Nagy Horváth Ilona : És elvackolom

 

Torz nyelvű, távoli világ
az ajak, mi hazudni hívott
megvívott igaz csaták után.
Idegen.
Míg én az agyamban sétáltam,
hogy nyugodt lehessek,
csak mosolygott, hallgatott rideg gőggel.
Mondom:
most jól látszott, hogy ott
én nem voltam,
nem én voltam,
az ott nekem
csak úgy köszön,
az ott egy könnyed “én”,
mindig is az volt,
elbocsát fel se nézve:
hazug és idegen.

 

Nagy levegőket veszek,
és elvackolom magam széles mellkasán,
magához húz a mély, a magas,
kitartok,
a sarkon túl az ott már Nakonxipán.
Hol a falak színekből vannak,
és halk mormogással cserélődik
a fejekben a gondolat,
otthon vagyok.
Homlokom vállának döntöm,
és elmorgom,
elmorogtam rég az utolsó átkaim,
hallgassa csak a szívem,
ezt a szelíd óriást,
mi körülvesz, hogy én is beleférjek,
ne üljek a világban oly árván,
milyen szépen dobban,
mint a katedrálisok harangjai,
ahogy visszhangozza a buzgó hit és a márvány,
pedig hány helyen rágják,
és hogy nyüzsögnek benne még a férgek.
Egyszer mérget is ettem, hogy
megöljem,
hogy elaludjak benne én is,
és többé ne féljek.

 

Minden perc felnöveszteni kész,
varázstakaróm alá beles
a világ,
szorosra zárom szemem,
a léggömböt visszaadtam,
mert tudom, megértettem,
csak levegő és gumi
éreztem a szagát.
A színek és a játék
máshol vannak,
felkapta és öles léptekkel elvitte
tőlem az idő:
Nagy levegőket veszek,
elvackolom magam színes mellkasán.
A zsibongó gondolatokon túl,
s a hasogatáson innen,
az ott már Nakonxipán.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.02.12. @ 20:22 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 310 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.