dr Bige Szabolcs- : Kőrös parti műugrók

Nyomtatás

A vashíd mellett ömlött a Körösbe a Páris patak csatornába kényszerített vize. Nagy öblű csatornát építettek, alsóbb szakaszán a négyméteres magasságot is elérte. Szükséges volt e nagy méret, mert a tavaszi áradások idején rengeteg vizet hozott le a dombokról ez a máskor alig csordogáló patak. Jól lehetett pecázni a beömlésnél, mert az utcai víznyelők is ebbe a csatornába torkoltak, s így mindig sodort magával a víz halaknak kedvelt hulladékot. Csak úgy rajzott a sok sneci a kis öbölben. Hogy mi a sneci? A szélhajtó küsz Körös parti neve. Minden hulladékra rámennek, csak akkor van riadalom közöttük, ha feltűnik egy fejes, vagy egy balin. Menekülnek a rabló elől a szélrózsa minden irányába.

Hárman ültünk a parton lábunkat a vízbe lógatva. Melegen, sőt forrón sütött a Nap, jól eset ily módon hűsölni. Pecázni jöttünk ki. Rajtam kívül Gyuri és Karcsi lestük a dugót. Karcsi apukája, aki mindenhez értett, szerzett néhány kis szakállas horgot. Tudtunk mi meggörbített gombostűvel is pecázni, de azért horoggal mégis más!

— Nézd, mekkorát rabolt a balin! — kiáltott fel Karcsi.

— Jó lenne, ha bekapná a csalit! — ábrándozott másik társunk.

— Ilyen kicsi kukacra nem vásik a foga — bölcselkedett Karcsi.

Így bakalódtunk egymással, s elválaszthatatlanok voltunk a nyári szünidő alatt. A tanítás megkezdése után már ritkán találkoztunk — mindhárman más-más iskolába jártunk.

Gyuri — Mann György a hivatalos polgári neve, de nekünk csak Gyuri, Gyurica, vagy Ghița, ahogy anyukája hívta — a Gozsdu líceumba járt, a régi Állami főreálba. Magam a premontrei öreg padjait koptattam, s bosszantottam a tanárokat, pedig híres pedagógusok, paptanárok oktattak. Közülük a legismertebb a magyar irodalom tanára, Ponty Kelemen volt. Sok adoma fűződött a nevéhez. Egyszer felírtuk a táblára a nevét, de mint egy rejtvényt: egy nagy pont, s mellette „Y”-t. Bejött a tanár úr, ránézett a táblára, megcsóválta a fejét.

— Szamarak! Én nem vagyok ponti, csak egy szegény ponty!

Karcsi — Barcs Karcsi — inasiskolába járt, géplakatosnak készült édesapja biztatására, aki gazdálkodó ember lévén nagy jövőt jósolt a gépeknek a mezőgazdaságban. Barcs bácsi a Haller család alkalmazásában állt, mint gazdatiszt, de saját birtokkal is rendelkezett. Mint ilyen, szaktekintélynek számított a témában. Karcsi nem is vitatkozott, alkalma sem lett volna rá, hanem beállt tanoncnak Burján mester műhelyébe. Reggel héttől délután ötig tartott a munka a műhelyben déli egyórás szünettel, délután hattól nyolcig iskola a hét minden napján, kivéve péntek és vasárnap. Pénteken hetipiac volt, s akkor a mester délig a bódéjában árult. Az inas persze mellette állott, és segített kiszolgálni. Ebben a piaci bódéban megtalált a vásárló mindenféle szerszámot, kisgépet, alkatrészt, amire csak szüksége lehet egy iparosnak, vagy gazdálkodónak. A polcok szinte roskadoztak a csavaroktól, csapágyaktól, szelepektől, tömítésektől, csövektől, fogaskerekektől.

— Jegyezd meg, fiam — mondogatta Burján mester —, hogy az apró, filléres áru csalogatja be a vásárlót a boltba, s ha már ott van, mást is megvesz.

Karcsi egy életre megjegyezte, de most még a dugót figyeli a vízen.

— Pedziiii! — kiáltottam rekedten. — Vágd be, vágd be!

— Hű, ez nagy! — lelkesedett a fiú, miután bevágott, és kezdte kifele húzni a zsinórt.

Aztán megláttuk, s kitört belőlünk a röhögés. Egy nagy kecskebéka rugdalózott a horogra akadva.

— Na, ha már ez a pecázás így sikerült, legalább ússzunk egyet! — jött az ötlettel Gyuri.

— Nézzétek, kik ezek? — kérdeztem hirtelen arra a négy-öt nagyfiúra mutatva, akik éppen a hídlábra másztak fel.

Kettő közülük kiúszott a híd alól, s a víz mélységét ellenőrizték a folyóban, a folyás irányában. 

— Megjöttek a műugrók! — lelkesedtem.

Valóban, egymás után kiálltak a hídláb szélére és pazar fejeseket ugrottak a mélyvízbe. A bátrabbak a híd korlátjáról is bemutatták tudásukat. Ameddig bámultuk a mutatványokat, Karcsi felugrott, egy pillanat alatt ott termet a hídnál, s már kapaszkodott is felfelé a vasakon. A nagyfiúk persze rögtön elkergették, meg is szidták alaposan, hogy mit képzel, kis kölyök létére? Igaz, ami igaz nem kis srácoknak való az ilyen veszélyes „játék”. Akármilyen jól tud úszni a kis Barcs, ha rosszul sikerül az ugrás, úgy megütheti magát, hogy fel sem jön a vízből. Még belegondolni se jó!

És milyen igazuk volt! Alig zajlott le a vita Karcsival, az egyik fiú, Stefán nevezetű, megcsúszott a nedves vastraverzen és hanyatt leesett. Jó négy métert zuhant és háttal esett a vízbe, rögtön elmerült. A többiek bénán nézték a folyót. Várták, hol bukkan fel? Csak buborékok szálltak a felszínre. Ekkor a másik három egyszerre ugrott, és kis idő múlva húzták is Stefánt ki a partra.

— Segííítség! — kiáltottuk, mire föntről néhány felnőtt leszaladt.

—.—

Erre az ijesztő esetre még évek múlva is emlékeztek, felemlegették, ha összetalálkoztak.

— Hogy megijedtem — jegyezte meg Karcsi —, még jó, hogy nem estem le én is a traverzekről. Szerencséje volt Stefánnak, hogy a segítségre sietők között volt egy orvos is…