Vandra Attila : Kenguruk és eukaliptuszok közt 11-12. A senki földje

Nekünk, magyaroknak, ha valaki kiejti a száján a szót, hogy „Trianon”, nemzetünk nagy tragédiája jut eszünkbe, és hangoztatjuk, ekkora igazságtalanság még nem ért nemzetet a történelem során. Vajon így van, vagy ez a mi jellegzetes önsajnálatunk?

A fehér átok

 

Nekünk, magyaroknak, ha valaki kiejti a száján a szót, hogy „Trianon”, nemzetünk nagy tragédiája jut eszünkbe, és hangoztatjuk, ekkora igazságtalanság még nem ért nemzetet a történelem során. Vajon így van, vagy ez a mi jellegzetes önsajnálatunk? (A képen az aborigén zászló) 

Egy ötvenezer éves emberi kultúra megjelenése e földrészen, ha nem is okozta, de a vadászattal, és a környezet megváltoztatásával (felégetések) jelentősen hozzájárult az ausztrál megafauna kihalásához az első 8-10000 évben. Ám ugyanakkor megfelelőbb életteret biztosítottak más fajoknak, amelyek viszont elszaporodtak. S ezekkel kialakítottak egy egyensúlyt… Az első beszámolók Ausztráliáról így szóltak: „Isten kertje”. Aztán kiderült, csak addig, amíg ott éltek az aborigének is, és a maguk módján (időnként felégetve) gondozták…

Miközben a világ többi részén az intenzív mezőgazdasággal (és állattenyésztéssel) beindult a demográfiai robbanás, itt az emberek negyven-ötvenezer év alatt nem szaporodtak túl. 1788-ban, az angol gyarmatosítás kezdetekor alig több mint háromszázezer aborigén lakta a földrészt, (miközben Új-Zélandon százötvenezer maori élt, Európában kétszázmillió ember). Ám ez az egyensúly a fehér ember megjelenésével megbomlott.

Az első „telepesek” — 1350 deportált fegyenc — 1788-ban érkeztek Botany Baybe. 1868-ig 161700 elítéltet (ebből csak huszonötezer nőt) deportáltak ide. Ezek idővel, büntetésük letöltése után letelepedési jogot kaptak. Az első szabad telepesek csak 1829-ben érkeztek Ausztráliába. Az 1851-ben felfedezett arany beindította az aranylázat, ami felgyorsította a gyarmatosítást.

Eleinte az őslakók barátságosan fogadták a telepeseket, kereskedtek velük, de már 1790-ben kitörtek az első harcok a mai Sydney környékén lakó Eora nép, Pemulwuy vezetésével megpróbált ellenállni. Ezzel kezdetét vette az a száznegyvenhat évig tartó háború, amelynek még nyoma sincs az Ausztrál Háborús Emlékműben, amely emléket állít az ausztrálok által vívott minden háborúnak. Állítólag azért nem, mert ebben a háborúban nem az ausztrál hadsereg vett részt, „csak” paramilitáris csapatok. De több tízezer aborigén vált e harcoknak áldozatává.

Az ausztrál őslakosok száma drasztikusan csökkent az európaiak megjelenése után. Száz év alatt, a XIX. század végére a számuk hetvenezerre csökkent. (A becslések eredeti számukat illetően háromszázezertől egymillió-kétszázezerig változnak.) Ennek három fő oka volt. Bár nem rendelkezünk megbízható adatokkal, úgy tűnik, a népirtás (az őslakosok legyilkolása) a legkisebb fajsúlyú a három közül. Nagyobb szerepe lehetett ennél az élettér csökkentésének. A telepesek elűzték őket a part menti övezetekből, (ahol ma is a lakosság több mint nyolcvan százaléka él). 1870-ig a fehérek Ausztrália teljes termékeny területét kisajátították. Másrészt a mezőgazdaság és állattenyésztés tönkretette életterületüket, az általuk gyűjtött növények és a vadászott állatok számára. Ám feltehetően a legnagyobb szerepe a fertőző betegségeknek — himlő, bárányhimlő, influenza, szifilisz — volt. (Ez történt Új-Zélandon is a maorikkal, és az amerikai indiánokkal is.) Az őslakosok immunrendszere nem volt felkészülve e betegségek leküzdésére (amelyekkel évtízezredeken át nem találkoztak), emiatt az aborigének közt sokkal súlyosabb lefolyásúak, és több halálos áldozatokat követelők voltak, mint a fehérek közt. Miközben a himlővel megfertőzött európaiak 20-60%-a esett áldozatul, az őslakosok 90-95%-a. Warren Christopher egyenesen azt állítja egy 2013-ban megjelent cikkében, hogy az első telepesek biológiai fegyverként használták e betegséget (amelyet az angolok az amerikai indiánok ellen bizonyítottan bevetettek 1754-64-ben)[1]. Szerinte az 1789-es himlőjárvány nem a fehérek, hanem az őslakosok közt tört ki. Mások tagadják, vagy minimalizálják ezt a szörnytettet. (Nem is himlő volt, hanem bárányhimlő.) Amire viszont van bizonyíték: tömegesen és szándékosan mérgeztek meg őslakosokat.

