Pápay Aranka : 1957-2001 — 4.rész

Egy elkóborolt hazánkfia vallomásaiból…

 

                                                                                           

A tálcán sajtosrúd morzsái, üres teáscsészék, kannában kihűlt tea maradéka… és két üres sörösdoboz.

Kint álmából ébredez minden, a bekúszó sápadt fény még nem járja át a szobát, a szavakból életre kelt sok-sok alak, sok-sok év története és a jelen közé félig felépült hidat úgysem űzné el. A megelevenedő képek emberekről, eseményekről, szenvedésekről és örömökről örökre megmaradnak, beépültek az emlékek közé, mintha részesei lettek volna a másik, idő közben élt életének, amiket egymástól térben nagy távolságra, külön-külön éltünk meg.

— Azt tudom, hogy ezek a rokonok nem bántak veled túl jól, de pontosan nem írtad meg, mit tettek… Már pihenned kéne, ma utaztál is… szerintem menj aludni, holnap folytatjuk.

— Az igaz, hogy elfáradtam, nem tudom, mikor beszéltem ennyit magyarul.

Közben felnézek a polcra.

— Várj egy percet. Azt a kék csíkos dobozt vedd le nekem fentről, te könnyedén eléred.

Egyedül maradva leemelem a doboz tetejét, legfelül egy szép képeslap a Schönbrunn kastély parkjából… kezem végigsiklik a ferdecsíkos szegélyű kék borítékokon… nagy a kísértés, hogy azonnal olvasni kezdjek, de nekem is aludnom kellene pár órát.

Az elkövetkező napok úgyis a miénk… no, azért mégis… csak egyet-kettőt.

A felsők Bécsből jöttek, a kékek későbbiek, keresek a Gilson Manufacturing Company Limited Guelph Ontario Canada fejlécesek között.

Zizeg a jellegzetes, vékony levélpapír, az ismert dőlt betűk is újra, meg újra mesélni akarnak az előbb 17, 18, majd 20 éves fiúról — ott az idegenben.

 

„Guelph 16.V.1957.

 

Kedves Arankám és Karcsi bácsiék!

… Hol is kezdjem, mit is írjak?

Először is hogy vagy? Hogy van az egész család? Mi újság a jó öreg Ozorában?

Wi Neustadtot Ausztriában hagytuk, én meg itt vagyok Kanadában. Hogy hogyan kerültem ide? Hát Izlandon és új-Skócián keresztül repülővel, tehát már sokat láttam.

Most itt vagyok Gueplhen az unokatestvéremnél, ez a város lent van az Öt tó vidékén, nagyon szép hely. Kanada érdekes: Az élet a legmagasabb színvonalak egyike. Pld (nem túlzás) minden házban telefon, televízió, autó, porszívó, jégszekrény, mosógép, szóval minden, amit el tudsz képzelni. Központi fűtés van, és villannyal főznek, de az otthoni kaját nem ismerik.

Az emberek: piszkosak, buták, műveletlenek, és nem ismernek senkit, semmit, csak a pénzt. A rokonaim sem különbek a többinél. Itt az asszonyok a császárok, nem mint nálunk, a házaspárok nem teszik össze a pénzt, szóval, sok az újdonság.

Mi még csak egy hónapja dolgozunk és tanulunk angolul. Ez egy nagyon nagy cég, gépeket gyárt.

A nyelv nagyon nehéz! Reméljük, egy-két év alatt jól fogunk beszélni, tudod, a kezdés az nehéz. Egy nap keresünk 9 dollárt, ez kb. 300 forintnak felel meg, de ha tudunk majd angolul, és sikerül a villanyszerelő szakmánkban elhelyezkedni, akkor 18-20 dollár is lehet a kereset, szóval abból lehet élni.

Ha van fényképed, akkor küldjél, mert tudod, jó, ha az ember elnézegetheti.

Az idén nem tudok ott lenni a közös születésnapunkon, de a pohárköszöntőbe vedd bele a jó öreg kanadás Attilát is. Így visszaemlékezni olyan jó, és olyan hihetetlen.

