Vandra Attila : Nyereg alatt puhított hús

“Amikor a magyar etnogenezis vizsgálata során a honfoglaló magyarság kultúrájának sztyeppi, törökös rétege idehaza előtérbe került, történészeink úgy érezték, világszerte elterjedt rólunk is a nyereg alatt puhított hús evésének megbélyegző tévhite. Századunk elején hazai történeti munkák hevesen védelmezték e vád ellen a honfoglalókat.”

 

 

A székelyudvarhelyi hotel egy háromnapos nemzetközi belgyógyászati konferenciának adott helyet ezen a hétvégén. A külföldi vendégek már csütörtök este megérkeztek. Az idősebb generációhoz tartozók közül sokan saját szobát béreltek, mások úgy intézték, hogy egy szobába kerüljenek azokkal, akikkel előző konferenciákon, tapasztalatcseréken már összebarátkoztak. Akadtak viszont szép számmal olyanok is, főleg a fiatalabbak közt, akik — ahogy a véletlen összehozza őket törvénye szerint — kaptak szállást.

A kolozsvári Dr. Radu Velicu  hamar összebarátkozott a teheráni Dr. Ahmed Fatihhal. A fiatal román orvos már rég dédelgetette a tervet, hogy egy közel-keleti körutat tegyen, az iráni édesapja pedig Kolozsváron végezte az egyetemet, s sokat mesélt fiának egyetemi éveiről. Éjjel kettőig beszélgettek, reggelizni is együtt mentek. Mivel a késői lefekvés miatt későn is keltek, mire a vendéglőbe értek már csak egyetlen üres asztalt találtak. Hamarosan kiderült, akad még náluk is később kelő. Dr. Luigi Allieri és Dr. Csíki Bencze már kénytelen volt engedélyt kérni, hogy melléjük telepedjenek. Ahmed és Luigi előbb meghökkent Radu tagadó válaszán, majd az azt követő „szóváltáson”, mely más körülmények közt kielégítette volna a vaskos sértés jogi meghatározását, de mindkettejük szája szélén bujkáló mosoly jól mutatta, régi ismerősök évődéséről van csak szó.

A kölcsönös bemutatkozás után, mivel Ahmed és Radu angolul társalogtak, Bencze is németről angolra váltva zárta be értekezését a lehetséges etruszk-magyar rokonságról, majd megkérdezte Raduékat, miről beszélgettek, mielőtt ők megérkeztek.

— A perzsa és román konyháról…

— Éhes disznó makkról álmodik… Főleg a báznai fajta — utalt Bencze arra, hogy barátja édesapja Báznán született.

— Meg a rákosi… — vágott vissza Radu.

Ez a replika ugyan némi magyarázkodást igényelt, hiszen egy olasznak és egy perzsának nincs honnan tudnia, hogy létezik báznai fajta disznó, meg egy hasonló nevű település Romániában, se a Rákosi-korszak politikai vicceinek hátterét nincs honnan ismernie, se hogy Rákospalota Budapest egyik külvárosa, ahol történetesen Bencze lakik. Luigiben volt elég latin temperamentum, így nem kellett neki sok biztatás, azonnal bebizonyította, Itália nincs messze Kelet-Európától, így asztaluknál hamarosan megnőtt a decibelek száma. Csak Ahmed figyelte szótlanul, de megértő mosollyal a hangoskodókat, időnként megcsóválva a fejét. Az ilyen humor nem divat az ő kultúrájában.

A kölcsönös ledisznózást senki sem vette komolyan így azonnal másra terelődött a szó. Az ürügyet erre a szomszéd asztalnál ülők genetika iránti érdeklődése szolgáltatta, melynek foszlányai hozzájuk is eljutott.

— Ti magyarok egyáltalán tudjátok, kik is vagytok? — érdeklődött Luigi. —Nemrég olvastam egy tanulmányt, mely szerint a legközelebbi nyelvrokonaitoktól, a finnektől álltok genetikailag a legtávolabb. Közelebbi rokonai vagytok a dákoknak, mint a lappoknak és az észteknek.  Egyáltalán honnan tudjátok, hogy magyarok vagytok, hiszen mindenki Hungariannak, vagyis hunoguroknak ismer benneteket, csak ti magatok mondjátok magatokra azt a nyelvtörő kifejezést, hogy mágijár.

