Bimbózó fegyverek

 

— Ültessetek maniókát!

— Nagy bölcsességű, felvilágosult parancsnok, máris visszarendelek mindenkit a frontszakaszokról és még a Mekong deltájából is a Köedény síkságra terelem az embereket. Valami nagyon fontos, titokzatos háttere lehet nem hétköznapi parancsának.

— Igen. Ültessetek maniókát, de közben legyetek olyan kedvesek harcolni, harcolni, harcolni! Különben a csapatszállító helikopterek, amelyek búgása idehallatszik délről, képesek felszállni, és némelyik kirepül, megszakított államhatárunk és tengereink felségterületéből. Akkor már nézhetjük magunkat… Tudták jól, hogy semmit sem tettünk ellenük és mégis idejöttek.

— Ó, nagy bölcsességű Ho Si Minh, azon a halászhajón még egy kupac kavics sem volt, nemhogy golyószóró. A másik, valójában csónak volt, és az evezőt minősítették fegyvernek. Szerényen jegyzem meg, hogy bár utálatos az ellenség, hiszen százszor annyian vesznek oda közölünk, de ezek a taknyos, beképzelt, harcolni nemtudók nagy része nem önként jött…

— Hong Tsung szóljon Cin Ming Hungnak, állíttasson gyorsan össze egy kivégzőosztagot saját maga részére, álljon elé és rendeljen tűzparancsot… Mondaná Sztálin…

— Értettem, nagy bölcsesség, már megyek is.

Hong Tsungnak jó memóriája volt, előbb mindenkivel tudatta, hogy harc-, munka- és ebédszünetben maniókát kell ültetni, majd odaállított néhány embert és kiadta a parancsot.

— Állj! — kiáltott Ho Si Minh. — Hong Tsung, a maga emléke sehol sem derengne a történelemkönyvekben, mert annyi napalmot dobtak le, hogy az egész környék kipusztulhat, a megmaradt erdőt pedig lombtalanítják. Szegény pilóták, virtusból egy-egy liternyit benyakaltak a rákkeltő anyagból és hosszú keservek után követik a hulló leveleket.

 

A falu kunyhóinak pörkölt sósmogyoró szaga lett, és Hien kénytelen volt kirohanni a teljesen védtelen sík vidékre. Pár perc rohanás után, egy talán tizenkilenc éves amerikaival nézett szembe. A katona majdnem gyerek volt még, és annyira elkeseredett, mint a lány. Előtte egy mozdulatlan bajtársa hevert, ő pedig nem látta a külvilágot. Hien szembeállt vele, remegett, a katona csak akkor vette észre őt. Jack lerántotta sisakját és elrepítette, mint egy csészealjat. Zavaros, megfejthetetlen tekintetük összegabalyodott.

A fiú felemelte fegyverét és elkezdett lőni a levegőbe, majd csövét a szájába tette. Még mindig Hient nézte, ekkor szállt el a lány félelme. Megingatta jobbra, balra a fejét, előrenyúlt és elvette a fegyvert. Ilyesmik között nőtt fel, nem csoda hát, hogy értett hozzá. Mondhatni pillanatok alatt eltávolította az utolsó töltényt is, majd visszaadta a puskát jogos tulajdonosának.

Jack mindkét szeméből patakzott a könny. „Ez itt a halál.” — mondta, s körbemutatott. A lány is elsírta magát.

— Jack vagyok…

Hien megijedt. Mesélték neki, hogy az ellenségnek szörnyeteg hangja van, de ilyen mély hangot még nem hallott. Megpróbált csak a szemekre figyelni.

— Jack…

Ismételte a fiú és kinyújtotta a kezét.

— Hien…

Suttogta nevét a kislány is. Előrenyújtotta remegő kacsóját, éppen az ujjaik értek össze, amikor — sosem derült ki melyik harcoló fél fegyverének tárából — repült ki egy sorozat.

Fél nap múlva találtak rájuk. Az orvos kötelességtudóan, de végtelenül elfásulva pulzust mért, majd intett egy hullazsákért.

A kislány keze belezárult Jack görcsbe rándult markába.

