Az aranyifjú 39.

 

39.

 

Az utazásuk Bernbe hasonlóan sikerült, mint az első alkalommal. Útközben azonban az asszony dokumentumokat adott át Robertnek. A gyerek születési bizonyítványát, a házasságlevelet és más okmányokat, valamint két képet.

— Mondja, Sara — vonta kérdőre Robert —, ezeket hogyan sikerült begyűjtenie? Ne akarja azt mondani, hogy amikor kijött, hozta magával.

— Pedig ha hiszi, ha nem, igy volt. Nem tudom miért, de úgy gondoltam, ezek fontosak lehetnek még. A férjem soha nem vett komolyan semmiféle hivatalos papírt. Minden ilyent én tettem el. De az üzletében is mindent szanaszét hagy. A könyvelője már jópárszor ott akarta hagyni. Csupán a régi gyerekkori barátságnak köszönhetően hajlandó a hiányos bizonylatok ellenére minden alkalommal maradni. Kíváncsi lennék, most ki intézi az ügyeit, mivel a főkönyvelő három héttel a megszállás előtt családostól, mindenestül Spanyolországba ment. Hogy miért pont oda, az számomra rejtély. Van valami rokonságuk ott, és valamennyire beszélnek spanyolul is. Spanyolország nem szövetségese a németeknek?

— Nem tudom, Sara. Én csak annyit tudok, hogy a polgárháborút Francó tábornok a német légierő segítségével verte le. Hogy a zsidó kérdéshez hogyan állnak, nem tudom. De ezek szerint, ha befogadták őket, akkor nem hajlandók a zsidókat kiadni a németeknek. Gondolom, előzetesen lefizettek egy csomó embert, és volt mit magukkal vinni. Én egyet tudok csak: nevezetesen azt, hogy a németek pénzért bármire hajlandóak. Ezt fogjuk kihasználni mi is. Nem lesz könnyű. Ők felfelé fogják srófolni az árakat, de bennem emberükre találnak.

— Miért ennyire biztos ebben, Robert?

— Nézze. Pár évet éltem Ausztriában a „vaterlandban”. Hamar kiismertem őket, hogy korruptak, megvesztegethetőek. Az utolsó percben jöttem el, amikor már láttam, hogy nem elég nekik a világ összes pénze sem, mert Hitler megtiltotta, hogy a zsidókkal üzleteljenek. Nem is üzleteltek többet velük. Egyszerűen elvették tőlük, amijük még megmaradt. Aki ellenállt, azt először félholtra verték, és utána az első transzporttal vitték valamelyik halálgyárba. Nem tartották a szavukat, még azokkal szemben sem, akik előzőleg egy kisebb vagyont fizettek ki nekik a szabad elvonulásuk fejében.

— Akkor miért biztos abban, hogy most másképpen lesz?

— Sokat változott a helyzet. Addig egy árva fillért sem fog kapni egyik sem, amig nincsen a gyereke és a férje itt. Ha pénzt akarnak, akkor azért cselekedniük is kell valamit. A német korrektségének már csak alig fellelhető nyomai maradtak. Ők alakították ezt igy. Tehát ha pénzhez akarnak jutni, az írott és íratlan játékszabályokat be kell tartaniuk.

— Én félek attól, hogy valami bajunk lesz, és nagy árat fogunk fizetni.

— Ne féljen! Kockázat nélkül sajnos nincsen üzlet.

 

Reggel a megbeszélt időben felkeresték a bankigazgatót. Ezúttal még kedvesebbek és körültekintőbbek voltak a bank alkalmazottai, mielőtt bevezették őket az igazgató irodájába. Ezúttal ő is széles mosollyal fogadta vendégeit, és hellyel kínálta őket egy nagy asztalnál, ahol márkás italok sorakoztak és némi szendvics. És hatalmas dohányfüst terjengett, ami egy német tiszt szivarjának volt köszönhető.

— Engedjék meg — kezdte az igazgató —, hogy bemutathassam magukat Herr Eckhardtnak. Ő a Birodalmi Titkosszolgálat egyik embere Budapesten.

A kölcsönös bemutatkozás után azonnal a tárgyra tértek. Robert gyorsan előadta, hogy mi a célja ennek a találkozónak. Eckhardt nagyokat szívott a szivarján, hogy közben hatalmas füstfelhőt eregessen. Ez egy időre láthatatlanná tette gonosz számító ábrázatát.

— Szóval ön azt szeretné, ha Budapestről amilyen gyorsan csak tudom, idehozzam ezt a gyereket és az apját. Mégis mennyit szán erre az „akcióra”?

— Én nem tudok árat mondani önnek. Először fogok ilyen üzletet kötni. Nem tudom mik az „árfolyamai” önnek.

— Én vagyok az első, akivel kapcsolatot teremtett ebben az ügyben, vagy már próbálkozott mással is?

— Ön az első, ahogy mondtam.

— Megoldható részemről. Persze a megfelelő ellenszolgáltatás ellenében. Úgy gondolom, nem kell hangsúlyoznom, hogy teljes diszkréciót kérek, és ne próbálkozzon másokkal is üzletet kötni, annak reményében, hogy ők olcsóbbak lesznek.

— Biztosíthatom, messzemenően korrekt leszek. Tehát? Elmondaná mik az igényei?

— Húszezer! Frank vagy dollár. Ami éppen a rendelkezésére áll. Aranyat vagy brilliánst is beszámítok. Felét most fizetik, ami marad meg az ügylet végén.

— Stop! — vágott közbe Robert. — Én egy centet sem adok önnek addig, amig az emberek nem ülnek majd itt ebben az irodában. Nem azért mert nekem nem szimpatikus, hanem nem bízok meg senkiben sem. Adok- kapok, ismeri gondolom,

— Előleg nélkül nem hiszem, hogy tudunk üzletet kötni.

