A karácsonyi szünidő és Árpinak — a kérelem miatt halasztott — második behívója előtt minden pesti rokonhoz elmentünk.
Kedvesen hívtak nem csak hét végére, hanem az ünnepekre is, ha a tél miatt nem utaznék haza. Ám, ha bármi jött volna is közbe — ha csak a katonaság nem —, a karácsonyt mi családi körben tudtuk elképzelni. Anyuék leveleiből is azt olvashattam ki, hogy nagyon várnak haza minket.
Minden rokon egyetértett velünk és kis zsebpénzt dugott a zsebembe. Az intézetben vettem csak észre, hogy ott lapul egy-egy húszas, ötvenes. Útiköltségre és főleg taxira adták, mert tudták, hogy alig merek költeni és féltettek a villamosközlekedéstől.
˜A járművek lépcsőit és kapaszkodóit, akárcsak a lépcsőházakét, valóban nem hozzánk, a nehezen járókhoz tervezték. Ha tőlünk kérdeznék, lennének ötleteink! Egyszerűen, egy foknyival kellene csak tovább tartania a korlátnak, mint a lépcső, hogy abba jól bele lehessen fogódzni, mert nem csak finom érintésre kell az nekünk!
Fokozottan lenne szükséges ez a járműveken.
Az ajtók külső szélén egy függőleges rúd, mondhatom elég fantáziaszegény tervezésre vall. Tapasztalhatóan fiatal és teljesen ép emberek tervei alapján készíthették így. A vállaim és csuklóim, sőt a gerincem is kicsavarodott minden felszállásnál.
Egy benyúló kapaszkodón még egy gyengébb kar is megtanulhatná a biztos fogást. Ezért szükséges — mielőtt bárhová elindulunk és módunkban áll —, előre megtudakolnunk, van-e ott korlát. Aztán előfordul, hogy van, de legfeljebb dísznek való! Olyan helyre nem is érdemes többé elmennünk.˜
A rokonoknál rendszerint nem érzékeltük az idő múlását, egyszer későig maradtunk, aztán elnéztünk még egy megállót is, minden ellenünk esküdött.
Már a hosszú Lövőház utca elején tudtuk, hogy megközelítőleg huszonöt percet fogunk késni az intézetből.
— Hívok taxit — javasolta Árpi.
— Amíg leintesz egyet, annyi idő alatt be is érünk. Úgysem késtem még eddig egy percet sem! — mondtam én. Tisztában voltam a szigor túlzásaival, dacosan gondoltam, büntessenek, ha az fontosabb az igazságnál.
Ahogy a szokottnál is jobban igyekeztünk, egyre közelebbről hallottunk ismerős nevetgélést. Színházban volt tőlünk, és haza igyekezett egy kis csoport, akiket sikerült utolérnünk. Ők egyáltalán nem siettek.
— Hűha Pápay, van külön kimenőd, hogy ilyen sokára értek be? — csodálkoztak.
— Dehogy van!
— A Malvin megesz! — ijedezett az egyik.
— Dehogy eszi, az öccse vele van — mondta a másik nevetve. A csoporttal együtt mentünk tovább, aztán be a portára. Árpitól az ajtóban búcsúztam:
— Ne aggódj, kibírom! — vigasztaltam, de tudtam öt perc késésért egy kimenő elvonása jár, tehát öt kimenőm ugrik. A leszúrás már csak ráadás.
Malvin fontoskodva írta be, hogy a csoport rendben megérkezett. Rám se nézett. Másnap első dolgom volt „raportra” jelentkezni. Kis ideig várnom kellett, aztán Domi néni beszólított.
— Mi a baj, gyerekem? — nézett várakozóan, szeretettel rám. Teketória nélkül vágtam ki:
— Huszonöt percet késtem az este.
Úgy kapta fel a fejét, mintha rákiáltottam volna.
— Mennyíííít?
Megismételtem. Ő felugrott, kiszólt a portára:
— Hozza be valaki a portásfüzetet! — És amíg visszaült, hangosan tűnődött:
— Nem értem. Ezt már jelenteni kellett volna… miért nem tudok én erről? — aztán hozzám: — Tudod te, hogy ki az, aki itt ennyit merészelt késni? Akit legszívesebben azonnal úgy zavarnék el, hogy… Te meg kivel voltál?