Benczét nem olyan fából faragták, hogy erre a bicskanyitogató összehasonlításra tudományosan magyarázni kezdje a genetikai és nyelvrokonság közötti különbséget. Inkább tréfával ütötte el a dolgot.

— Magyar vagy ha:

1. Gyermekkorodban azért kellett sok sárgarépát enned, hogy tudjál fütyölni.

2. Ha boldog szülinapot kívánnak neked, meghúzzák a füled.

3. Ha tudod, hogy a fűzfán fütyölő rézangyal az egy káromkodás.

4. Madártejet eszel desszertnek.

5. Számodra legalább annyira fontos a paprika a főzéshez, mint a só és bors.

6. Több tejfölt használsz az ételbe, mint ketchupot…

— Jó-jó-jó-jó! Elég… — állította le Radu a véget nem érő felsorolást a magyar önazonosságról. — Mindjárt kiderül, hogy a dákok is magyarok voltak, hiszen mi is több tejfölt használunk, mint kechupot. Egyébként a tejföl készítését is tőlünk lestétek el, akárcsak a… — küszködött Radu a töltött káposzta angol fordításával — … nem tudom, mi az angol neve, talán cabbage rollnak lehetne nevezni…

— Nézd meg az étlapon. Magyarul, románul, angolul és németül is megvan az ételek neve… — ajánlotta Luigi.

— Amit más népektől tanultunk, annak a nevét is átvettük. Például a legtöbb zöldség neve szláv eredetű. De a „tejföl” az eredeti magyar szó. A tej is, a föl is. Onnan ered, hogy fölemelkedik a tej tetejére. Ti hogyan ejtitek ezt ki? — találta meg a román kifejezést Bencze, meghökkenve a szokatlan ékezeteken.

— Smântână…

— Szmtnö? — Hát fizetek neked egy pezsgőt, ha ez nem szláv eredetű szó… Ennyi mássalhangzót egymás után csak ők tudnak kiejteni. Várj csak, a lengyelek szmietánának mondják! Áh… de kár, hogy nem fogadtunk! — csattintott ujjaival bosszankodva. — Gondolom, már a dákok is puliszkával ették! — gúnyolódott. — Titkos kereskedelmet folytattak a mayákkal, úgy szerezték be hozzá a kukoricát… — gúnyolódott Bencze.

— Toltott káposztá? — olvasta a magyar szöveget Radu. — Oroszul is kápusztá… Szerintem az is szláv szó… — vágott diadalmas a vigyort felfedezéséhez.

— Szerintem, ti mielőtt meguntátok a nomád életet, s kezdtetek kulturálódni, nem is ismertétek a konyhanövényeket… — éledezett Luigiban a latin összetartás.

Az egyre élesedő hangnem jól mutatta, hogy minden viccben van egy kis való, s egy román és egy magyar barátságának is van határa, melynek próbaköve a történelem, a nemzeti büszkeség, és a hungaro-romanikumok.

A pincér épp jókor érkezett, hogy némi „fegyverszünetre” adjon lehetőséget. Előtte tanult embereknek mégsem illik így „vagdalkozni”, mi a szösz! Még angolul is tud… Abdul zavarát látva Radu és Bencze egyszerre szólt a pincér után, ki-ki a saját nyelvén.

— A mohamedánok nem esznek disznóhúst, és az iráni kollégánk…

— Azonnal intézkedem! — felelte készségesen a pincér.

— A sarmale… Jól ejtem? — kérdezte Ahmed. — Amit stuffed cabbage-nek (töltött káposzta) neveztek, szerintem olyasmi, mint a szarma… Törökországban ettem, de azt nem káposztába, hanem szőlőlevélbe töltötték. Már az egyiptomiak is főztek hasonlót, csak nem tettek bele rizset…

— Ősi magyar és román eledel! — hahotázott Luigi, ezzel a kijelentésével ismét olajat öntve a tűzre.

— Hát minket mindenki hun-oguroknak nevez… Hun-garian… A hunok is, az avarok is, sőt a később befogadott kunok is török népek. Az arab és a bizánci krónikások is türköknek nevezték Árpád népét.

