Pápay Aranka : A nussdorfi fivérek – 10.

A menedék

 

Karola órák óta ült az ágyban, felhúzott térdeit átkarolva, ráhajtotta homlokát. Az álom messze elkerülte, merev szoborként gubbasztott így, nyaka úgy elmerevedett, hogy alig bírta emelni a fejét, amikor végre körülnézett. A szoba bútorai már felvették körvonalaikat a hajnali derengésben, jöttek elő a sötétből, mint kínzó gondolataiból a múlt és jövő képei. „Jól kell döntenem… de jól, és okosan dönteni nem ugyanaz” — bíztatta magát. — „Kinek akarok, akarjak jót? A gyerekeimnek? Itt élünk magunkra hagyva az idegenben, mások jóindulatára szorulva… a várost kezdtem megszeretni, egyelőre dolgozhatok, de sohasem fizetnek annyit, hogy nekik gondtalan életük legyen… Hilda szeret minket, de nem élhetünk vissza ezzel… máris sokkal tartozom neki. Francinak mi lenne jó? Ha ezt a drága fiút elűzöm, talán leveszem a terhet róla, de mi van, ha tényleg igaz, hogy nem a testvéri felelősség mondatta vele, hogy irántam sokkal többet érzett, csak eddig titkolnia kellett a szerelmét… Hátha igaz! … És magamnak mit akarok?”— villant át agyán a felismerés, hogy szándékosan el akar nyomni magában egy furcsa, új érzést. Pár órával ezelőtt szerelmet vallott neki egy kedves-kedves fiú, akit mindig szeretett, ha nem is gondolt rá másképp, csak mint pajtásra, mégis ő hozott mindig derűt a felnőtt életébe. Nem tagadhatja, mennyire szíven találta ez a vallomás…

Mert milyen is volt ez a felnőtté válás?

A drága Mutti halálával minden összezavarodott. A nussdorfi házban, az első reggelen érzett bizonytalanság jutott eszébe, aztán jöttek a sok, idegennél idegenebb helyzetek, helyszínek képei, mindhez alkalmazkodnia kellett, miközben Josefhez is, aki a maga módján szerette, de alig vonva be őt a közös életük alakításába… Mi tagadás, magányos volt!

Mintha hírtelen kiszáradt volna a szája…

Mialatt lassan bújtatta papucsba lábát, keresgélte emlékei közt, mikor és hányszor tudott önfeledten nevetni, mióta kislányból asszony lett… Köntösének övét már az ajtóban kötötte meg. Puhán lépkedett, nehogy bárkit felriasszon.

A konyhában Franci ült, előtte egy nagy pohár ital… érintetlenül.

Ahogy meglátta, már fordult volna vissza, de a fiú felemelkedett:

— Ne, ne! Gyere csak be, én már itt sem vagyok… csak nem tudtam aludni. Bocsáss meg…

Karola megállt. Franci hangjában eddig soha nem tapasztalt tartózkodó zöngét fedezett fel. Visszafordult.

— Maradj ülve! Én se aludtam… Nagyon váratlanul ért, ami elé este állítottál… de nem vagyok már kislány. Tudom, mit kell tennem, végiggondoltam, mit jelentesz nekünk… nekem… — állt a férfi elé, nagy szemekkel, nyíltan nézve rá. — Lehet, hogy tudat alatt mindig is többet éreztem irántad, mint hittem. Adj időt, hogy ezt Joseffel elrendezzem magamban… Mert a hűség nagy úr… — egy apró elhárító mozdulatot tett, a felé induló kezet látva. Komoly kis arca bizalmat, nyugalmat és határozottságot sugárzott. — Most visszamegyek, aludnom kéne egy órácskát, mert tanítok… te is próbáld meg. Aludj rá egyet, aztán ha még reggel is tényleg akarsz minket, akkor maradj és várj meg, én tanítás után válaszolok… Ha nem talállak már itt, azt is megértem, és a jó Istennek mindenképp hálát adok, hogy téged küldött hozzám.

A tálalóhoz lépett, az üvegkancsóról leemelte a hímzett kis takarót, fél pohár vizet töltött magának, nagy kortyokban kiitta, lassú mozdulattal tette vissza a poharat a tálcára, és csendesen kiment a konyhából.

A férfi megbabonázva nézett utána.

