Torz nyelvű, távoli világ
az ajak, mi hazudni hívott
megvívott igaz csaták után.
Idegen.
Míg én az agyamban sétáltam,
hogy nyugodt lehessek,
csak mosolygott, hallgatott rideg gőggel.
Mondom:
most jól látszott, hogy ott
én nem voltam,
nem én voltam,
az ott nekem
csak úgy köszön,
az ott egy könnyed „én”,
mindig is az volt,
elbocsát fel se nézve:
hazug és idegen.
Nagy levegőket veszek,
és elvackolom magam széles mellkasán,
magához húz a mély, a magas,
kitartok,
a sarkon túl az ott már Nakonxipán.
Hol a falak színekből vannak,
és halk mormogással cserélődik
a fejekben a gondolat,
otthon vagyok.
Homlokom vállának döntöm,
és elmorgom,
elmorogtam rég az utolsó átkaim,
hallgassa csak a szívem,
ezt a szelíd óriást,
mi körülvesz, hogy én is beleférjek,
ne üljek a világban oly árván,
milyen szépen dobban,
mint a katedrálisok harangjai,
ahogy visszhangozza a buzgó hit és a márvány,
pedig hány helyen rágják,
és hogy nyüzsögnek benne még a férgek.
Egyszer mérget is ettem, hogy
megöljem,
hogy elaludjak benne én is,
és többé ne féljek.
Minden perc felnöveszteni kész,
varázstakaróm alá beles
a világ,
szorosra zárom szemem,
a léggömböt visszaadtam,
mert tudom, megértettem,
csak levegő és gumi
éreztem a szagát.
A színek és a játék
máshol vannak,
felkapta és öles léptekkel elvitte
tőlem az idő:
Nagy levegőket veszek,
elvackolom magam színes mellkasán.
A zsibongó gondolatokon túl,
s a hasogatáson innen,
az ott már Nakonxipán.
