Nagygyörgy Erzsébet : Az ismeretlen lány

“Poligráf”

  

 

A lány még egy utolsó pillantásra belenézett a folyosón lévő rusztikus tükörbe, dús, fekete haját igyekezett rendbe szedni, ami valljuk be nemigen sikerült neki. A nagyitól örökölt rakoncátlan fürjeit nézve, nem csoda, ha elakad benne egy „mezei” fésűcske. Ideges volt, de ez másmilyen érzés, nem olyan, mint máskor. Sietnie kell, nehogy a „firkásznő” elunja a várakozást a kávéházban. Oda beszélték meg ezt a rendhagyó „találkát”.

Rendhagyó több szempontból is, egyrészt azért, mert nem mindenki merné ezt a lépést megtenni, másrészt pedig sosem adott még interjút. Az „eset” óta érlelődött benne a gondolat, hogy valamit tennie kellene, de a szégyenérzet jó ideig visszafogta. Ám egy nap felülkerekedett a segíteni vágyás a félelmein, úgyhogy most csak néhány lépcsősor és pár háztömb választja el a megkönnyebbüléstől.

Szinte futva tette meg az első lépéseket, később pedig, ahogyan közelebb került az épülethez, egyre lassabbakká váltak a léptei, végül megállt egy kapualjban. Szédült és remegést érzett terjedni a zsigereiben, most a lábait kezdte lebénítani a félelem. Talán a tudatalattija tiltakozott az ellen, hogy újra át kell élnie, bár csak verbálisan a szörnyűséget, amit elszenvedett. Annak a borzalmas éjnek egyes részletei még több hónap elteltével is felriasztották gyakran álmából.

 

Nyirkos őszi nap történt. A reggel ködszitálással kezdődött, nehezítésként még a metsző szél is belejátszott az amúgy is kényelmetlen érzéseibe. Olyankor szokta ezt érezni, ha valami nem úgy akar sikerülni, vagy valami rossz előérzete támad, amit sosem tudott megmagyarázni, ha kérdezte volna valaki tőle. Estefelé járt az idő, a park ázott avarszőnyegén lépdelve még nem tudhatta, előérzete most sem csapta be. Talán, ha mégsem megy el a lánybúcsúra, akkor ez nem következik be, de a sors mást hozott.

Ez az egy komoly barátnője volt, nem tehette meg vele, hogy nem megy el a bulijára, nem könnyen hozta össze. Szervezni más szervezte, de segédkezett a csapatnak, így hát épp odatartott ebben a borzongató időben, kiskabátját összehúzta magán. A helyet sem ő választotta, valamelyik csajszinak az ismerőse ajánlott, egy eldugott kiskocsmát.

Nem igazán tetszett neki, jobb lett volna egy rangosabb helyen megtartani, de mindenki ehhez a lebujhoz ragaszkodott — akkor miét pont neki ne lenne jó? Benyitott hát széles karmozdulattal az ajtón, és mosolyt villantott a többiek felé. Már sokan ott voltak, iszogattak, kávézgattak. Duruzsoló barátnőit látva melegség járta át a szívét, mindenkihez kötötte valami kedves emlék, néhányukkal az iskolapadot koptatták együtt. Barátnője valósággal tündökölt ezen az estén, ma lehetett utoljára leány, szabadon.

Később, ahogyan haladt az idő, táncoltak, dalolásztak, mulatoztak, karaokéztak néhányan, még ő is belevonyított a mikrofonba.

Kicsit elengedték magukat, de ő nem volt ennek híve, pár kortyot azért ivott, nem akart kilógni a sorból. Talán bizony megárt majd neki, nincs hozzászokva az italhoz. Beállt „táncikálni” is, közéjük vegyülve, még rásütik, hogy kihúz, vagy hasonló.