— Hozzatok egy bajonettet!

Szólt, majd megkövült, mert a picihez képest nagy kéz, lassan kinyílt és elengedte a lány kezecskéjét.

— Ne ültessen senki maniókát! — kiáltotta.

— Uram, ön beszéli az ellenség nyelvét?

— Mi van, tizedes?

— Fél év szolgálat után, határozottan felismerem a vietnámi nyelv cincogó, sárgás hangját.

— És mit mondtam?

— Azt, hogy ne ültessetek több maniókát.

— Tizedes, maga tud vietnámiul?

— Nem uram, miért kérdezi?

— Mert maga is megszólalt…

A dzsungel fölött, körben minden irányból csapatszállító helikopterek lejtenek táncot, amolyan légi bemutatót. Az orvos még egyszer, immár sokkal tisztább tekintettel vette sztetoszkópját és hallgatott. A szív vert, majd Jacktől Hien felé indult. A kislányé is…

— Hordágyakat, azonnal! — kiáltotta, majd a térdig érő fűben felállt.

— Emberek, mi itt most tökéletes célpont vagyunk, ezért elhajítom fegyverem!

Megpördült, s mint egy kalapácsvető lendített egyet a puskán. Fémes csörrenéssel esett Jack, már korábban elhajított fegyverére.

— Hadnagyúr, nem értem mit csinál?

— Tizedes, ez a két ember él. A hideg testekben meleg szívek dobognak, de ez fordítva sokszor nem igaz, mert a meleg testekben néha semmilyenek. Ne próbáljon megérteni, csak érezni. Mondja, fogyasztott ma ópiumot?

— Nem, uram. Délutánra, a beszállítást követően terveztem egy kis kábulatot.

— Én sem. Maga szerint mennyi ideje fekszik itt ez a két ember?

— Uram, ezek halottak! Nem csak pergamen színűek, de már… Nem szeretném elsorolni, maga jobban tudja, mint én. Minden jelből arra következtetek, hogy fél, talán egy egész napja nem élnek.

— Jöjjön, tegye a fülét valamelyikük mellkasára!

A katona maga sem tudta miért, de teljesítette az értelmetlen parancsot, majd ülve maradt.

— Igen…

— Most már érti, ugye? Hideg testekben meleg szívek dobognak. Nagyon szeretném, ha egy tő maniókát sem ültetnének többé a mai napon, mert mind a két oldalon megnövelik a halottak számát. Beszállítjuk őket. A kórházbarakkból kijövet lesz pár szavam a tábori lelkésszel, majd jelentkezem a parancsnoknál. Részemről befejeződött a háború!

— Ha ezt így kijelenti, uram, nincs szükség formai bírósági eljárásra sem, bár már a fegyver elvesztését is nehezen tudná megmagyarázni…

— Fogja meg a két kezet, melegszenek.

— Hadnagy úr, B52-ek hangját hallom, de már nem érdekel! Ha megengedi, beállnék maga mögé a sorba.

A katona lódított egyet és már három fegyver feküdt egymáson. A hordágyak megjelentek, és a különítmény tagjaiból még hárman odaléptek.

— Szeretnénk a szakasz része lenni!

 Elvetették fegyvereiket.

— Valamikor Churchill vért, verítéket és könnyeket ígért az angoloknak — szintén háború volt —, én még ennyit sem, vagy nagyon sokkal többet… Jöjjenek! A szakasz éppen elég, ha akkor áll össze, amikor a parancsnokhoz indulok.

— Értem, uram. Ha már megyünk, kérem, adjon engedélyt, hogy beszéljek a My Lai faluban történtekről. Ott voltam. Mindenkit meg kellett ölni… El nem tudja képzelni, milyen kegyetlenül nehéz úgy lőni, hogy ne vegyék észre a többiek, hogy szándékosan mellé célzok? Mindenki olyan volt, mint egy-egy vadállat. A napalmot maga is ismeri. Én soha nem tudnék megbocsátani, ha olyasmit művelnének velem… Egyszer, egy velőig rettegő, kis gyermekcsapat az orrom elé futott napalm támadás után…

— Tizedes, irányítsa a szállítást! A hullazsákokat is tegyék a helikopterre, tartalmukkal együtt! A pilótának ne mondjon semmit, nem kell felkavarni olyan embereket, akiket a kényszerűség vetkőztetett ki emberi mivoltukból. Lehet itt már a tisztesség határán élni? Megválaszolom saját kérdésemet. Lehet! Muszáj! Különben megyek, és előbb szembeköpöm magam, majd engedélyt kérek egy fegyvertelen őrjáratra.