 

Aznap a tanítás úgy zajlott, mintha lelke kettészakadt volna, egyik felével nagyon kellett ügyelnie, hogy figyelmét ébren tudja tartani, mialatt feleltetett, mert gondolatait egyre vissza-visszavonzotta az a másik fél, amelyik már otthon járt a jövőjüket eldöntő pillanatnál.

Mi lesz, ha Francit még ott találja, és mi, ha már nem…

Szíve dobolását hallani vélte, ahogy lépteit visszafogva, látszólag teljes nyugalommal közeledett és lépett be a kapun. „Nem lesz már itt, egész biztosan nem lesz” — próbálta győzködni magát, de belesajdult a fájdalom, annyira remélte, hogy mégis…

Felszaladt a lépcsőn… és akkor a tárt ajtón át kihallatszott a férfi hangja. A szőnyegen ült Karcsikával szemben, az ölében kiterített mesekönyvből nézett fel a küszöbön megálló Karolára, aki nem tudta később felidézni, hogyan tűnt el az a pár méter, a küszöb és a mesekönyv között, csak arra eszmélt, hogy egy széles mellkason talált menedéket.     

Karola igent mondott egy legszebb, tiszta érzelmekre épülő házasságra. Még nem tudhatta, milyen életet választott, abban azonban biztos volt, hogy helyesen döntött.

Szép nyugodtan, mondhatni tárgyilagosan beszélték meg, hogyan alakítják további életüket. A gyászév leteltével össze fognak házasodni, akkor még másfél éve lesz Franznak a tanulmányai befejezésig, szülei és Matild addig támogatni fogják őket… de hol fognak élni? Karola tudta, nem folytathatja az épülőfélben lévő ház költségeit, attól inkább meg kell szabadulnia. Azt gondolta, életre szóló szerződést köt egy szívének kedves fiatalemberrel, aki testvére árváiról akar gondoskodni, nem vihet ebbe a házasságba tartozásokat.

 

Franci azzal a jókora lélekbeli pakkal utazott vissza Budapestre, ami tömve volt boldogsággal, de mellette a nagy megoldani való feladattal is, amit egy majdani férj és családapa felelősségével vállal.

Miközben keményen tanult, már a majdani elhelyezkedés lehetőségeit latolgatta, hogy mielőbb a saját lábára állhasson. Úgy tűnt, Magyarország területén tudná előnyösebben kibontakoztatni a megszerzett tudást. A nagybirtokokon és ezek körüli településeken nagy szükség volt állattartási és egészségügyi újításokra, járványok megelőzésére.

A nagy távolság ellenére, ha tehette, utazott a rá váró családjához, hatalmas lelkesedéssel mesélte, milyen tanulmányokat olvasott az állatgondozási feladatokról, hol, melyik birtokosok támogatják az oltások bevezetését. Karolának be kellett látnia — és egyre kevésbé bánta —, ebből ismét költözés lesz… Ez a város már betöltötte Josef helyét, végtére nem várhattak évekig új doktorra… és ezt a céltudatos fiatalembert ő inkább a magyarországi vonzalmában fogja erősíteni.

A tanítás?! Ó, a tanítást bármilyen örömmel is végezte, a saját már meglévő, és a minden bizonnyal majd születő gyermekeitől venné el… Matildhoz és Mariához is sokkal közelebb lehetne… Kész volt követni Francit, bárhogyan alakítja életüket a sors.

Az ifjú Schorn bérelt egy szerény lakást a magyar fővárosban, és 1888-ban, két évvel Josef halálát követően, a csendes esküvő után ide hozta kis feleségét a két fiúcskával.

Minden hozzátartozó a saját egyéniségéhez mérten fogadta ennek a házasságnak tényét. Természetesen maradéktalanul csak Matild örült, és lelkesen támogatta őket továbbra is. Hilda őszintén kívánta a legjobbakat, mégis fájó szívvel engedte el a már gyermekeinek tekintett családot.

— Én előre megmondtam — dohogott Nussdorfban Teréz mama —, hogy ez a nő egy kígyó, bekúszott a családunkba, soha nem szabadulhatunk tőle!

— Túl fiatal még! Annak inkább örültél volna, ha feleségül megy valaki máshoz, és idegennel nevelnék az unokáidat, mama? — vette ki szájából pipáját Schorn papa, miközben szeméből huncut öröm sugárzott… erre élete párja csak dühösen legyintett egy nagyot.      

 

 

 

  

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/