Ismét ránk borul az Isten estje,
Bevonja a mindenséget mázzal,
Őrzi álmunkat bódító leple,
Hol fájdalommal,hol méla lázzal.
Ilyenkor lágyan szusszan ki fáradt,
Altat a huhogó hívogató,
A nesztelenség szellője árad:
Csillagragyogás-éji takaró.
Ciripel a fák lenge árnyéka:
Holdsugárban fürdő levélhomály,
A hideg,az est mumusos játéka
Emészti most a mindenség-uszályt.
Csöppnyi állatok kimerészkednek,
A kopott-rengeteg sűrűjébe,
Dúzzadva egyre-egyre hemzsegnek
Míg láthatatlan a semmi éle.
Aki éber most,ne aggódással,
Töltse az éjt leselgőn,szelíden,
Láthatja:parányi horkolással
A mély örökkévalóság pihen.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.12. @ 21:04 :: Bálint Szilárd