A helikopteren teli tüdőből kiáltotta.

— Mégis tessék mindent beültetni maniókával, az összes leveletlen erdőt, valódi és irtott tisztásokat! A Kőedény fennsíkból legyen ültetvény és a Mekong folyó melletti lankákat is maniókával kell telepakolni. Akkor nem marad hely az embereknek, és ha még több fát kopaszítanának, ott is! Befejeződne a háború…

Mellette az egyik közlegény megjegyezte.

— Hadnagy úr, maga rendkívüli tehetség, ha leszerel valaha, bár a dolog innen nézve kétesélyes, ezzel a számmal bárhol felléphet. Még a nyaki erei és szemei is guvadtak, úgy kiabált. Éreztem a leheletének majdnem viharos süvöltését, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki a száján.

— Mivel? Mi a neve?

— Brenton közlegény vagyok, uram!

— A teljes neve?

— Brenton Bibb közlegény, uram!

— Kedves Brenton, sem cirkuszban, sem a show-biznisz ágazatban nem lépek fel ezzel a „számmal”, bármire is célzott. Csak igazi előadótermekben, vagy a nagy nyilvánosság előtt tenném, bár ki tudja, talán a dzsungelben is használnám kéretlenül kapott tehetségemet.

— Lassan megérkezünk, uram, szeretnék valamit mondani.

— Mondja, barátom, és lehetőleg ne uramozzon! George Bestgongnak hívnak, nevezzen Georgnak!

— Lehetetlen, a hadseregben ilyet nem tehetek. Azt szeretném mondani, hogy hideg testekben, meleg szívek dobognak…

— Tudom, barátom, de meleg testekben néha semmilyenek!

— Úgy látom megérkeztünk. Szeretnék beállni a szakaszába.

A hadnagy már nem is kérdezte, egyáltalán honnan tud a szakaszról, azon sem lepődött meg, hogy a pilótán kívül mindenki kihajította fegyverét. Talán látták is a bázisról. A pilóta csak azért nem tette, mert nem volt a keze ügyében. Leszálltak.

— Illendően bánjanak az elesettekkel, úgy negyedóra múlva találkozunk ugyanitt — mondta.

Lerakodás után a helikopter már röppent is a magasba és a fák fölött, ködlőn tárgyalóasztalok, gőgök, inaszakadt megtiportak és megroppant hadviselők lebegtek.

A legelső barakkból kilépett egy tábori lelkész.

— Jó napot, atyám, szeretnék beszélni magával!

— Nézze, ha valami nem tetszett az istentiszteleten, az a maga dolga. Apropó, én presbiteriánus lelkész vagyok!

— Nem baj. Most is bömböl a fejemben a hajtóművek zaja, még mindig nem hiszem, hogy felszálltunk, aztán idehoztak… Ma történt egy olyan esemény, ami…

— Fiam, vigyázzon! Egy csapatszállítógép készül landolni!

— Itt nincs is olyan pálya. Azok Saigonban szállnak le, vagy ejtőernyősen ugrálnak ki belőle.

— Hátra se néz?

— Hiszek magának.

— Fiam, hadnagy, mi is van a szívekkel?

— Ezt honnan tudja, tiszteletes?

— Onnan, ahonnan maga azt, amit láttam. Igaz, a négyes barakk egy vágnivaló ópiumfüst, lelki vigaszt kellett nyújtanom benne, de maga azt hiszem, nem inhalált.

— Nem, uram.

— Akkor jegyezzük meg, a hideg testekben meleg szívek dobognak. Fordítva ez egyáltalán nem biztos, hogy igaz.

— Tudom, erről szerettem volna mesélni.

