Volt egyszer egy hatalmas erdő, és abban lakott a mókusuraság egy nagy tölgy odvában.
Az odút berendezte minden kényelemmel, amire szüksége lehet egy előkelő mókusnak. A harkállyal még egy másik odút is készíttetett, ahol tárolta a rengeteg mogyorót, amit az alattvalói összehordtak.
Azt majd elfelejtettem mondani, mókusuraság felügyelte az egész erdőt. Minden állat, minden madár őt szolgálta. Aki nem engedelmeskedett neki, azt szigorúan megbüntette. Féltek is tőle az erdő lakói. Mindenki igyekezett kedvébe járni.
Ha valahol előkerült egy finom mogyoró a megtaláló mindjárt szaladt vele őuraságához.
— Mókusuraság, tessék nézni, mit találtam a közeli mogyorósban!
— Mi az, nyulacska?
— Találtam egy szép, nagy mogyorót. Elhoztam uraságodhoz. Ha jól tudom, akkor ez önt illeti.
A kisnyúl boldogan átnyújtotta a finom mogyorót. Sajnos dicséret helyett a mókusuraság mérgesen ráripakodott:
— Mi az hogy, engem illet! Ez csak természetes. A világ összes mogyorója az enyém. A többi hol van? Ahol egy mogyoró van, ott többnek is kell lenni. Bizonyára eldugtad. Megparancsolom, hogy holnap reggelig hozd el nekem az összes mogyorót! Ha nem teszed, halál fia vagy. Megértetted?
— De mókusuraság, hogyan hozzam el, amikor csak ezt az egyet találtam? Különben is, mi nyulak nem élünk mogyorón. Ha több lett volna ott, bizisten, mind elhoztam volna uraságodnak.
— Nem érdekelnek a kifogásaid — mondta dühösen a mókusuraság. — Holnap reggelre itt legyen az összes mogyoró, vagy megjárod.
Szegény kisnyúl sírva ment haza. Szeméből úgy hullott a könny, mint a záporeső. Még csak elképzelni sem tudta, hogyan találja meg az összes mogyorót. Már azt is elfelejtette, hol találta azt az egyet.
Mi lesz vele, ha nem találja meg? Mókusuraság nem fog megkegyelmezni neki. Talán még a fejét is veszi.
Amint bandukolt pityeregve az erdei úton, egyszer csak jön vele szembe egy kicsi, szürke mezei egér.
— Miért sírsz, kisnyúl? — kérdezte kíváncsian.
— Nagy az én bánatom — válaszolta a kisnyúl, és elmesélte, hogyan járt mókusurasággal.
— Ez valóban igen nagy baj — mondta a mezei egér és ő is sírni kezdett.
Most már ketten mentek sírva.
Jött velük szembe a pocok, s kérdezi:
— Miért sírtok?
— Nagy a mi bajunk. Talán mókusuraság a fejünket is vesz, ha holnap reggelig nem szedünk össze neki minden mogyorót, ami az erdőben van.
— Jaj, Istenem! — kiáltott fel ijedten a pocok. — Végünk van. Itt a világvége.
Ő szeméből is eleredt a könny, és a két zokogó kicsi állattal tartott.
Még találkoztak a rókával, őzzel, szarvassal, de még a mindig bátor vadkan is megijedt, reszketve követte őket. Igazából egyikőjük sem tudta, hová tartanak. Már rég elhagyták a kisnyúl házát. Csak mentek és mentek az erdőben és könnyeiket hullatták.
Véletlenül éppen arrafelé ment az öregapó és meglátta a díszes társaságot.
— Mi ez a nagy gyászmenet? — kérdezte.
— Jaj, jaj, öregapó, itt a világvége! A mókusuraság mindegyikőnk fejét veszi, ha nem visszük el neki az erdő összes mogyoróját. Te is jobban teszed, ha elhagyod ezt az erdőt. Ha mókusuraság meglát, akkor neked is véged van.
— Végem van? Aztán ugyan miért? Nem ijedek meg én egy kicsi, huncut mókustól — mondta határozottan öregapó, és sajnálkozva végignézett az állatokon. — Elég baj, hogy ilyen gyávák vagytok, megijedtek egy nagyszájú mókustól. Majd én ellátom a baját annak az uraságnak, s elmegy a kedve a mogyorótól. Mutassátok, hol lakik őkelme! Szeretném közelebbről megismerni.
Az állatok a kisnyúl vezetésével elindultak a nagy tölgyfa felé. Mindegyik lába reszketett, mint a nyárfalevél.
— Ne toporogjatok! — biztatta a kis csapatot öregapó. — Ha ilyen lassan haladunk, soha nem érünk a mókusuraság odújához. Vár engem otthon a kicsi unokám. Megígértem, hogy viszek neki egy mókucit ajándékba.
Az állatok nagyon féltek. Nem tudták, mi fog várni rájuk az odúnál. A mezei egér a pocokkal egy sűrű bokornál lemaradt a társaságtól. A rókának is sürgős dolga akadt. Legtovább talán a vaddisznó tartott ki, de amikor feltűnt a nagy tölgyfa, ő is elment.
— Várnak otthon a kicsinyeim. Még ma semmit sem ettek. Előbb itt az erdei tisztáson friss makkokat láttam. Viszek belőle a csikós hátú apróságaimnak — mondta röfögve és elszaladt.
Végül már csak a kisnyúl és az öregapó maradt. Legszívesebben a tapsifüles is kereket oldott volna, de nem mert. Az erdőben úgyis mindenki azt mondja róla, hogy gyáva nyúl. Most legalább megmutatja az állatoknak, hogy ő a legbátrabb állat az erdőben.
A mókusuraság az odú előtt pihent, és éppen azt a mogyorót majszolta, amit a kisnyúl hozott neki. Hetykén észre sem véve, hogy öregapó is vele van, így szólt a kisnyúlhoz:
— Hol a rengeteg mogyoró? Remélem, sokat hoztál, mert ha nem akkor, jaj, neked.
— Meg neked is — ragadta meg a vöröses bundáját öregapó. — Gyere csak kicsi komám, bújj bele a tarisznyámba. Jó helyed lesz ott, amíg hazaérünk.
Mókusuraságnak még annyi ideje sem volt, hogy tiltakozzon. Egy pillanat alatt eltűnt öregapó nagy tarisznyájában, mintha ott sem lett volna.
— Látod, kisnyúl, így kell bánni ezekkel a nagyszájúakkal. Nem szabad tőlük megijedni. Ti olyan sokan voltatok, mint egy hadsereg, mégis féltetek ettől az odúlakótól. Isten veled, kisnyúl! Sietek, vár a kicsi unokám.
A kisnyúl valami köszönésfélét dadogott, és hálásan nézett öregapó után, aki megszabadította őket a mókusuraságtól. Elhatározta, hogy ezentúl nem ijed meg senkitől, és kiáll az igaza mellett.
Mókusuraság pedig megtanulta, hogy vidám ugrándozásáért megszerette öregapó unokája, és az sokkal többet ér, mint ha félnek tőle.
Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:20 :: Apáti Kovács Béla