— É-én… az öcsémmel, a Laci bácsikáméknál. Rossz helyen szálltunk le, többet kellett gyalogolni is és…— kezdtem volna a magyarázatomat.
— Mit szólt ehhez Malvin? — vágott a szavamba.
— Semmit — már nyögtem.
— Ez hihetetlen. Nincs is beírva semmi! Mi történt?
— Háát, talán azt hitte, hogy én is színházban voltam.
Felnézett:
— Te. Csak nem velük egyszerre érkeztél? — a szemében valami csillant.
— De, igen — rebegtem élhetetlenül pislogva.
— Ó, te! Tee… Na, sipirc kifelé!! — a nevetését alig bírta leplezni, felállt és kinyitotta előttem az ajtót. Szinte kidobott.
A portásfüzetbe csak azt jegyezték be, hogy „9-en színházban 23h-ig”. Nem voltak nevek és Malvin nem számolt meg bennünket! …
˜˜
November végén kellet Árpinak a honvédségnél jelentkeznie. Nagy izgalomban telt az a nap, mert akkor dőlt el, hogy besorozzák, vagy felmentik-e.
„Ha mégis bent kell maradnia, akkor mi lesz velünk?!” — rémüldöztem.
Huszonnyolcadikán már villanyoltás utáni szigorú csend honolt a szobákban.
Ilyenkor az apró zajok is felerősödnek. Egyszercsak jellegzetes, surrogó lépések közelítettek a folyosón, az ajtó kivágódott, minden lány úgy ült fel, mintha egyetlen rugó lökött volna mindőnket. A következő mozdulat is ugyanaz volt minden ágyon; a szemünk elé kaptuk a kezünket. A felkapcsolt vakító fény Malvinkára esett. Ellentétben a többi hasonló berobbanásával — amikor iszonyú arckifejezéssel nyomatékosította is aktuális mondandóját —, most fülig érő szájjal állt.
— Pápay? — kiáltotta kérdően, aztán a szeme megtalált és már zuhant is rám, a kezében lobogtatott papírlappal.
— Távirat! Jó hír! — kiabálta, holott ilyen későn ő szokott a csend szigorú őre lenni, kivételt nem ismerve. Alig találtam el a magasba kapkodó kezét…
Pislogva böngésztem a távirati stílust, miközben a vállamat olyan igazi „littlés szeretettel” ropogtatta Malvinka, hogy majdnem feljajdultam. Ennyi állt a postai nyomtatványon: LESZERELTEM AARPI
Hangosan olvastam fel. Általános volt az öröm, de némelyik lány csak álmosan vigyorgott egyet, aztán a fejére csapta a paplant.
Malvinka maradt még egy kicsit, harsogva nevetgélt, mint aki velünk drukkolt, hát velünk osztozik az örömben is. A házirendet átmenetileg vigye a kánya!
Boldogan próbáltam alvásra kényszeríteni magam az elcsendesedő sötétben. — „Hogy fognak örülni otthon is!” — járt az eszemben egyre.
˜˜
Az idő erősen lehűlt, előbb gyakrabban, aztán már minden nap kaptunk melegvizet. Az jó volt, mert nemcsak a napi didergés szűnt meg, hanem a ritka melegvizes-napi tolongás is a fürdőben.
December huszadikán már idulhattunk haza. Az ozorai Erzsi, Budai meg én elboldogultunk volna a felszállásnál, segítség mindig akadhat, de Árpi nem engedte, hogy egyedül nekivágjunk.
— Mint a testőrünk — mondta Icu.
A Déli pályaudvarra taxival mentünk és a viteldíjat négyfelé osztottuk. Ehhez ragaszkodtak a lányok és Árpinak adták a vonatjegy árát is, ő beállt mindenki helyett a pénztárhoz a sorba. Icut figyeltük Erzsivel. Az utazás minden mozzanatát úgy élvezte, hogy öröme átragadt ránk is.
