy babakocsit tol, ki lehet találni, hogy fiatal, de a férfiről szinte semmit nem tudunk meg a panaszain kívül.

 

Itt találod az én látleletemet. Az „egészséges írásmód”-ra tett javaslataimat pirossal jeleztem.

Bereczki Gizella – Libra.

 

Könnyek férfiszemben

A hűvös októberi délután ellenére elég (szerintem ennek itt nincs értelme, mihez képest elég? Nyugodtan kihúzható.) sokan üldögéltek a parkban. Volt, akit a mászkálni (választékosabb, ha pl. mozogni vágyót írsz) vágyó gyermekek cipeltek ki a játszótérre, akadt szerelmespár, a sakk-klub tagjait talán csak ítéletidőben lehet beírni hiányzónak, kiült néhány kötögető-pletykáló öregasszony, s néhány turista is innen csodálta a Cenk szeptember végi szín-kavalkádját. (egybe írandó)

Egy gyermekkocsit tologató fiatalasszony háromszor is körbejárta a parkot, de egyetlen szabad padot sem talált. Végül meglátott egyet, amelynek csak egyik végén ült egy fiatalember. (egy mondaton belül háromszor „egy”, sok. Helyette pl: Végül ahhoz a padhoz sétált, amelyiken egy fiatalember ült.) áromRövid habozás után odament, s megszólította az arcát a tenyerébe temetve ülő férfit.

– Megengedi?

A megszólított összerezzent. Fel sem fedve arcát bólintott, jelezve, nyugodtan leülhet, sőt egy kicsit még a pad szélére is húzódott, bár erre nem volt szükség (a „kicsit még”-re nincs szükség, anélkül sokkal gördülékenyebb). Négyen is elfértek volna rajta. Az asszonyka elhelyezkedett a gyermekkocsit maga mellé húzva az árnyékban, majd belepillantott. A baba édesdeden aludt, mintha mosolygott volna álmában. Mint mindig, alvó gyermekének látványa apró mosolyt csalt az anya arcára, még megigazította a babán a takarót. Egy anya sohase lehet megelégedve, ha gyermekéről van szó (Ha arra gondoltál, hogy egy anya mindig félti a gyermekét pl. az októberi széltől, akkor ezt másként fogalmazd meg.) Végül hátradőlt a padon. Így ült (hangulatosabban fejezd ki: pl. pihent, már csak azért is, mert a következő tagmondatban újra ott az „ülni” ige) egy ideig, majd ösztönösen a mellette ülő férfira pillantva, meglátta annak keze fején végiggördülő könnycseppet („pillantva, meglátta”…. színesítsd: pl. a szeme megakadt a férfi kézfején végiggördülő könnycseppen). Megbabonázva nézte a szokatlan látványt. A férfi, mintha megérezte volna a fürkésző tekintetet, mély, szaggatott lélegzetet vett. (szinesítsd: pl. szaggatott, mély levegő szakadt fel a tüdejéből, stb)

A nő nem tudta levenni róla tekintetét (az előző mondatban is ott a tekintet. Helyette pl. nem tudta levenni róla a szemét). Még rápillantott a csendesen szendergő gyermekére, de figyelmét ismét a parkban, mindenki szeme láttára zokogó férfi látványa vonta magára.

„Miért sír itt mindenki szeme láttára, s nem menekül lakása védő falai mögé? (Miért itt sír mindenki szeme láttára? Miért nem menekül el a kíváncsi szemek elől? ) Gyász? Á, nem. Akkor a temetőben sírna. Szégyen, bűntudat, s nem mer hazamenni? Akkor (szóismétlés, akkor, akkor) nem ülne ki ide, hiszen úgy érezné, minden járókelő belelát… Ez a magatartás inkább olyasvalakié, akitől a balsors (szerintem elég a „sors”, mert a folytatás sugallja, hogy nem a jósorsról van szó) mindent elvett. Elvesztette állását, emiatt nem tudta a hiteleit fizetni, s elvették lakását, talán ily körülmények közt a…

– Elhagyta?

A férfi leengedte a kezét, mint egy önmagát megadó középkori lovag a pajzsát, felfedve kisírt (szomorú vagy meggyötört, de az arc nem kisírt) arcát, a könnyektől kivörösödött szemét. (Én itt adnék egy rövid leírást, mert nem tudja az olvasó maga elé képzelni, kit is kell sajnálnia: fiatal? idősődő? kamasz? ápolt? elhanyagolt külsejű vagy milyen?)

