Magyar Eszter : Előszó a mesékhez

 

A mai világban kialakult életformák egyre kevésbé őrzik a családi szeretet, meghittség hagyományát. Mindez általában jellemző, és nem feltétlenül a széthullott családokra. Ahol nem váltak el a szülők, sokszor ott sem érezhető már az összetartozás, az egymásért való önfeláldozás, közös célokért való összefogás, amit gyermekkoromban még láthattam.

Az anyagiak utáni folyamatos rohanásban gyakran az ünnepeket is nyűgnek érzik a szülők, azon gondolkodnak, hogyan lehetne a legegyszerűbben „megoldani”, túl lenni rajta. Pedig a gyerekeknek szükségük van az ünnepekre. Karácsonyra készülve — nagytakarítás, vásárlás, sütés-főzés —, sokszor úgy érezhetjük, túl sok az áldozat azért az egy estéért. Biztos vagyok benne, hogy nem. A kisgyerek e néhány percnyi önfeledt örömét őrzi lelkében, továbbviszi, s talán saját gyermekének továbbadja majd.

Mindig szerettem és tiszteltem a hagyományokat. Fontosnak tartom a férfi és a nő szerepének megőrzését. A férfi üsse be a szöget a falba, a nő pedig főzze meg az ebédet. Persze, ha az asszony beteg, egyáltalán nem rombolja a férj tekintélyét, ha átmenetileg átveszi szerepét. Sőt! Tiszteletreméltó, ha képes és hajlandó rá. Ettől még továbbra is a nő, a feleség, az anya elsődleges feladata megteremteni a családi légkört, kellemes, barátságos otthont, ahová a férfi szívesen megy haza, melyben a gyerekek gondtalanok. Amit családi fészeknek nevezhetünk. A szükséges pénzeszközök előteremtése továbbra is elsősorban a férfi feladata lenne.

Alapvető problémák vannak életünkben. Nem akarjuk látni, pedig szemet szúr, ha befogjuk fülünket, akkor is harsog, ha nem beszélünk róla, akkor is égbekiáltó.

A nők „elférfiasodtak”, a férfiak „elnőiesedtek”. Felborult az értékrend, senki sem találja a szerepét, a helyét. Soha a történelem során nem voltak úgy kihasználva a nők, mint a XX. században, mikor úgymond kiharcolták az egyenjogúságukat. Munka mellett háztartást vezetni, gyereket nevelni, feleségnek lenni — mindez nagy terheket ró a nőkre, aminek képtelenség megfelelni. A kudarc előbb vagy utóbb szinte biztos, ami váláshoz, a család széthullásához vezet. Természetesen nem minden a nőkön múlik. Sok esetben ők azok, akik sokkal többet tesznek a családért, mint a férfiak, és elsősorban nem ők azok, akik elhagyják családjukat.

Előfordul, hogy a család együtt marad, de nem a szeretet tartja össze őket. Például lakás hiányában nem tudják megoldani a válást. Másik — számomra elfogadhatatlan — ok a mártírság, a megjátszott önfeláldozás a már semmit nem érő házasság „megmentéséért”. Egyszerű képmutatás, esetleg, úgymond, a gyerek érdekében. Messziről bűzlik. Ennél jobban talán nem is árthatnának a gyereknek.

Sokféle skáláját láttam már a kényszerű együttélésnek: a csendes utálattól, közönytől, érdektelenségtől a hangos, tettlegességig fajuló gyűlölködésig. Az elvált szülők gyerekeinél sokkal jobban sajnálom az el nem vált szülők gyerekeit — szoktam erre mondani.

Sokkal bonyolultabb probléma ez, mint azt néhány sorban le lehetne írni, ki lehetne fejteni. Mégis, azt hiszem, a megoldás sokkal egyszerűbb, mint azt gondolnánk.

Mert hibásak vagyunk!

Önzők, felelőtlenek! Nincs bennünk elegendő kötelességtudat, s nem vagyunk elég kitartóak. Nem becsüljük családi értékeinket, könnyen felrúgjuk, nem tartjuk fontosnak. Nem tesszük meg, amit megtehetnénk. Ami nem pénz kérdése: figyelmesség, szeretet, önfeláldozás. Erről szól az együttélés, a házasság, a család. Ne a szerelemről. Az leányálom. Nem a szerelmet kell keresni az életben, hanem a társat, akivel kézen fogva végigmegyünk a számunkra kijelölt úton, az elejétől a végéig.

Nagy szerelmek sokszor viharos válásokhoz, keserű csalódásokhoz vezetnek. A fellegekből nagyon mélyre lehet zuhanni. Persze nem törvényszerű, és a szerelmet átélni csodálatos. Családot alapítani azonban csak egy igazi társsal szabad. Ha szerelmesek is vagyunk belé, tökéletes, de nem nélkülözhetetlen — szerintem. A szeretet, a tisztelet, a megbecsülés viszont igen.

Azért írtam e „meséket”, mert a mai gyermekek közül sokan, sajnos, a családi élet boldogságát már csak a mesékből ismerhetik. Kis történeteimben is előfordul, hogy csak vágyakoznak a családi fészek melegére, mert nem adatott meg soha, vagy nem becsülték, s elvesztették. A fontosságáról kívántam írni. Remélem nemcsak „kicsik”, hanem a „nagyok” is olvassák majd.

Legyünk „nagyok”, nőjünk fel végre! Vállaljunk felelősséget a kicsikért, szeressük őket jobban önmagunknál!

 

 

Legutóbb szerkesztette - Magyar Eszter
Szerző Magyar Eszter 41 Írás
Szeretnék bemutatkozni, Magyar Eszter vagyok. Az íráshoz való vonzódásom elég régre nyúlik vissza, az iskolában, a matematika mellett a magyar nyelv és irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Tinédzserként, a „mi szeretnék lenni” listán újságíró is szerepelt, a piaci kofa, hegedű művész, ápolónő, nyomozó, házvezetőnő mellett. Ebből az időszakból versek és egy négy felvonásos színdarab, melynek végére mindenki meghal, maradhatott volna fenn, azonban sok más halhatatlannal együtt ezek a művek is eltűntek. Fiatalon férjhez mentem, gyerekeim születtek, a munka, a háztartás mellett ekkor már az olvasásra sem nagyon maradt időm. Mikor már harmadik gyermekem is átlépett a tinédzserkor második felébe, egy baráti levelezés nyomán kezdtem újra írással foglalkozni. Mindez 2007-ben történt, három évvel később pedig már önálló kötetet jelentettünk meg, melyben idősebbik fiam két alkotása is szerepelt. Nyitott szemmel járok a világban, szeretem az embereket, érdekel a sorsuk. Sokszor vadidegenek megszólítanak, illetve az utcán, bárhol, bármikor könnyen teremtek kapcsolatot, pillanatok alatt együtt nevetek, vagy szomorkodom embertársaimmal. Érzéseimet, gondolataimat, a körülöttem lévő világról szóló véleményemet kis történetekbe foglalva osztom meg olvasóimmal.