Ozorát nem érinti a vasút, az utolsó állomás Pincehely, onnét kilenc kilométert még autóbusszal kell megtenni. Csak a busz első megállója után — ahol Erzsire az édesapja várt — kezdett aggódni Icu, hogy mit szólnak a szüleim, amiért az éjszaka közepén állítunk be. (Az estivel tudtunk csak utazni, mert Árpi aznap még dolgozott.)
— Ne aggódj, várnak minket — mosolygott az öcsém.
Mi az, hogy vártak! Apu a spaletta nyílásából leste az utcát, az asztal terítve volt minden finomsággal az előző heti disznóölésből. Minden évben hizlalt a falún élő ember legalább egy malacot, mert az olyan — szokta volt mondani anyukám —, mint egy spórkassza. A hulladék java nem vész kárba és szinte magától növekszik a sonka meg a zsír. A konyhára aztán nem kell pénzt adni hosszú ideig. — Azt soha nem számolta fel, hogy neki mennyi fáradtsága növesztette azt a sonkát.
Ami nekünk természetes otthon, az Icut ámulatba ejtette. Szüleim sok bajukat félretéve, két hétig csak velünk foglalkoztak, nekünk örültek. Jöttek-mentek a rokonok, barátok, mi is mentünk, zajlott az élet.
„Aranka néni egy művész” — mondogatta Vili unokabátyám. Mert anyu a semmiből is képes volt valamit létrehozni. Amit pedig lehetetlen elérni, azért nem sírt. A létünkhöz legfontosabbakat valahogy mindig elővarázsolta, mint ezen a karácsonyon is.
Az asztalon a szép teríték mellett egy meglepetés-boríték is feküdt Icu tányérjánál. Feladó: Felsőzsolca, Városi Tanács.
Mikor megpillantotta, elkerekedő szemmel nézett rám, nem mert a levélhez nyúlni. (Később áhítattal a karácsonyfa alá tette.) Én bontottam, és én is el-elakadó lélegzettel olvastam fel. A tanács elnöke asszony volt. Körülbelül ezt írta:
A rendelkezésre álló adat kevés ugyan, de megtalálta mégis a legfontosabb szálat, ami segített a felderítésben. Igyekszik a levelet mielőbb elküldeni, hogy karácsonyi ajándék lehessen az, a kis barátnőm számára.
Kinyomozták az édesanya ismerőseit, akikkel együtt bújtak egy óvóhelyen a háború alatt.
Budai Anna négy gyermekkel került oda. Légópincében szülte meg az ötödik gyermeket, akire nem nagyon akartak emlékezni a mostanra már idős nők.
Csak a levelem felolvasása után derengett fel bennük halványan, mi is történt, hogy amikor a legnagyobb harcok dúltak, a jéghideg pincében az édesanya tüdőgyulladást kapott, gyógyszert nem tudtak szerezni. Az anya meghalt, gyerekeit egyesével magukhoz vették a szomszédasszonyok. A pólyást közös megegyezéssel egy szeretetházba vitték, hogy ne pusztuljon el éhen. (Megjegyzem, arra senki nem emlékezett, hogy milyen volt a lába.)
Aztán szépen meg is feledkezett mindenki a babáról. Két testvér most Miskolcon él. A legidősebb „Paulik László”, neki — ezzel a levéllel egyidőben — a mi levelünket mellékelve írt az elnök asszony. A választ nem várta meg, hogy ezzel is időt nyerjen.
Személyazonosságukat ellenőrizték, ne ijesszen meg bennünket a név különbözése, majd kiderül az oka. Végül sikert és nagyon sok boldogságot, kellemes karácsonyt kívánt, mellékelve a bátyus címét…
Felnéztem.
Apu csuklott, anyu gyorsan tányért váltott és a konyhaszekrény felé fordulva törölte meg a szemét. Árpi is könnyein át nézett rám majd Icura, aki először két-három kísérletet tett, hogy megszólaljon, aztán robbanásszerűen tört fel belőle a zokogás.
Amikor kicsit magához tért azt kezdte hajtogatni, hogy:
— Úr Isten! Mekkora hülye voltam én!
— Nem tudhattad — próbáltuk megvigasztalni.