A nőben azt az érzést keltette, mintha egy szülei által elhagyott, kétségbeesett kisgyermeket látna. A férfi most sem felelt, csak beleegyezően bólintott.

– Nagyon szerethette, ha ennyire szenved.

– Életem nagy szerelme volt. Bármit és (ide az „és” kötőszó helyet a „sőt” jobb) mindent képes lettem volna feláldozni érte – szólalt meg a férfi.

– Ilyent a férfiak csak olyankor mondanak, ha meg- vagy vissza akarnak szerezni valamit (Egyszerűsítsd le és nem kell többes szám: Ilyet akkor mond egy férfi, ha meg- vagy visszaszerezni akar valamit). De soha sem gondolják komolyan. Üres szavak – változott vádolóvá az eddig mély megértést mutató nő hangja.

Szemmel láthatóan a férfi szavai (szóismétlés, helyette pl vallomása)  kellemetlen emléket idéztek fel benne. (Az előző mondatban is ott vannak a „szavak”, olyan sok szinonimája van ennek is.)

 – De amikor tettre kerül a sor, kiderül, a „bármibe és a mindenbe” sok minden nem fér bele. Nem hajlandóak lemondani a cigarettáról, az italról, a szőkékről, a szombati focimeccsről legyen az élőben vagy tévében, a sörről, a hetente többszöri találkozásról a haverokkal, az újságolvasásról, a rossz szokásaikról…

A férfi pillanatra (nincs szükség a pillanat szóra, minek?) meghökkent a vádoló hangnemtől. Egy ideig meghökkenve (az előző mondatban is ott van ez a szó, lehet helyette pl. értetlenül, meglepve, csodálkozva, stb) nézett az asszonyka szemébe, majd rövid tusakodás után lemondó hangnemben (elég a lemondóan) válaszolt, de már ismét az aszfaltra szegezett tekintettel (rövidítsd le: pl. miközben újra maga elé meredt.)

– Egyetlen egyszer jöttem haza elázva egy húsvéti locsolásból. Másnap megfogadtam, többé alkoholt nem veszek a számba. Azóta se ittam egy kortyot sem. Nem csaltam meg, s mikor láttam aggódni (aggodalmát), mert nőkkel vagyok körülvéve, új munkahelyet kerestem. Egyetemista koromban nagy focirajongó voltam. Ki nem hagytam volna a Temesvári Poli egyetlen meccsét sem. Miután Brassóba kerültem, a Brassói FC itthoni meccseire jártam el, amíg meg nem ismertem. Ő nem szerette a focit, így vasárnap inkább kirándulni jártunk. Mióta összeházasodtunk, egyetlen meccset sem láttam élőben. TV-ben (Televízióban) is csak kivételesen (sztem a „ritkán” elég ide), inkább hagytam, hogy ő válasszon műsort. Nem kedvelte a haverjaimat sem. Azt mondta, rossz hatással vannak rám. Egyre ritkábban láttam őket, a fiúk a szememre is vetették. Ha hozzánk jöttek, utána állandóan panaszkodott, mert mindennek bagószaga van (volt vagy maradt vagy lett vagy mindent átjárt a bagószag, az igeidőt a mondat elején használthoz igazítsd). Így a barátaim is egyre ritkábban jöttek (az előző mondatban is „jöttek” ) hozzánk. – ide javasolnék egy megszakítást, pl. sóhajtott nagyot. (Egyrészt, mert nagyon hosszú, másrészt mert innen már nem a múltról beszél, hanem arról a helyzetről, ami a jelenben történik, ahol már nem bosszantja a volt feleségét.)

– Nem nyomom többé a fogpasztatubust a közepén, nem hagyom a cipőmet az előszoba közepén, lehajtom a WC-födelét (ez így nem illik bele a felsorolásba, helyette: „nem kell utánam lehajtani a vécéfedelet”), habár édesanyám sohase tudott mindezekre rászoktatni. Sohase (előző mondatban is ott van, elég a „nem”) cigarettáztam, és nem drogoztam, de azokról is képes lettem volna leszokni (egy mondattal előbb rászokni volt, színesítsd, pl. lemondani) érte. Soha nem ütöttem meg, pedig apám, főleg részegen, nem egyszer megtette anyámmal, főleg ha sokat perlekedett, Nem emeltem fel a hangom, inkább hagytam, hogy az övé legyen az utolsó szó. – (ide is tennék egy megállító gesztust, pl. tárta szét kezeit, majd kétségbeesetten felkiáltott:

Miben kellett volna még alkalmazkodnom? – Hangja inkább kétségbeesettnek tűnt, mint vádlónak. (Ezt a mondatot nem ide tenném, hanem a kérdés elé, ahogy az előzőekben meg is tettem, így sokkal nyomatékosabb)

A nő fürkésző tekintettel nézett rá (választékosabb a nézett rá helyett, ha pl azt írod: a nő fürkészőn figyelte, stb, hiszen a következő mondatban újra ott a tekintet főnév) . Higgye, vagy ne higgye, amit mond? A férfi állta a tekintetét, a színészkedésnek semmi jelét se mutatta. Csak nézett rá várakozóan, hátha megkapja tőle a választ a nagy kérdésre: „Mit hibáztam el?”

