Boér Péter Pál : A szomszéd színei

Elolvasta:
44
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Néhány zörgő sort írtam aznap,

talán két csípős epigrammát,

tömött lépésekkel haladtam,

s percenként lestem az órát.

Térdemre ült az est melege,

 a szenvedélyes csönd átkarolt,

vártam, hogy újra rád találjak,

s a szódához töltöttem bort.

Képzeletem felszárnyalt a mennybe

szóda nélkül nótázott  a bor is,

 bőven ittam vizet pirkadatkor,

– vártalak, hát miért nem jöttél Boris?

Elolvasta:
50
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A fújós béka az emberiség legundorítóbb rétegéhez tartozó emberek összegz? neve. A fújós békát onnan lehet a legjobban felismerni, hogy nagykorúsága ellenére úgy viselkedik, mint egy hatéves.
     Itt nem azt értem jellemz? tulajdonsága alatt, hogy kis aranyos, mozog a foga és minden érdekli, hanem azt hogy hisztizik mindenen az égmegadta világon, furcsán aberrált nézeteket vall a négerekr?l, zsidókról, cigányokról, szellemileg fogyatékos emberekr?l, és ez számomra cseppet sem elfogadható, továbbá nyíltan elhatárolódom t?le.
     Azt hiszi, körülötte forog a naprendszer, mikor hálás lehetne, hogy van aki gondoskodik róla. Ezeket a tulajdonságokkal még véletlenül sem rendelkezik, de ezzel ellentétben nagykép? és fennhéjázó. Zárójelben megjegyzem, hogy semmire nincs oka fennhéjázni, mert azzal én nem dicsekednék egyáltalán, hogy alapozom a pofámat, sz?kít? sampont kérek a déemben, meg szedem a szemöldökömet, mert soha a büdös életben nem lesz csajom, az hót ziher.
     És nem utolsósorban megbecsülném azt a néhány embert, aki tolerálja a deformált világképemet, és embernek tart így is.
     Na, de elég ennyi a kellemetlen emberekb?l.
     Inkább elmondanám azt, hogy aki azt hiszi, hogy a kínaiaknál könny? alkudni, az nagyot téved. Alkudni nagyon nehéz, s?t még azt is megkockáztatnám, hogy majdnem lehetetlen. Nekem Názárovits a lelkemre kötötte, hogy okvetlenül menjek el az Ázsia-centerbe, mert csupa kínai árul ott, és alkudjak, de mindenre! Megértettem? Meg.
     Innen üzenem, hogy én télleg megpróbáltam alkudni, de komolyan. Csak hát nem eszik azt olyan forrón. Csúfos kudarcot vallottam, közlöm a végeredményt el?re. Odaálltam a kicsi kínai elé, a százhetvenegy centimmel, amit még megtoldottam tizenegy centis sarokkal, és onnan a magasból pislogtam rá. Gondoltam, felvértezem magam, olyan magasra nem ér el, ha verekedni akarna.
     Szóval odaálltam, kicsit megbotlottam az egyik próbababában, mert lelógott róla valami szar. A néni meg segített leporolni a nadrágomat. Ez egy kicsit visszább vett a harci csatározási kedvemb?l, de azért nem adtam fel. Gondoltam, flegmára veszem a figurát, és akkor szépen megijed t?lem. Hát majdnem így is lett.
Megtapogattam egy nadrágot, enyhe undorodó arckifejezéssel, hogy tudat alatt felkészítsem a kínait arra, ami most jön, utána szép közömbösen megkérdeztem, hogy ez mennyi? Aszongya négyezeöccá. A repertoáromból kirántottam a jó el?re odakészített leghitetlenked?bb ábrázatomat, mondom neki, ez?? Cöccögtem hozzá egy keveset, de csak mértékkel. Aztán ráztam a fejemet is, hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak.
     Hát mondom, én ezért hajlandó vagyok ezret adni, de csak azért, mert jókedvemben vagyok, és mert ma kaptam ösztöndíjat. Erre kitépte a kezemb?l, ráköpdösött az arcomra valamit kínaiul, és visszaakasztotta a vállfára.
     Hát mondom, ez nem hangzott úgy, mint egy nyertes csata. Legszívesebben elszaladtam volna szégyenemben, de nem tehettem, mert akkor hallgathattam volna Názárovicstól életem végéig, hogy megfutamodtam egy másfél méter magas kínai nénit?l. 
    Na, mondom, mégecce utoljára megpróbálok alkudni, de ha így se adja, akkor hazudok valamit a barátosnémnak. Más ötletem nem maradt. Odabaktatok a nénihez, mondom neki, legyen kétezer, de akkor adja hozzá a cip?t is! Csak azért nem köpte rám a levest, mert idejében el tudtam ugrani.
     A vége az lett, hogy szép alázatosan kipengettem az árát a nadrágnak, Názárovicsot elátkoztam, és az ázsiacentert meg felírtam a kudarcaim listájára, ahová többet be nem teszem a lábam.

Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Az egész úgy kezdődött, hogy egyik barátom elmesélte, milyen feladatot talált ki a legutóbbi magyar órájára. Modernkori szóval élve, a diákok egyfajta chatbeszélgetést folytatnak, a tanár pedig harmadik megfigyelő személy. A csavar a következő: nem átlagos dolgokról folyik a vita, hanem egy teljes történetet kell leírniuk, úgy hogy bekezdésenként váltanak.

A diákok, pár bekezdés után, elkezdtek egymással veszekedni, egymás nézeteit, írói elképzeléseit lekezelték, nem is beszélve egymás közeli rokonságának munkaköri leírásáról. Azt kiemelem, hogy csak ellenkező neművel lehetett párba állni.

Ezek lennénk mi? Az állandó nemek harca? Tényleg vonzaná egymást a két ellentét? Ami pedig még fontosabb, mi lenne, ha a nemek mesélhetnék a földi életek alakulását, de ugyanígy bekezdésenként váltva?

Hölgyeké az elsőbbség, itt az első bekezdés egy csodálatos új életből, melyet férfi és nő felváltva mesélnek:

„Milyen teát igyak?” — gondolkodott el Alíz a cukrászdában. Izgatottabb pillanataiban mindig a kamillát részesítette előnyben, különösen a lusta estékhez, otthonra, de tudta azt is, hogy a kamilla Peti kedvenc teája. Túlságosan fájdalmas lenne most visszatérni a vele kapcsolatos emlékekhez, és még talán nem is állna készen a szembesítéshez. Ráadásul az állandó birtoklási vágya csupán kellemetlen érzelmeket és fájdalmat idézett elő benne. A kamilla így teljesen kizárva… Tartására ügyelve nézett végig a torták között, és eszébe jutott, hogy nem is emlékezett, mikor érezte magát legutoljára boldognak.

„Alíz! Hát persze, ez volt a neve a csajszinak!” — kapta fel a fejét Peter Phoenix ezredes az űrkabinja belsejében. Bár nem tudta, hogy miért jutott eszébe a legutóbbi egyéjszakás kalandjának neve, de jó tudni, hogy ismét megnyert egy fogadást Gizmó ellen, aki szerint tizenkét óra elteltével, a férfiagy minden felesleges információt kidob. A Galaktikus Védelmi Egység Nebula-21-es hajója kényelmesen siklott az űrben.

„Nebula-21 a 17-es Geobázisnak! Planéta-körüli pályára álltam. Jelenleg nincs jele semmilyen veszélynek.”

Ám ekkor hirtelen egy hatalmas csapódás rázta meg a kabint. Phoenix ezredes egyensúlyát elveszítve kirepült a székéből, így nem csoda, hogy a földön bevágta a fejét. Homályosan látott, próbált feltápászkodni, de valami, vagy valaki hátulról kiütötte.

És ebbe bele is halt, bár előtte még megbánta azt, hogy fizikailag bántalmazta az egyetlen nőt, aki valaha is érzett valamit iránta. Bár ezt nevezhetjük szerencsének is, hiszen így az öntelt űrhajósunk sosem tudta meg, hogy az Intergalaktikus Űrtanács ugyanebben a percben hozta meg a teljes világbékét elfogadó nyilatkozatát, mely egyben a védelmi egysége teljes leszerelésével járt.