Nagyon hamar írj és mindenről sokat! Apukádnak mondd meg, ugye, Karcsi bácsi, hogy a két gyerek szerencsét próbált, nem is olyan majrés srácok, mint amilyennek kinéznek. Maszattal beszélj, üzenem, bánhatja, hogy nem jött velünk. De ezeket mind rád bízom.

Zárom levelemet, mert írni sohasem szerettem, de levelet kapni annál jobban.

Sokszor csókolok mindenkit, Karcsi bácsiékat is, és Lénárd bácsiéknak jó egészséget kívánok!”

 

Kis sóhajjal hajtom össze a levelet, és már indul kezem a következőért. Aludni holnap is lehet…

Ugyanaz a levélpapír, a bevezetés, de ennek a hangja milyen keserűre váltott!…

 

„26. VII. 1957.

Ahogy elnézem, Arankám, a levéllel késtél egy kicsit, nem mindjárt aznap válaszoltál, pedig nagyon vártam.

Most nem dolgozunk, mert vasárnap elmegyünk ebből a városból, 200 kilométerrel odébb, egy dohányfarmon kapunk munkát, napi 15 dollárt és teljes ellátást adnak a munkáért. Az is lehet, hogy én egy földgyalu gépen fogok dolgozni. Marika marad, ő egy bisztróban kiszolgáló, de Béla jön velem. Te nem tudod elképzelni, hogy itt elég, ha egy évben három hónapot dolgozol, abból meg tudsz élni úgy, mint otthon.

Mit veszek a közeljövőben? Hát egy autót. Itt csak az újan jöttek, és a vakok járnak gyalog.

Isten tudja, tudod, rossz így (pláne itt), hogy az ember tudja, hogy senki sem szereti, és ő sem szeret senkit. Ez a nők országa. Itt, ha sokáig jársz egy 18 évnél fiatalabb lánnyal, de csak szórakozni, és véletlenül valami okból otthagyod, akkor feljelent, és kapsz vagy öt évet. Te ismersz engem, hogy milyen vagyok, éppen ezért ezt az országot nem nekem találták ki ilyen szempontból. Hat év múlva hazamehetnénk, az a jövő titka, sok mindentől függ, akarok-e majd. De azért még egyszer szeretném látni Ozorát, az ozorai barátokat és a lányokat.

Ne félts minket, mi is hamar átalakulunk, de próbáljon valaki okosabb lenni.

Az előző levelemből kifelejtettem a jókívánságaimat, utólag kívánok nagyon sok boldog születésnapot Neked. Legközelebb küldök képeket, meg képeslapot Neked, de most minél hamarabb írj erre a címre.

Minden ismerőst, havert, lányokat üdvözlök, és akinek az jár, azt csókolom (rád bízom).

…”

 

Ó, igen. Tudom, nagyon hiányzott a szeretet, itthon elkényeztettünk. No, még olvaslak egy kicsit…

 

„… A levelet megkaptam és nagyon köszönöm a fényképedet. Biztosan nagyon jó napod volt, amikor írtad ezt a levelet, csupa bíztatás, jókedv és öröm, meg jóslás. Bár igazad lenne, de én azt gondolom, hogy nem úgy lesz. Visszajöttem a dohányfarmról, mert a jég elverte. Béla egy másik farmon maradt, azt nem verte el a jég.

Képzeld, őszülök, van rá okom, gondold el, az unokatestvérem megint meghúzta a pénzemet. Most nem sokat, mert most nem volt sok, de rájöttem, hogy a múltkor sem elvesztettem a kétszáz dollárt, hanem ő lopott meg. Nem baj, tanultam belőle. Ne botránkozzál meg rajta, ez Kanada, itt sok ész kell, mert különben úgy jár, mint én. De Te ne gondold, hogy hülye vagyok, csak most járom az iskolát. Megtanultam, hogy a kanadai rokonaim ajtaját be nem nyitni többé…

A német lány azóta is szorgalmasan írogat nekem, most megírtam neki, hogy ennek semmi értelme, fejezzük be. Ezt diktálja a józanész.