Éjfél után kezdett feszengeni, érezte az alkohol bódító hatását — de valami nem stimmelt, még, ha nem is szokott ehhez, azért átfutott az agyán, milyen furán érzi magát, mintha nem is ő volna, aki ezt műveli. Kacarászott, pedig igen behúzódó természetű nőnek tartotta magát. Nagy nehezen feltápászkodott a pult mellől és a kiskabátját akarta felvenni, de ötödszörre sem sikerült az ujjába beletalálnia. Még a mozgása is darabosabb volt, ütős itóka lehetett, amit leküldött, főleg a második pohárral, az árthatott meg. Mindössze két italt ivott meg, nem értette miért hatott rá ennyire erősen.

Az ajtóból kettőt látott minimum, meg a kilincs sem akart a kezébe simulni. El se köszönt, rosszul érezte magát, hazaindult.

A sarkon túl, a kockakövön kopogtak tétova léptei, egyre zavartabban gondolkodott, ez már durva érzés.

Kicsit meg is tántorodott, mi lehetett, ami így kiütötte? Hmm — talán az italomba kevertek valamit? Egy ilyen ócska lebujban sosem tudni. Padok a téren körben elhelyezve, amolyan modern, fémek. Gondolta, megpihen kicsit, letottyant rá — muszáj pihennie. Akkorra majdnem odaért az alak, akit most csak homályosan látott, mert a látása is olyan furcsa. A férfi feléje lépkedett. Bizonytalanul járva, de egyre közelebb ért hozzá, vészt jósló vigyorral az arcán.

A kábult lány fölé hajolt, letette a földre a két italos üveget, aminek tartalmát, előzőbb mértéket nem ismerve betankolta magába. Szólásra nyitotta vékony vonalszerű, lilás ajkait, sötét szeme mohón tapadt a lány kacsú vonalaira.

— Mi van „kisanyám”, beszívtunk, mi? — sziszegte ki a szavakat, rusnya, cigitől sárga fogai közül. A lányt mustrálgatta, kéjes gondolatokat futtatva borgőzös agyában. 

— Na! Van egy cigid? Vagy nem is vagy tuti?… Jó kis firma lehetsz, ha így elhagytad magad, lehet, hogy sarki tündérke vagy?

Választ nem kapott.

— Hmm… — nem felel, de mit kérdezgetem én? Ráeresztem magamat, ennek úgyis mindegy, egyel több kuncsaft, vagy kevesebb, frankón nem árt meg neki…

Nadrággomb pattant a kőre, cipzárfog hangja karcolt bele a néma éjbe, ezzel megpecsételve a lány sorsát…

Pirkadat körül éledezni kezdett a város, komor felhőket sodort a szél, közömbös emberek jöttek-mentek, rá sem néztek, mintha nem is létezne, láthatatlan lénye… 

Ekkor talált rá egy házaspár az ismeretlen lányra, ziláltan, ájultan fekve a hideg padon.

Mentőt hívtak, a toxikológiai osztályon ellátták, később rendőrök faggatták, amikor magához tért.

Minden olyan zavaros volt, erős fejfájás gyötörte, az orvos szerint sokáig fog lábadozni, valami drogot csempésztek az italába, attól lett olyan kába, a vérvizsgálatok kimutatták. Volt, amire tisztán emlékezett, de azt a „másik” szörnyűséget, ami utána következett jótékony homály fedte, még mielőtt felfogta volna, hogy mi történik vele, elájult. Mély nyomokat hagyott benne az eset.

 

A kapualjban kicsit összeszedte magát, kilépett a járdára és határozottabb iramban folytatta az útját a kávéház felé, ahol az újságírónő már várta, hogy elmondja keserű, fájdalmas történetét.

Benyitott, köszönt, leült a nővel szemben, s tudta, többé már nem lesz ugyanaz a láthatatlan, ismeretlen lány, aki volt.

 

Legutóbb szerkesztette - Nagygyörgy Erzsébet
Szerző Nagygyörgy Erzsébet 166 Írás
Kedves Szerkesztőség, és Tagok! Köszönöm a bizalmat, és igyekszem rászolgálni. Irodalmat kedvelő, verseket írogató, ember vagyok. A lírai hangvételű írások állnak közelebb hozzám. Szeretem érezni, ahogy a vers homokszemei peregnek az ujjaim közül... Nagygyörgy Erzsébet