Rajta kívül szinte alig járkáltak az utcán. Gyalogost és autót egyarántcsak elvétve látott. A kedvenc dalát kezdte dúdolni. Megállt egy kirakatnál, egy édes ruhát látott a kirakatban lévő babán… és még valakit megpillantott. A férfit, aki a falatozóban türelmetlenkedett. A szíve ijedten kezdett verni. Nem tudta, mit tegyen. Minden üzlet zárva volt, háromkor nyitnak ki. Nyugodtan próbált haladni tovább, úgy tett mintha nem vette volna észre, de nem tudta lerázni követőjét.
Pár lépéssel mellette termett. Réka a félelemtől reszketett egész testében. Kihalt az utca, lábai nem akartak engedelmeskedni. A férfi megfogta a karját.
— Hozzád beszélek, szivi.
Nem akarta hallani, el szeretett volna rohanni. Megállt, és kétségbeesve nézett a férfira. Halkan, remegő hangon megkérdezte:
— Mit akar tőlem?
— Tudom, hogy te is akarod, te szuka.
— Nem tudom, mit kéne akarnom. Kérem, engedjen utamra! A barátom bármikor itt lehet.
— A barátod? Elküldted a sziklához. Ha ügyes vagy, hamar odaérsz te is.
— Most akarok indulni hozzá.
— Nem kisanyám, neked most dolgod van. — Beszorította egy kapualjba, úgy állt meg előtte, hogy elzárta a menekülés útját. Vigyorgott. Nézte a lány ijedt arcát. — Na ne mondd, hogy ilyet még soha nem csináltál.
Elkezdte a nadrágszíját kikapcsolni. Réka összegörnyedt a sarokban. Kezeit a szeme elé emelte, mintha ezzel is tiltakozna a történtek ellen.
— Ne kéresd magad, alig várod, hogy megtörténjen. Ismerlek benneteket. Démonok vagytok. Mozdulj!
Réka mozdulatlan maradt. A férfi hajánál fogva magához rángatta. Letépte róla a szoknyát és a bugyit. A falnak lökte. Vadul beléhatolt. Ahogy mozgott, nyögdécselt és lihegett, mint egy kutya. Amint kielégült, kényszerítette a lányt, vegye a szájába a nemi szervét, mert mosdatlanul mégsem teheti el. Réka ösztönösen összeszorította a száját. — Ne játszd itt a szüzet — és megütötte.
Az utcán emberek kezdtek járni, hangok hallatszottak, ami egyre erősödött. A férfi arra a következtetésre jutott, itt az ideje lelépni. Leköpte a lányt.
— Azt kaptad, amit megérdemeltél.
Még azt a fáradtságot sem vette, hogy a nadrágját rendbe tegye, úgy indult el.
Réka összekuporodva ült és hangtalanul potyogtak a könnyei. Felszínre bukkantak a régi gyalázat képei is. A szemfesték szétkenődött az arcán. Fel akart állni, de nem bírt. A járókelők elérték a kapualjat. Férj és feleség lehettek. Az asszony, amikor meglátta Rékát a segítségére akart sietni, de a férj leintette.
— Nem látod, hogy részeg? Majd ha kijózanodik, hazamegy. Be ne koszold vele a kezed!
— Ne beszélj hülyeséget! Ezzel a nővel történt valami. Gyere, segíts!
Odalépett a lányhoz, észrevette a letépett ruhadarabokat. Réka próbálta takarni lemeztelenített testét.
— Jani, hívd a mentőket! Ezt a lányt megerőszakolták.
— Menjünk innen, nem akarok részese lenni semminek.
— Ha velem történne, akkor is ezt mondanád?
Nem válaszolt, mobilján hívta a mentőket. Bejelentette az erőszakot és bemondta a címet, hová jöjjenek. Nem ment közelébe a lánynak. Az asszony próbálta vigasztalni. Nem tudta, mit mondjon, de bátorítani akarta. Sziréna hangja törte meg a városka csendjét. Az ápolók ellátták Rékát, hordágyra fektették és betették a mentőbe. A kórház felé kék fénnyel indult meg a mentő.
Laci egész nap nem találta a helyét, nyugtalan volt. Az izgalmat annak tudta be, hogy pár óra múlva találkozik Rékával. Fél háromkor elindult otthonról, betért a városka egyetlen virágboltjába és vett egy szál vörös rózsát. Pezsgőt és két poharat otthonról hozott magával.
Már fél négy és a lány sehol. Idegesen nézett többször is az órájára. Az idő kérlelhetetlenül haladt előre. Nem tudta, hol lehet Réka. Eleinte még mosolygott a késésen, hisz ő is nő, és a hölgyek imádják megvárakoztatni a férfiakat, de egy órás késés az már sok. Elővette a mobilját, fel akarta hívni, ekkor jutott eszébe, nem is ismeri a számát. Már fél öt és a lány sehol. Nagyon rossz érzés kerítette a hatalmába. A pezsgőt és a poharakat betette az üregbe, amit gyermekként hűtőnek neveztek ki. Elindult a hegyről lefelé. Tudta, két óráig tartott a munkaideje, ezért inkább a házuk felé vette az irány. Az anyja nyitott ajtót.