A hivatalos ausztrál álláspont tagadja az előre kitervelt fegyveres népirtást. Szerintük a telepesek „védekeztek” az aborigén támadások ellen… Illetve történt néhány vérengzésbe torkollt „bosszú” a fehérek vagy tulajdonaik (tehenek) megöléséért. Statisztika nincs, hány őslakos esett áldozatul e paramilitáris akcióknak, mészárlásoknak, de a szám több tízezerre tehető.

E „határháborúknak” (Australian frontier wars) legnagyobb vesztese Tasmánia őslakossága. A fehérek megjelenése előtt a becslések szerint a szigetnek háromezer-tizenötezer lakosa lehetett. A több évig tartó háborúskodás (Fekete háborúk — Black wars) eredményeként csak kétszázan maradtak, és azokat is „beleegyezésükkel” áthelyezték a Flinders szigetekre, ahol betegségek tovább tizedelték őket. Az utolsó negyvenhetet 1847-ben visszaköltöztették Tasmániába, az utolsó „fajtiszta” tasmán 1876-ban halt meg. (Mások szerint 1905-ben). Leszármazottaik (félvérek) még élnek, 2011-ben húszezren vallották magukat tasmán leszármazottaknak. Igaz-e, nem ellenőrizték, de nem lehetetlen. Az első fehér telepesek deportált férfiak voltak… Akik (a nők beleegyezésével, de főleg anélkül) nemzettek gyermeket a tasmán asszonyoknak…

Az általuk beszélt nyelvek kihaltak, bár néhány szó fennmaradt a Furneux szigeteken lakók nyelvében. E statisztikai adatok ellenére egyeseknek borzolja a kedélyét, ha a tasmániai Fekete háborúkat bárki népirtásnak nevezi. Mások szerint az egyetlen olyan népirtás, amely után a szenvedő félnek írmagja sem maradt…

 

A „senki földje”

 

Miközben Új-Zélandon 1842-ben ugyanazok az angolok, akik Ausztráliát gyarmatosították, megkötötték a maorikkal a Waitangi Szerződést, itt másképpen alakult a helyzet.

Új-Dél-Wales fegyenctelepként működött 1823-ig, nagyjából ekkor, a Parlament megalakulásával alakult át szabad telepesek országává. Az 1835-ig a földtulajdon jogát nem egyeztették az őslakosokkal. Ekkor John Batman kétszáznegyvenezer hektár földet vásárolt a kulin néptől. A precedens-teremtést megelőzendő az akkori kormányzó Richard Burke 1835. október 10-én kiadott egy nyilatkozatot, mely szerint Ausztrália „Terra Nullius” (senki földje) és senkinek sem volt a tulajdona az angol királyság előtt. 1837-ben a Parlament egy újabb nyilatkozatot látott szükségesnek, amelyben leszögezték: aki a kormány felhatalmazása nélkül jut földterület birtokába, azt földbitorlónak nyilvánítják. Ezzel nemcsak elvették az őslakosoktól a földet, hanem azt is megakadályozták, hogy újra birtokba vehessék. Ők nem kaptak engedélyt… (A legelők használatát nem tiltották meg nekik.) E törvényerejű nyilatkozat csak 1992-ben(!) vesztette hatályát a Mabo-per után.

1861-ben aztán megjelent a Korona Földjeinek Törvénye (The Crown Lands Acts), amely szerint bárki kiválaszthatott százharminc hektár „gazdátlan” földet, ha három évig megművelte és fizetett érte. Az aborigének élettere pedig egyre csökkent.

Miközben 1868-ban az első maorik elfoglalhatták helyüket az Új-Zélandi Parlamentben, és James Carroll (maori nevén Timi Kara) félvér 1909-ben miniszterelnök lett (lovaggá is ütötték) az aborigéneket annyira nem vették emberszámba, hogy az 1967-es népszavazásig még a népszámlálás adataiban sem szerepelnek! (Számukra volt egy külön nyilvántartás.) Mi több az aborigéneket, mint valami tehetetlen embereket bizonyos értelemben „gyámság alá” helyezték, és az állam dönthetett arról, mi jó, vagy jobb nekik.