— Nem kell. A kórházbarakkból tudom, hogy a lány már magához tért. A közlegény pedig lassan ugyan, de lábadozik.

— Tiszteletes úr, alig négy perce vitték be őket…

— Ne kérdezzen az értelemről, mióta magával összefutottam, egészen megkavarodtak a gondolataim. Ott jön Hoose tisztelendő. Ugye van egy szakasza? Én is megyek ma leszerelni!

Az orvosnak egyszerre esett le az álla, tátódott ki a szája és erősödött meg lélekben.

— Jó napot, atyám!

— Jó napot, fiam! Miben lehetek segítségére? Ma sem láttam a szentmisén…

— Vasárnap ott voltam.

— Én minden nap celebrálok, szeretném, ha legalább néhányan kivennék részüket az Oltáriszentségben jelen levő Krisztus imádatában.

— Elmondanék valamit, aztán három-négy percben gyónnék. Dolgom van, nagyon-nagyon sürgős dolgom.

— Jöjjön, van ott egy üres barakk! Őrjáratra küldtek mindenkit belőle.

Bent vágni lehetett a ragadós mocskot, de mit várunk el harcoló egységektől… A rend, a fegyelemmel, a tisztelettel és udvariassággal együtt hibernálta magát egy távoli mélyhűtőben.

Leültek.

— Mondja, hadnagy, hallgatom!

— Atyám, ma ugyanazt csináltam, amit szoktam. Lassan természetessé válik, hogy naponta halottakat gyűjtünk be, néha sebesülteket, máskor is-is. Aztán egy, már majdnem foszló közlegény és egy ellenséges kislány…, hogy is mondjam… feltámadtak…

— Vigyázzon a szavakkal, fiam! Bár valami, valahonnan azt súgja, hogy a kihűlt testekben szépséges szívek lüktetnek, míg másokban, egészségesnek tűnőkben — ki tudja talán bennünk is — csak alig, vagy egyáltalán nem dobog semmi. Mondja el a vétkeit, hogy feloldozhassam!

— Csak címszavakban hadarnék atyám, mert sürgős beszédem van a parancsnokkal, megyek leszerelni. Már tekintsen civilnek.

— Nem tudom honnan árad belém az ismeret, de ha jól saccolom, hatvan-hetvenen mennek maga után. Még jó, hogy nincs fegyverem. Most mit csináljak? Beállok a sorba!

— Ne tegye, atyám, és jó lenne, ha presbiteriánus társát is lebeszélné. Ha valakikre, magukra most itt van szükség. Aztán, majd egyszer, ha ez az egész véget ér, egy nyugodt, békés, kellemes parókián, illetve plébánián tölthetik az életüket. De nem most!

— Meggyőztél, fiam. Feloldozlak téged az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Kifelé menet nézz fel az égre, tárd szét karjaidat és öleld magadhoz a világot. Ez az elégtétel. Nem tudom, milyen gyümölcsöt hoz vakmerőnek látszó kezdeményezésed, de nem foglak vissza, menj és tedd, amit elterveztél a parancsnoknál! De jó lenne, ha itt is, virágszálak költöznének a fegyverek csövébe….

— Erről még nem is hallottam…

— Óriási tüntetések vannak, fiam, és nagyon bátor emberek, akik a puskacsövekbe belenéznek, a katonákra mosolyognak és díszítik fegyvereiket.

 

Nagyon távol, Saigonban egy pisztoly dördült el és egy tizenéves vietkong a földre zuhant. Rambo még nem készült elkeseredett, egyszemélyes akcióira, de a nagyokosok térképeken magyarázták el, mit, hogyan, miért.

A kis különítmény, végül is lődörögve elindult. Ha már nem katonák, akkor magukat csúfolnák meg egy valódi, alakzatban masírozással.

Hanoi környékén kalapácsokat és sarlókat is használtak a rizsföldeken. A Berger félékre és környékükre zuhogott a sorozattűz. Némelyek lehasaltak, mások fedezék mögé bújtak, megint mások már sosem keltek fel. Közben északon és délen is egyfolytában temettek.