— Nincs itthon a lányom — válaszolt a kérdésre.
Sarkon fordult és indult tovább. Az asszony kérdezett tőle, de már nem hallotta, mit. Nem tartotta sokra ezt a nőt. Réka nem tudta meggyőzni arról, hogy szereti őt. Haza indult. Csalódott volt, mert azt hitte ismét elszökött előle a lány.
Belépett az ajtón. Az anyja a nappaliban ült és konyakot öntött magának. Látszott rajta, nem ez az első pohár.
— Tölthetek neked is? — fordult a fia felé.
— Kérek.
Elővett egy poharat és csordultig öntötte az itallal. Laci leivott belőle és leült anyjával szembe a másik fotelba.
— Mire iszunk?
— Merre jártál?
— Fenn voltam a hegyen. Rékára vártam, de nem jött el. Biztos voltam benne, az életemet mertem volna rátenni, hogy eljön. Tévedtem — meghúzta a poharat.
— Te akkor nem tudod, mi történt ma délután?
— Valami olyan, amiről nem árt tudnom?
— Rékáról van szó.
— Rékáról? — A férfi kezében megállt a pohár. — Mit üzent, mielőtt elment? De legalább most nem lépett le szó nélkül. Hagyott üzenetet. Hallgatom — egy kortyra lehúzta a pohár tartalmát, felállt és idegesen járkálni kezdett.
Az asszony értetlenül nézett a fiára.
— Miből feltételezed, hogy elutazott és hagyott neked üzenetet? Másról van szó. Történt valami délután.
Laci kérdőn nézett anyjára.
— Mi történt? — rémült meg. — Baleset érte? Istenem, add, hogy éljen!
— Ülj már le, ne rohangálj fel-alá! Réka kórházban van. Ne szólalj meg, engedd, hogy elmondjam. Hová rohansz?
— Megyek a kórházba.
— Várj! Tudnod kell, miért van kórházban, mielőtt bemész hozzá.
A férfi megállt az ajtóban.
Nem tudta, hogy kezdjen hozzá, figyelte fia arcát, látta rajta a rémületet. Megköszörülte a torkát.
— Rékát…— nehezen folytatta, kereste a szavakat. — Rékát megerőszakolták — mondta ki végül. Látta a hatást, erre elsírta magát.
Laci érezte, elhagyja az ereje. Lábai nem tudták megtartani. Leült a parkettára, hátát az ajtófélfának támasztotta. Úgy érezte, szétesik a feje. Zakatoltak benne a gondolatok. Még a tegnap hallottakat sem tudta feldolgozni. Arcát eltemette tenyerébe és hangosan elkezdett zokogni. Utoljára apja temetésén sírt. Ott állt a koporsó mellett, körülötte fekete ruhás emberek álltak. Anyja átölelte és halkan mondta neki: „Mi megmaradunk egymásnak kisfiam”. Tizenkét éves volt ekkor. Komolyan állt, nem hajtotta le a fejét, haragudott az apjára, hisz megígérte elmennek a hegyi tóhoz pecázni. Inkább meghalt. Milyen apa az ilyen?
Leeresztették a sírgödörbe, anyja egy szál rózsát dobott a koporsó után. Az ő kezében egy fehér szegfű volt. Nézte a virágot, nem akarta bedobni. Elkezdték a koporsóra lapátolni a földet, hallotta, ahogy a rögök a koporsó tetején dörömbölnek, ekkor tudatosodott benne, soha többet nem látja apját. Nem ő döntött, csak azért, hogy ne kelljen horgászni menni, azért biztosan nem halt volna meg. Odaszaladt a sírhoz és beledobta a szegfűt. Figyelte a virágot, ahogy beleesik… mérhetetlen ürességet és fájdalmat érzet. Átölelte édesanyját és hangosan sírni kezdett. — „Igen, édesanyám, mi megmaradunk egymásnak” — mondta könnyei között.
Most felnézett:
— Édesanyám, miért ilyen a sors? Miért a jók kapnak a fekete levesből? Kinek ártott ez a lány?
— A jó Isten mindenkire annyit mér, amennyit kibír. Próbatételek sora áll előttünk.
— Milyen Isten az ilyen?
— Ne káromold az Istent, Réka él. Gondolj bele, rosszabb is történhetett volna. Meg is ölhette volna az-az ember.
— Még hogy ember! Állat. Egy csúszómászó. Az ilyet el kell tiporni. Nincs létjogosultsága. — Két öklével elkezdte verni a fejét. — Elébe akartam menni. Ő mondta, hogy ne, inkább találkozzunk a sziklánál.
Anyja mellé lépett, lefogta két kezét.
— Megfájdul a fejed, olyan erővel ütöd, ezzel nem oldasz meg semmit. Hívok taxit.
— Nem kell taxi. Autóval megyek.
— Nem vagy olyan idegállapotban és ittál is. Kisfiam hidd el, nem kéne neked vezetned.
— Hívd a taxiállomást, küldjenek egy kocsit.
folytatása következik…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