Ennek ismeretében már nem is annyira meghökkentő „az ellopott generációk” mai szemmel nézve horror-története. 1905 és 1969 között (Ne feledjük, Martin Luther Kinget is 1968-ban gyilkolták meg, és a dél-afrikai faji megkülönböztetés csak 1990-ben ér véget!) az aborigén anyáktól született gyermekek egyharmadát-egytizedét (nincs pontos statisztikai adat rá, az 1997-es Bringing Them Home — hozzátok haza őket — jelentés százezerre teszi a számukat!) elvették anyjuktól, és állami gondozásba helyezték. A jelentés szerint nem akadt bennszülött család, amely ne szenvedett volna a törvény alkalmazásától.

Az első törvény, ami erre felhatalmazta a jog alkalmazóit, az 1869-es Aboroginal Protection Act (Bennszülöttek Védelmi Törvénye), később a többi állam is hozott hasonlóakat. Új-Dél-Wales állam erre a Bennszülöttek Védelmi Bizottságát (sic!) hatalmazta fel. Meggondolások? Mivel az aborigének egy kihalásra ítélt nép, amelyet a számuk drasztikus csökkenése bizonyít, és a fajtiszta aborigének nem lesznek képesek fenntartani önmagukat, ezért e gyermekeket „ki kell menekíteni” e környezetből, és fehérek közt felnevelve munkára lehet majd fogni őket. Ilyen és hasonló elveket vallott például 1930-ban Nyugat-Ausztráliában A. O. Neville, az „Aborigének Fővédelmezője” (Chief Protector of Aborigenes) — (Ekkor tombolt Európában is a nácizmus Übermensch-elmélete). 2008-ban mindezért Kevin Rudd kormányzó az Ausztrál Kormány nevében bocsánatot kért az őslakóktól és megkezdődött a „kibékülés” (reconciliation) folyamata. Ezt megelőzően 1997-ben Tasmánia állam kormánya ezt már megtette. 2006-tól kezdve, szintén elsőként pénzbeli kártérítést is fizetett a kárvallottaknak. 

Ám ez a bocsánatkérés sem precedens nélküli. Az aborigének első „győzelmét” az egyenjogúság felé az 1967-es népszavazás jelentette, amely több, mint 90%-os támogatottsággal megváltoztatta az Ausztrál Alkotmányt, s attól kezdve az aborigéneket is bevették a népszámlálásba, és felhatalmazta a törvényhozást, hogy számukra sajátos törvényeket hozhasson. Az igazi fordulatot a Mabo-per jelentette. Eddie Koiki Mabo, Mer szigetén született, és torres-szorosi szigetlakó (nem aborigén) családba. Édesanyja 1936-ban belehalt a szülésbe és bár édesapja élt, nagybátyja vette örökbe. 1959-től Townswille-ben élt, dolgozott és alapított családot (tíz gyermeke született). Aktívan részt vett az 1967-es népszámlálás kampányában, ezért a hatóság felbujtóként tartotta számon. Ezért 1972-ben, amikor meg akarta látogatni tuberkulózis miatt haldokló édesapját Mer szigetén, megtagadták kérvényét. (Abban az időben a Torres-szorosi szigetekre csak queenslandi hatósági engedéllyel lehetett kiutazni.) 1973-ban egyik alapítója volt a townswille-i „fekete közösségi iskolának”, amelynek létét a hatóságok a tanügyminiszterrel az élen „fordított rasszizmusnak” és szeparatizmusnak nevezték, és nyíltan ellenségesen viselkedtek vele. 1975-től Koiki Mabo a Nemzeti Aborigén Nevelési Bizottság tagja lett, és így tudott 1981-ben a földtulajdoni jogokról előadást tartani a James Cook Egyetemen. Előadásával megnyerte egy ügyvéd, Greg McEntyre támogatását, és 1982-ben segítségével beperelte az Ausztrál államot.

Az 1992-ig (tíz évig) tartó per a legfelső bíróságig jutott, amely kimondta, hogy az angol telepesek bejövetelekor a Torres szigetek nem voltak senki földje, hanem a Meriam nép tulajdonát képezték. Koiki Mabo már nem érte meg e napot, de a per precedenst teremtett, és Ausztrália jó úton halad egy újabb népszavazás kiírása felé módosítani az alkotmányt, mely szentesítse ezt.

Bár egyelőre a határidőt tologatják… Egyeztetnek… Jó munkához idő kell… Ráadásul az amerikai példa ragadós. Az amerikai polgárháború ikonikus alakja, a „rabszolgatartó” Lee tábornok new orleans-i szobrának eltávolítása után (egyesek ezen felbuzdulva már George Washington szobrainak eltávolítását is követelik) James Cook szobrát egyes őslakók bemázolták, eltávolítását követelve. Ken Wyatt, az első aborigén származású miniszter, a mozgalom egyik szószólója szerint vele kezdődött az őslakosok népirtása, és hasonló okokból a kontinens-ország nemzeti ünnepét is más dátumra akarják áttenni. Nehéz a határt meghúzni a jogos és a túlzás között.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 702 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.