Nem tudom, az Isten nagyon haragszik rám, lehet megérdemlem, nem baj, ő tudja mit csinál.

Azt írod, megint felütötte fejét a gyermekbénulás. Ha öcsédnek kell védőoltás, írd meg, küldök, itt biztosan van. Máskülönben jól vagyok. Az azért rosszul esik, hogy a nagybátyámék azóta nem válaszolnak, mióta megírtam, hogy nem tudok beszélő és járó babát küldeni Csöpikének.

Az angol megyeget, itt elküldöm Neked az angol abc-t, meg a számokat 1-10-ig, és ahogy ki kell mondani, hogy lássd, milyen nehéz, de már nem tudnának eladni.

Szóval, ez az állás, nem valami kedvező, de majd megszokjuk. Az autóvételről egyelőre lemondok, mert nincs egyebem a semminél.”

„…

Újra ott dolgozom, ahol előbb, most egy híd építkezésen, heti 40 órát, 1.25 dollár órabérért. Nem rossz, de nagyon meg kell dolgozni érte. Szeret a főnököm, mert ha elromlik valamelyik villany- vagy benzinmotor, csak „great boy” (nagy fiú)-nak szól, és amellett én az ásót sem kímélem.

Hidd el, már nem vagyok olyan kisfiú, sokszor én is csodálkozom, hogy megdeltásodtam és megszőrösödtem. A jövő héten teljesen újba öltözök és csináltatok fényképeket. Írj hamar magadról, és hogy kik hol vannak, akik Ozoráról eljöttek. Én nem vagyok olyan, mint Te, nem várok egy hetet, én rögtön válaszolok.”

 

„20. I. 58. North Bay

Kedves Arankám!

Ne haragudj, hogy ilyen… ilyen… nem is találok rá kifejezést, hogy miket gondolhattál rám az utóbbi két és fél hónap alatt. De most a bocsánatkérés és a beszámolóm után tudom, nem tudsz rám haragudni.

Mi nagyon sok helyen és nagyon sok balszerencse után megérkeztünk a legújabb állomásunkra. A kis csapat hét főből áll, és „Északjárók” néven járjuk Kanadát. A fiúk mind otthoni és ausztriai barátok. Van két autónk és egy fényképező gépünk, és itt kibéreltünk egy házat, de csak azért, mert nem volt egy fillérünk sem tovább menni. A kis ház a Nipissing tó partjától kb. 8-10 méterre van, a címzett várostól 10 km-re. Hetünkből pillanatnyilag egy dolgozik, négyen kapunk munkanélküli segélyt. Én főzök, mindenkinek nagyon ízlik a főztöm.

A pénzből nehezen kijövünk, hetenként kétszer megyünk moziba, de naponta egyszer vagy kétszer eszünk. Ez nem veszélyes, mert délig alszunk.

Kérlek, ne haragudj azért sem, hogy csúnyán írok, de közben főzök. Kérlek, küldj fényképet, fényképet… és majd én is küldök.”

 

Ég a szemem, lapozgatok, egyik levél zaklatottabb, mint a másik, munkanélküliségről, autóról, 55-60 fok hidegről számol be, és kéri, nehogy megfeledkezzek róla, miért olyan ritkán és keveset írok… Pár hónapig mégis tőle semmi hír. Nézzük csak, ezeket már 59-ben írta.

 

„Udvaroltam már farmerlánytól tanítónőig, van itt mindenféle náció, szilveszterkor táncoltam német lánnyal, a többiek franciával, cseh és angollal, kanadaival.

Azért most nagyot csalódtam, lapozok, és a disznóvágásból se kolbász, se hurka, legalább egy zsírfoltot küldhettél volna, de semmi…

Voltam szakács egy éttetemben, de a főnök talált egy öreg róka kínait, persze, hogy ő mindent jobban tud, hát el kellett jönnöm. Még régebbi főnököm szerzett munkát nekem egy atomkutató társaságnál, úgy volt, hogy az tartós lesz, de két hét múlva nem kellett villanyt szerelni.

