Ismét ránk borul az Isten estje,
Bevonja a mindenséget mázzal,
Őrzi álmunkat bódító leple,
Hol fájdalommal,hol méla lázzal.
Ilyenkor lágyan szusszan ki fáradt,
Altat a huhogó hívogató,
A nesztelenség szellője árad:
Csillagragyogás-éji takaró.
Ciripel a fák lenge árnyéka:
Holdsugárban fürdő levélhomály,
A hideg,az est mumusos játéka
Emészti most a mindenség-uszályt.
Csöppnyi állatok kimerészkednek,
A kopott-rengeteg sűrűjébe,
Dúzzadva egyre-egyre hemzsegnek
Míg láthatatlan a semmi éle.
Aki éber most,ne aggódással,
Töltse az éjt leselgőn,szelíden,
Láthatja:parányi horkolással
A mély örökkévalóság pihen.
—————————
Kedves Szilárd, ilyen nem játszunk. Erre itt nincs szabad kapacitás. Ráadásul akik kommentelték a versed, azok az első verzió ismeretében és hatására tették. Nem fair.
Akkor küldd be, ha már kész.
Most visszaadom, és pár nap múlva, ha megálmodtad, újra beküldheted. A kommentjeit törlöm.
Van valami, ami az írás milyenségénél is fontosabb: az olvasó tisztelete.
Üdv: NHI
Legutóbbi módosítás: 2015.02.12. @ 19:18 :: Bálint Szilárd