Hajnalodott, mire álomba sírta magát a többszörösen is újdonsült családtaggá avanzsált barátnőm.
Másnap két levelet írtunk. Az egyiket Felsőzsolcára, a másikat Miskolcra címeztük.
Otthon kicsit oszlani látszottak a felhők. Apu tényleg jobban volt. Jól evett, fel is szedett pár kilót. Kapott egy négyórás, ideiglenes, könnyű munkát a Tanácsnál és ez megnyugtatta. Rendesen szedte az előírt gyógyszert is. Jó hangulatban telt az idő. Szidu is sokszor szóba került, egyik vacsoránál a finom bort iszogatva jegyeztem meg:
— Hű, de ízlene ez Szikának!
— Hát, küldjünk neki — vágta rá apu.
Így történt, hogy egy csinos kis csomagot állított össze anyu és apu. Volt abban disznótoros kóstoló, sütemény, savanyú uborka és csak kiegészítőnek simult bele egy kicsi laposüveg bor, a szőlőlugas terméséből.
A két hét repülni látszott. Jó lett volna fékezni valahogyan.
Icut megszerette az összes rokon, barát, nemcsak a családom. Még én is teljesen új oldaláról ismertem meg. Soha nem láttam ilyen életvidámnak, gyermeki-őszintén kedvesnek.
Mindent meg akart tanulni, soha nem látta, hogyan készül például egy leves. Ezért sokat segített anyunak. Közben jókat beszélgettek. Egyszer erre a mondatára léptem be a konyhába:
— … mert, tetszik tudni, ha van célja az embernek, akkor nem hagyhatja el magát.
— Így igaz, Icukám. Remélem, hogy mindig ehhez is fogod tartani magad — válaszolta anyukám.
Amikor az első ebédet ettük, mielőtt anyu kivitte a tálat, kérdezte, kér-e még valaki, Icu meglepetten nézett fel:
— Vehetek? Van még? — És ezt csak én értettem. E’mögött tipikus intézeti felfogás lapult, hogy egy ember részére egy adag, mert csak annyi jár.
— Itthon nem kiporciózva készül az étel, hanem mindig úgy, hogy legyen biztonsági felesleg — magyaráztam.
Anyu — biztosan engem is sajnálva — ettől is elérzékenyedett, pedig a még meghatóbb kérdés csak ezután jött:
— Ha egyszer a bátyám meghív, ott is kérhetek repetát, ha ízlik majd valami?
No, erre előbb mind összenéztünk, mielőtt kimondtam:
— Hát persze, sőt az dicséret a háziasszonynak, ha még vesz valaki a tálból.
— Tényleg?
— Tényleg.
— Akkor én kérek még!
Irtó büszke voltam magamra. Pedig a dicsőség nem illetett meg.
Icu titokban mindig is vágyott család után, de annyira hozzánőtt már a rideg elutasítás, hogy nem tudott egyedül kilépni abból a szerepjátszásból. Pusztán csak meg kellett lökni egy kicsit, azonnal indult a jó irányba.
Ehhez minden szobatársunk egyenlő partnerként hozzásegítette őt. Amit helyette írtunk az az ő szívében született, mi csak megnyitottuk azt a bezárt szívét.
Az intézetben aztán megbeszéltük a többiekkel, hogy kihallgatást kérünk, és nem titkoljuk tovább, mit indítottunk el. Ketten kísértük Icut az igazgatói irodába. Amikor bontakozni kezdett a történet, egyre figyelmesebb lett Domi néni, és egy cseppet sem akadt fel azon az „apróságon”, hogy eddig titkolóztunk. Ellenkezőleg.
— Rajtatok kívül ki tud még erről? — kérdezte fürkészve.
— Senki, csak a 2-es háló — nyögtük. Előbb még néhány kérdéssel egészíttette ki a sebtében, szorongva előadottakat, aztán válaszaink után felállt, kiszólt a portára, hogy keressék meg Mária nénit.
Míg vártunk rá, egy ceruzával játszott. Felállította, lehúzta rajta az ujjait, megfordítva ismételgette. Hagyott minket főni a saját levünkben. Arcáról semmi nem volt leolvasható.