Ilyen gondolatok futottak át az orvos fejében, miközben azon is töprengett, vajon okos dolog-e hadászatilag tömbbe építeni a barakkokat? Ugyan őket ez az apróság már nem érinti, hiszen szabad akaratukból leszereltek.

Megérkeztek és bekopogott. Nem számított semmi jóra. Tulajdonképpen jelentkezni kellett volna, de háborúban szükség esetén a parancsnok zavarása nem csak nem tilos, de egyenesen kötelező.

Mozgást sem hallott bentről, ezért benyitott.

— Jó napot, Mr Rapsody!

A parancsnok felkönyökölt íróasztaláról.

— Üdv, hadnagy! Belőtte magát?

— Szólítson nyugodtan a civil nevemen, Mr Rapsody! Azért jöttem, hogy bejelentsem, hetvennyolcadmagammal leszereltünk. Számunkra véget ért a háború. A fegyvereket rég eldobáltuk. Szerencsére fogalmam sincs, hol. A tisztást már meg nem találnám, ahonnan iderepültünk. A többiek egy része a helikopterből lökte ki, mások itt lódították a dzsungel irányába, oda, ahová nem tanácsos menni, mert akár ellenség is lelopakodhat.

Piros, fehér, kék mintákat láttatott a parancsnok lüktető feje, aztán a hajzatából, verítékkel áztatott rizsföld lett. Felugrott.

— Hadnagy!

— George Bestgongnak hívnak, kedves uram!

— Na, jöjjön, drága!

Odament, megfogta a kezét, és mint egy elmebeteget, kivezette. Döbbenetére tényleg meglátta az embertömeget. Megrettent. Félt, hogy megszámlálhatatlan, apró darabra szedik és szétosztják szuvenírnek. Meg sem mozdultak, álltak és mosolyogtak, mint a gyerekek.

Az erdő felől fehér zászló lebbent és magasra emelt kezekkel bemasírozott a tisztásra egy vietnámi különítmény. A tolmács elmondta, azért jöttek, mert leszereltek, kezet nyújtanak ellenségeiknek, akik már barátaik. Menjenek szépen ők is haza, szereljenek le.

A parancsnok igazán zavarban jött, a helyzetet nehezítette a nyelvtudás hiánya. Amikor egy újabb fehér lobogó lendült ugyanabból az irányból. Négy, a fegyvereit fejük fölé emelő vietnámi katona bemenetelt. Köztük is akadt egy tolmács, de olyan rosszul beszélt angolul, hogy alig lehetett érteni. Végül is kihámozták, hogy egyszerű, helyi kivégzésre jöttek.

A parancsnok nem is értette, miért áll mindegyik ellenséges katona mosolyogva, egy szál virággal a kezében. Egyenként odaléptek, és a három feléjük irányuló géppisztoly csövét megtöltötték egy egész bokrétával.

— Bims, hozzám! Hozzon tíz embert. Álljanak elém, ezekkel az úriemberekkel szembe!

A vietnámiak háttal nekifeszültek ellenségeiknek, mondhatni fraternizáltak a leszereltekkel.

— Na kérem, Bims, maga tudja mi az a kivégzés?

— Igen uram, láttam már néhányat.

— Olyasmit kellene végrehajtani ezeken az embereken.

Az orvos előlépett.

— Mr Rapsody, tisztelettel kérném, a végleges tartalékállományba helyezésünk előtt engedélyezze, hogy itt, a mezőn téphessünk egy-egy virágszálat!

— Magának hátrafelé is vannak szemei?

— Nem uram, csak szívem. Úgy gondolom, még egy darabig dobog, s ki tudja — bár azt hiszem, maga úgysem értené —, hideg testekben meleg szívek doboghatnak, felforrósodottakban pedig semmilyenek. Fiúk, itt és most szedjünk egy-egy szál virágot.

Szétszéledtek. A parancsnok úgy érezte, megbolondul. Leszedték a maguk egy, azaz egy szál virágát, odamentek, a cimboráik fegyvereinek csövébe gyömöszölték, és most mind a két oldalon várják a termést.

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Boér Péter Pál 755 Articles
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé.Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-bookÍrásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.”A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓházWeblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/