— Ha türkök vagytok, akkor miért nem nevezitek sarmanak, hanem… izének… beletörik a nyelvem… — gonoszkodott Luigi

— Ha már az előbb genetikával dobálóztatok, a magyarok genetikai térképe úgy néz ki, mintha a környező szláv népekkel keveredett közel-keletiek lennénk. Ez a sumér eredetet támasztja alá… — váltott álláspontot Bencze, belátván, hogy melléfogott. — De eltértünk a témától. Nagyon kíváncsi lennék, mit ettek őseink/őseitek, mielőtt Kolumbusz felfedezte Amerikát. Mert a latin őseitek biztos nem tettek kechupot az ételbe.

— A magyarok se paprikát…

— Erről van szó! — hevült bele Bencze. — Mondjatok egy nemzeti eledelt, amelyben se krumpli, se paradicsom, se paprika, se más Amerikából behozott növény nincs…

— Pacalleves — vágta oda diadalmasan Radu.

— Háát… abban nincs, de sárgarépa van, s a dákok biztosan nem raktak azt bele.

— Négyezer éves kultúrnövény, Perzsiából ered… — nézett Radu Ahmedre megerősítést várva. Ő is indoeurópai mi a szösz!

— Csak nem a gyökerét, hanem a levelét használták afrodiziákumnak…

— Legalább azt tudjuk, hogy ti mit ettetek. Hiszen emlegetted, hogy egyetlen konyhanövénynek sincs ősi magyar neve. Nyereg alatt puhított húst ettetek, ha már főzni sem tudtatok.

— Ez nem igaz! — pirult ki Bencze hirtelen a dühtől, mint akinek e hamis vádat már századszor vágják a fejéhez.

— Te mondtad, hogy a hunoktól származtok… Amnianus Marcellinus IV. századi római történetíró… — állt Radu mellé ismét az olasz, de mondatát nem tudta befejezni, mert Bencze közbevágott.

— Igen, hallottam hírét, ő terjesztette el ezt az álhírt. Őseim soha nem ettek nyers húst! Egyébként Amnianus Marcellinus még nem is emlegette a nyerget, ezt csak a középkori pletykák tették hozzá!

— A magyarokról… Jó na, nem kell megsértődni, tudjuk, mióta Európában megtelepedtetek, ragadt rátok némi civilizáció…

— A tévhitnek bizonyult közhely egy ősi állatgyógyítási, sebkezelési eljárásban keresendő. Ha a nyereg a ló hátát sebesre feltörte, felnyergelés előtt a sebre vékony, sózott, nyers hússzeletet tapasztottak, hogy a sebbe férgek ne telepedjenek, és gyorsabban hegedjen. Ezt a hústapaszt aztán eldobták, semmi esetre sem ették meg. Más célból húst a ló nyerge alá nem tettek!

Ki tudja, mit mondott vagy tett volna még Bencze, lehet, felállt volna az asztaltól is, ha nem szól közbe Ahmed.

— Ti sohasem ettetek nyers húst, hogy ennyire felháborítónak tartjátok annak fogyasztását? — nézett körül három asztaltársán. Luigi, sohasem ettél prosciutto crudot? Olasz nemzeti eledel…

— Persze, hogy ettem, de az nem nyers, hiszen hónapokig érlelik…

— De se nem főzik, se nem sütik… Bencze, szerintem azt az „igazi” füstölt székely kolbászt, aminek annyira megörvendtél, se főtt vagy sült húsból készítették. S ez, amiről azt állítottad, hogy román nemzeti eledel, a… — mutatott Radu tányérjára…

— Pastramă — segített rajta Radu, gyanakvó hangon. — De az is füstölt…

— Nekem úgy tűnik, hogy ez valami olyasmi, mint amit mi prastimának hívunk. Nyelvünkön azt jelenti préselt. Már Dárius idején készítették az őseim. Úgy vágták el a húst, hogy elmetsszék az állati izmokban az ereket, majd a nyeregtáskába helyezték. Ott kipréselődött belőle a vér, s így füstölés közben nem romlott meg. Nyersen, de füstölve fogyasztjuk. Ezt a tartósítási módot átvették tőlünk a sztyeppei népek. Szerintem a magyarok is… — nézett Bencére. — Gondolom húsőrlő híján egykoron nem készítettek kolbászt. Manapság már senki sem teszi nyereg alá, hanem gépekben préselik, tíz-húsz atmoszféra nyomáson. Édesapámnak van egy húsüzeme… — tette hozzá magyarázatként.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 725 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.