— Kérem, figyeljen! A pénzét, egy összegben letétbe helyezem itt a bankban az igazgató úrnál. Az ő széfjében fog pihenni mindaddig, amig maga idehozza nekünk a célszemélyeket. Azonnal átveheti itt a pénzét, miután átadta nekünk az „árut”.

Eckhardt láthatóan ideges lett, hogy valaki ilyen stílusban mer vele társalogni. Nem volt ehhez hozzászokva, hogy neki szabnak feltételt és nem fordítva.

— Adjon egy nap gondolkodási időt. Holnap ugyanebben az időben itt találkozhatunk.

— Az idő nekem is, és önnek is pénz. Vagy meg tudunk most egyezni, vagy tekintse tárgytalannak az ajánlatomat. Ahogy mondtam önnek, nem árulok zsákbamacskát. A pénze itt lesz letétben az igazgató úr széfjében. Egy teljesen megbízható, semleges hely. Egyikünk sem tud hozzáférni, amig az üzlet le nem záródik, illetve én egyoldalúan valamiért fel nem mondom.

— Rendben van. Akkor most lássuk a pénzt, és megkérem Kessler igazgató urat, hogy a szükséges okmányokat írja meg. Szerepeljen benne minden, amiről itt most megállapodtunk.

— Uraim! Kérnék önöktől egy két órányi időt, akkor jöjjenek vissza hozzám. Addigra megiratom az összes szükséges okmányt, hogy átadhassam önöknek.

Az „ügyfelek” ezután távoztak az irodából.

Sara és Robert egy közeli étterembe mentek.

— Magának mekkora üzleti érzéke van, Robert — dicsérte Sara.

— Szégyen gyalázat, hogy eddig süllyedt a világ, hogy emberéletekkel így kelljen kereskedni. Engem főleg a düh és az elszántság vezérelt. Ám láthatta, hogy minden erőmre és önuralmamra szükség volt, hogy valahogy tető alá tudjak hozni egy alkut, megállapodást.

— És nem volt elhamarkodott, hogy azonnal követelte a megállapodást, és nem adott neki haladékot?

— Nem hiszem. Nem tudom, mi a helyzet most Budapesten. Amennyire a hírekből kivehető, a magyar nyilasok átvették a hatalmat. A németek teljesen megbízhatnak bennük. Mert még túl is teljesítik a követeléseiket. Nem jut el a tudatukig, hogy azok a zsidók, akiket el akarnak tüntetni, ugyanúgy magyarok, mint ők. Nekik a zsidó nem ember és főleg nem magyar. Tehát, mindezek alapján az idő sürget. Ki tudja, hogy ennek az Eckhardtnak mekkora hatalma van, és mennyi idejébe telik, amig megtalálja a férjét és a gyerekét. Mi van, ha más megszállt országokhoz hasonlóan ott is elkezdték a deportálást? Előfordulhat, hogy már valamelyik koncentrációs táborban vannak. Ott meg az emberélet sokkal kevesebbet ér, és lehet, hogy már nincsenek az élők sorában. De remélem, itt még nem tartanak. Eckhardt láthatta, hogy én nem az az ember vagyok, akit palira vehet. Ha nehezen is, de hajlandó volt az alkura. Itt most nincs semmiféle játékra lehetőség. Ha akarja a pénzét, minden követ meg kell mozgatnia, hogy minél hamarabb itt legyenek a hozzátartozói.

— Nem kell attól félni, hogy megpróbál majd likvidáltatni minket?

— Nem. Svájc semleges, és a gestapó hivatalosan nem hajthat végre itt semmiféle akciót. Igaz, szükség törvényt bont és jópárszor megszegik a hatályos megállapodásokat. Ám láthatta hallhatta, hogy szinte minden ilyenre gondoltam, ami benne is lesz a megállapodásban. A célegyenesben vagyunk és most már csak idő kérdése, mikor leszünk a célban.

Miután végeztek az ebéddel fizettek, aztán siettek vissza a bankba. Kessler már elkészítette a szükséges okmányokat három példányban. Egy-egy a megállapodó feleknek, és egy példány a banknak. Ezután mindenki átvette a maga példányát.

— Még egy utolsó kérdés, Herr Eckhardt — állította meg Robert. — Már önnél vannak az iratok, amikre szüksége lehet Budapesten, hogy megfelelően járhasson el. Ha valami miatt mégsem jönne létre az üzlet, megkérném, ezeket juttassa vissza ide a bankba, Herr Kesslernek. Nekünk még a jövőben szükségünk lehet rá.

— Természetesen! A továbbiakban majd Herr Kessleren keresztül értesülhetnek a fejleményekről. Nem tudom, mennyi időt vesz igénybe az ügy realizálása. Rajtam nem fog múlni. Rövidesen hallanak rólam.

Miután Eckhardt távozott, Robert átadta a megbeszélt összeget Kesslernek.

— Az üzlet részben köttetett meg, de a maga pénze már itt van. Remélem, minél hamarabb lezárhatjuk ezt az ügyet és újat kezdhetünk. Ez az Eckhardt egy megbízható személy. Nem egy átlag náci. Ő régi katonatiszt, aki akarva akaratlan belekeveredett az egész háborús szennybe. De nem kell félteni, neki is egyfajta üzlet az egész. Viszont számíthatnak a korrektségére. Ha tud, akkor segít, és nem pusztán a pénz, ami motiválja. Gondol arra is, hogy mi lesz, ha Németország elveszíti a háborút. Az önökhöz hasonlók még nagyon jól jöhetnek majd neki egy számonkérés során.

 

 

 

30látogató,1mai

Szerző Avi Ben Giora. 451 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

5 Komment

Hagyj üzenetet