Így vissza is térhetünk Alízhoz, aki végül a hársfatea mellett döntött, és az újságban olvasva ezt a hírt, egyszerre érzett boldogságot és unalmat. A kávézó nyugalmában az élet fontosabb dolgairól kezdett gondolkodni. Amikor nem rohantak a napok, mikor még nem volt se újság se tévé, ami elvonhatná figyelmét az ártatlan csodálkozástól. „Miért kell elveszítenem az ártatlanságomat, hogy nő lehessek?” — filozofált kellemesen.

Az önjelölt filozófusunk nyugodtan kavargatta a barnás színű löttyét csészéjében, nem is sejtve, hogy alig pár másodperce van már csak hátra az életéből. A gyengekezű Űrtanács ugyanis a nagy békehirdetésben megfeledkezett a Zagoff Birodalom világegyetem-hódítási vágyairól. Alig telt el két földi óra a békepapír aláírását követően, már repültek is ki a megfélemlítő Myst ágyúzók, melyeknek egyetlen fegyverük van csak — a Celestine Kristályágyú —, mely egyetlen lövéssel elpusztíthat egy egész bolygót. A kicsi Alíznak inkább meg kellett volna kérdőjeleznie a gyenge béke következményeit, a Föld többi lakójával együtt, de számára fontosabb volt érzelmeinek kibontása, így nem is igazán volt utolsó értelmes gondolata, jelentéktelen életének végénél, mikor a Földet egy gombnyomással eltűntették.

Valahol a messzeségben ekkor megszólalt egy női hang: „Elég volt, nem vagyok képes tovább dolgozni egy önimádó, fegyver- és rombolásmániás ősemberrel!”

Erre a másik sarokból egy mély férfihang dörrent fel: „Mintha a te történeted olyan lenyűgöző lenne… Édes istenkém, most igyak kamillateát, vagy sem? Belehalok, ha visszagondolok az exemre? Fogd már fel végre, hogy a világ nem körülötted forog!”

Ekkor végre előjött mindkettő. Egy hatalmas vörös színű női alak, mely épp veszekedni kezd egy hasonló nagyságú kék színben pompázó férfival.

— Önimádó szajha!

— Agyatlan bunkó!

Megállás nélkül vágták egymáshoz a sértéseket, míg végre egy nagy fehér alak ereszkedett le közéjük és szétválasztotta őket.

„A Mindenható!” — rebegik félő szájjal mindketten, majd fejet hajtanak. Erre a Mindenható — bár jobban szereti, ha csak Dávidnak hívják — kellemes hangját hallatva, elkezdi csitítgatni a veszekedőket:

— Alíz, tudom jól, hogy nem szereted, ha mások degradálják a női nemet, pláne ha téged használnak fel ehhez, de ez nem indok Péter megölésére!

A férfi már éppen kihúzta volna magát, amikor a Mindenható felé fordult:

— És te! Minden élet halállal ér véget. Egyesek nemesebbek a többinél, mások furcsábbak, de a végeredményen nem változtat. Arra pedig még a te halálod sem adhat indokot, hogy az egész szülőplanétádat galaktikus porrá lövesd szét!

Mindkét alak meghunyászkodva vonult vissza. Nem kiabáltak egymással többet, nem öldököltek, nem veszekedtek, egyszerűen csak éltek boldogan egymás mellett, néha-néha megfogva egymás kezét.

A Mindenható — bár még mindig jobban szerette, ha Dávidnak szólítják — mosolyogva nézett le rájuk. „Ezért lesz minden kapcsolatotok olyan különleges és csodálatos. Ugyanis egyikőtök sem fogja tudni, pontosan mit szeret a másikban, annak ellenére, hogy az esetek nagy részében az őrületbe kergetitek majd egymást. Lehet, hogy nem ugyanarról a bolygóról jöttetek, de az biztos, hogy egymás nélkül sokkal kevesebbek lennétek, mint együtt.

Ha pedig az érdekel téged, kedves idegen, hogy ebben a világban mi a helyzet azokkal, akik inkább saját neműkhöz vonzódnak, van egy jó hírem. A Mindenható gondolt erre is, és ezt üzeni: „A kivétel erősíti a szabályt, és ez ugyanolyan erős, ha nem erősebb, mint maga a szabály. Ez pedig pont így van rendjén.”