Fejben számoltuk, hány kimenőt fog elvonni ezért a nevelőnk.
Mária néninek meg kellett ismételnünk az egész mesét. Ők közben össze-összenéztek. Kis csend, aztán Domi néni fátyolos hangja:
— No, mit gondolsz Mária, hány kimenő jár ezért?
Figyeltünk; nem elvonást mondott!
— Azt hiszem egyelőre, egy fizetett számlás cukrászda az egész díszes társaságnak, aztán még kitalálunk valamit.
Először nem hittünk a fülünknek, de a következő, dicsérő szavak meggyőztek minket, hogy nincs baj a hallásunkkal sőt, a tettünkkel sem. Domi néni nevelőnőnk buzgó fejbólintásai közepette ezt mondta: — Ez nagyon szép volt lányok! Egyedül akartátok, mi? — kacsintott egyetértően.
Mi felszabadultan ismertük be.
A következő nevelési órán dicséretben részesült a 2-es szoba példamutató összetartásáért. A dicséret olyan kisiskolás korba sorolóan hangzott, de az eredményre büszkén gondoltunk.
Mária néni, mint szokott, bejött, hallani akarta azt is, miket mesél Icu Ozoráról. Nem csupán a mesét, de a roppant egyéni előadásmódot is élvezhettük. Akár egy kiscsikó vidám ugrálása.
— Segítettem a levesbe sok-sok zöldséget pucolni. Ez egy igazi család ám! Volt karácsonyfa is. Mindig jöttek vendégek és megkínáltuk őket. Csak kicsi ajándék jutott mindenkinek, mert az Ari papája most nem nagyon tud keresni.
— Jó ötlet, szép dolog a szüleidtől, hogy Szidunak meg kóstolót küldtetek. Életében először jött a nevére élelmiszercsomag. Előbb nem mert hozzáérni sem, csak szégyellte magát és zavartan nevetgélt. Aztán amikor kibontotta, először az üvegért nyúlt. — Mesélte Mária néni, csendesen nevetve.
Visszaérkezésünkkor első pillantásom egy nagyméretű borítékot fedezett fel az éjjeliszekrényemen. Benne hanglemezképeslapon az országház, a zene pedig „Erkel: Hunyadi László”-jából a palotás. Meg is tudtuk hallgatni, mert az intézetnek volt lemezjátszója. A feladó Szidu Szika. Amikor meghallotta, hogy megjöttünk, bejött és szégyenlősen — mint megszoktuk már tőle — mondta, hogy nem kellett volna, de nagyon jól esett mégis…
— Finom volt minden, majd küldök a szüleidnek levelet, ha te írsz, és megköszönöm.
Ekkor láttam jónak a nyaralásra vonatkozó otthoni üzenetet átadni, hogy legyen ideje nyárig barátkozni a gondolattal.
Úgy fogadta a meghívást, ahogy gondoltam: Tiltakozni kezdett, mert ő még soha nem tartózkodott kint huzamosabb ideig egyik intézetből sem, pláne családnál.
— Jaj, Ari! — ropogtatta meg kínosan mosolyogva a nevem r-jét.
Icu sietett a segítségemre:
— Ne butáskodj, Szidu, nagyon jól fogod magad érezni, meglátod. Én is először voltam és nagyon jól éreztem magam, bizony Isten! — Bizonygatta ragyogó arccal, bólogatással adva nyomatékot a szavainak.
Szika lapos pillantásokkal mért végig bennünket, amiből nem derült ki, hogy mire gondol, aztán másról kezdett beszélni. Ennyiben maradtunk akkor, de tudtam; beérik majd a gondolat időben. Hát, már másnap elmondta a Kisműhelyben, hogy a nyárra „meghívást kapott”, de nem tudja, hogy elfogadhatja-e. Erre Dezső bácsi halkan megjegyezte:
— Már miért ne fogadhatná el?
— Jaj, Dezső bácsi! Én olyan… — de nem tudta a mondatot befejezni. A lányok kórusban hurrogták le.
Senkinek nem kellett magyarázni, miről van szó.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:47 :: Adminguru