Mondja, (ez mindek ide ?) Ugye nem hisz nekem? – kérdezte.

Az utolsó mondat végleg meggyőzte a nőt, a férfi meséjében legfeljebb enyhe túlzás lehet. Vagy legalább is a férfi ezt úgy élte meg, mintha igaz lenne.

– Ön nem mindennapi férfi, az biztos.

– Nem tudom, ezt most dicséretnek vegyem-e, vagy se? De nem válaszolt a kérdésemre. S mondja, (Árulja el…- sokkal szebben hangzik) mire vágyik egy nő, ha társat keres?

– Gyengédségre. Szeretetre. Őszinteségre. Őszinte szerelemre. Egy figyelmes társra, aki alkalmazkodik hozzá, megértő akkor is, ha hangulatváltozásai vannak. Aki segít neki. Akire számíthat. Aki mellett biztonságban érzi magát. Aki majdan gyermekeinek jó apja lehet. – sorolta a nő

A férfi megint a keze közé (így nem használjuk, inkább kezébe, tenyerébe..)  temette arcát, mielőtt újra megszólalt. Mintha védekezne. Valahogy e vallomás közben már nem tudta elviselni a nő tekintetét.

– Olyan szépen kezdődött… Számos csalódás ért engem az életben, barátnőim sorban elhagytak. Hogyan is mondta Jókai? Kétféle kékszakáll van. Van, akinek hét feleség dukál, van, akinek hét kosár. Én az utóbbi kategóriába tartoztam. Amikor megismertem őt, akkor értettem csak meg, mi is valójában a viszonzott szerelem. Akkor mondtam ki életemben először azt a mondatot, amitől annyira felkapta a vizet. Sajnálom, mert…

– Tényleg személyesen érintett, de maradjunk csak az ön problémájánál. Folytassa csak nyugodtan – felelte a nő, miközben elmerengett. „Ez a férfi még mély fájdalma közepette is észrevette, hangulatváltozását, sőt, képes volt „helyére tenni”.

Gondolatban megpróbálta az előbb felsorolt néhány kritériumnak megfeleltetni a férfit. „Képes figyelmes lenni, hisz itt is bizonyította. Alkalmazkodó, ha igaz, amit mondott. Adni képes, és lemondani másért. Aggodalma a neki okozott fájdalomért arra utal, gyengéd is tud lenni, és megértő. Őszinteség, ez bonyolult probléma, vele itt most őszintének tűnik, de a megfelelési kényszer sokszor kényszeríti az embert, hogy megpróbáljon „tökéletesebb lenni”… S lehet magába zárt sok mindent (ez nagyon általános, helyette pl. sok érzelmet, sok fájdalmat, sok indulatot..) , a béke kedvéért… A családias férfi típusa, aki szívesen foglalkozik a gyermekekkel. Ha a felesége megkérte valamire, teljesítette. Nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik.”

– Ne higgye, úgy ért ez, mint derült égből villámcsapás (közhelyes, találj helyette érzékletesebbet, ha már hasonlatot akarsz, vagy egyszerűen: Ne higgye, hogy nem vettem észre a baljós jeleket, stb..) Nem volt minden tökéletes, s egyszerre… Az utóbbi időben egyre többet veszekedtünk. Olyan családban, nőttem fel, amelyben volt férfi és női munka. amelyben a papucsférj nevetség tárgya lett. Ezeken az előítéleteimen is túlléptem. Először csak a nehezebb munkákat vállaltam el, a bevásárlást, takarítást, majd mosogattam, és főztem is. Egyre többet segítettem neki, de egyre több kritikát kaptam. Egyre  jobban igyekeztem, egyre (ez a negyedik „egyre” , helyette: annál-t javaslok) kevésbé feleltem meg neki. (Minél jobban igyekeztem, annál kevésbé feleltem meg neki.)