Béláék visszamentek Guelphre, ott dolgoznak egy ideig, én itt maradtam egyedül, tegnap négy helyen ígértek munkát, mind jó, villanyszerelői, repülőtér, vasút, elektromos művek és a városi villanyszerelő vállalat. Valamelyik majdcsak sikerül, nem gondolom, hogy lehetek ennyire szerencsétlen!

Különben jól vagyok, és talán már nem is növök. Ahogy meg lehetett szokni a közösséget, most meg kell ezt is. Egy olasz családnál lakom, elég rendesek.”

 

„21.III.59.

… Megint sokat késett a leveled, gondoltam, talán férjhez mentél… Itt nincs semmi újság, mégis írok, mert el tudom képzelni, hogy ha már nem is nagyon, de egy kicsit talán érdekel, hogy mi történik velem. Megint jól élek, megint nincs munkám. Ezek után nehogy azt hidd, hogy már ekkora csavargó lettem, mert hát ez nem az én hibám. A tél végének még nyoma sincs, egy-két hónap múlva el is múlik, volt mínusz öt fok is, ami már jónak számít. Otthon biztosan tavasz van, mindenesetre, nekem már nagyon tavaszi érzéseim vannak… Az otthoni lányoknak csak dicsérgesd az itteni életemet.”

 

„Az élet nem kibírhatatlan. Úgy volt, hogy a nővéremmel összeköltözünk, de visszajött Béla és még két fiú, most négyen vagyunk, az olasz házaspárnál lakunk. Közülünk egynek mindig van munkája. Különben is Marika egy kórházban kapott munkát, nagyon jó helye van, ott megismerkedett egy rendes német sráccal. Egy éve lesz már, hogy együtt járnak, lehet, hogy össze is házasodnak.

Ennyi, amit magamról írni tudok és remélem, hogy Te hamarosan és többet fogsz írni, mindenről.”

 

„11.VIII.59. North Bay

Nem is tudom, mi lett a levelezésünkkel, de talán nem írtam meg az új címemet. Az utóbbi időben háromszor is költöztünk… Ezen a nyáron jó volt a dohánytermés, sokat dolgoztam, vettem egy autót. Utána kórházban villanyszerelés, az nagyon jó volt. Talán a városi villanyszerelő vállalatnál fogok dolgozni.

Úgy néz ki, a villanyszerelőknél tartós lesz a munkám. Már olyan a beosztásom, amit otthon művezető félének hívnak. Úgy tervezem, egy-két éven belül talán még önállósíthatom is magam, de ez még csak terv. Most Bélával van egy főbérleti lakásunk, és vettünk egy televíziót, ami egybe van építve egy hi-fi-vel, ami úgy szól, mintha melletted játszana a zenekar. A táncszámokról csak annyit, kár, hogy nem ismered őket, de van egy kedvencem, úgy hívják, Elvis Presley, és azt mondják, hasonlítok rá.

Kérlek, írj minden ismerősről, haveromról, osztálytársaimról, és ha van új fényképed, küldjél, nagyon szeretném látni, most milyen vagy.

Már majdnem megnősültem párszor, de én az ilyesmire egy kicsit kemény dió vagyok.”

 

Még néhány zizegő törtfehér levélpapír mesél, mind azzal kezdődik, hogy soká, vagy keveset írtam, beszámol munkáról, költözésekről és az ismét leesett hóról, kemény időjárásról… Egyszerre megszakad a levelek sora… Egy csomó különlegesen szép karácsonyi és húsvéti üdvözlő lap, amilyent itthon csak a postás hoz… A következő borítékon ismeretlen, szálkás betűkkel áll a nevem és a feladó, ez már Budapestre címezve. Benne a levélpapír is kék, de azon a régi, ismert kézírás köszön rám…

Az olvasólámpánál lassan erősebb a beszűrődő őszi reggel fénye, a szempillámra meg mintha mázsás súllyal telepedne…

 

bef. köv.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/