– Talán még nincs minden veszve – próbált a nő reményt kelteni benne, de ezúttal a férfi félbeszakította, ismét rápillantva (a pillant, az csak egy villanás, de itt úgy tudom elképzelni, hogy a beszélgetőpartnere felé fordult, s úgy folytatta.) beszélgetőpartnerére.

– Nincs talán. Elment, és nem jön vissza. Nem elhagyott, hanem elment egy másik férfival. Nem megcsalt, hanem elhagyott. Hozzá költözött, és beadta a válópert. (Értelmezési zavar, azt írod „Nem elhagyott, hanem elment….majd a következő mondatban „Nem megcsalt, hanem elhagyott”. Ha egy másik férfival ment el, akkor ez megcsalást jelent, nem?)

– Úgy meséli, mintha ön lenne a Tökéletes Férfi, aki mindent megadott feleségének, amit csak kért, s szeretné tudni, miért hagyta el mégis. Ismeri a férfit, akivel elment? Talán ott kapja meg a választ.

– Igen. A legjobb barátom… volt… Péter. Bagózik, mint egy török, két csomagot is elszív naponta. Szereti a sört, néha akkor is iszik, ha a kocsit vezeti. A felesége is azért hagyta el, mert ittasan lekent neki egy pofont, pedig az asszonyka a nőügyeit is megbocsátotta neki. A Brassói FC drukkereinek alelnöke. Rá nem tenné a kezét a női munkára, mert ő nem papucsférj. S nő őt ne figyelmeztetgesse, s ne parancsolgasson neki… Jellemezzem tovább?

A nő első pillanatban meghökkent a jellemzésen. Aztán beismerte önmagának, e férfi bizony neki se kellene… A gyermek mocorogni kezdett, ez jó ürügy volt felállni, s a takaró igazgatása közben egy kis haladékot nyerni. (Egyszerűsítsd: Ez jó ürügyként szolgált, hogy a takaró igazgatásával haladékot nyerjen.)

– Ön megpróbált az a Tökéletes Férfi lenni, akire minden nő vágyik, de amelyik egyiknek se kellene – folytatta az asszonyka, miután visszaült a helyére.           – Mondja, miért fáj önnek, ha egy ilyen hálátlan nőszemély elhagyta? Örvendenie kellene, hiszen megszabadult, attól, aki nem méltó szerelméhez. Miért vonzódott hozzá, ha nem szolgált rá? És miért nem hagyta ott ön? Megmondom. Önzésből. Minél elérhetetlenebbé vált, annál inkább kellett. Határtalan altruizmusa olyan volt, mint egy vásár.  Minden, amit adhatott értéktelenebb, mint amit kaphatott volna érte. Azt mondta, mindent, amit csak kért öntől, megadta neki. Igen, ezzel fizette le, hogy szeresse. De megadta neki azt is, amire vágyott?

– Ön szerint a feleségem mire vágyott, amit nem adtam meg neki?

– A szeretet és a szerelem nemcsak abból áll, hogy adunk, hanem abból is, hogy kapunk. Ön látszólag megadott neki mindent, de közben megfosztotta egy nő legnagyobb örömétől: adni valamit a szeretett személynek. Így nem tudta kifejezésre juttatni ön iránt érzett szerelmét. Azért lehetett annyira kritikus, mert kereste azt a határt, amelyet ha átlép, ön meghúzza a határvonalat: „Eddig és ne tovább!” S akkor ő adhatott volna önnek. Bizonyíthatta volna, hogy szereti. De ez nem történt meg. A ki nem fejezhető szerelem lassan gyűlöletbe csapott át. Így az ön szerelmét egyre inkább ostromnak érezte. Ezért kötött ki az ön tökéletes ellentéténél… (Ez nekem itt nagyon zavaros. Bár lehet én nem olvastam elég szakirodalmat.)

A férfi döbbenten hallgatta. A nő felállt, megfogta a gyermekkocsit, s elindult.

– Ne menjen el még! Szükségem van még önre! – könyörgött a férfi.

A nő elmosolyodott.

– Kezdetnek nem rossz… Köszönöm mindazt, amit öntől tanultam ma délután.

– Tessééék?

– Igen, nagyon köszönöm, hogy segített, mindezt megfogalmazni. Ne haragudjon, de most sietek. Életbe kell ültetnem, amit ma tanultam.

– S miként akarja véghezvinni?

– Hazamegyek, kisminkelem magam, s amint a férjem hazaér, megmutatom neki, hol van az ebéd, amit meg tud melegíteni magának, az ölébe rakom a kislányát és elmegyek a barátnőimhez pletyózni. Fél éve nem voltam… Azt hiszi, csak maga követ el ekkora marhaságokat?

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.