H.Pulai Éva : MEGJELENT! – Boér Péter Pál: MEGTISZTULT ABLAKOK

Megjelent Id. Boér Péter: MEGTISZTULT ABLAKOK című kötete.

 

  

„Nagyváradon születtem, immáron 54 éve. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Egyszerre vagyok vidám, keserű és fordítva. Vannak dolgok, amiket túl komolyan veszek, mindemellett igencsak empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat.

Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén, erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már Apámmal együtt csillagösvényen járnak.

Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok minden más. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza lett a nagy kedvenc.”

 

 

MEGTISZTULT ABLAKOK

Előszó:

 

Boér Péter Pál regényét egy szuszra végigolvastam. Valamikor az első oldal közepe tájt kezdtem mosolyogni, és ez a mosoly ott maradt az arcomon az utolsó oldalig, sőt elkísért egész nap.

 

Pedig a regény olyan korba, olyan helyre visz (az ötvenes évek Romániájába), amit nem a mosollyal szoktunk azonosítani. Rettenetes szegénység, a mi múltunkban is kísértő csengőfrász, személyi kultusz – egy kor, egy hely, amikor és ahol talán még a gondolatot is megpróbálták ketrecbe zárni.

 

Megpróbálták, csakhogy nem sikerült.

 

Boér Péter Pál regénye korrajz a javából. Ízelítőt kapunk egy – hál’Istennek – azóta már letűnt, zárt világból, amelynek testi-lelki nyomorát talán elképzelni sem tudjuk.

 

A tanulság azonban mégsem ez. A tanulság nem az, hogy volt egyszer néhány évtized, amikor nem csak a test fagyoskodott a jeges télben kályha és tüzelő nélkül, és nem csak a gyomor éhezett kenyér híján: fázott a lélek is és éhezett a szellem. A tanulság az, hogy az Ember (így, nagy kezdőbetűvel) igenis, akkor is lehetett boldog. Egy rozzant, „többfunkciós” bádoglavór, amelyben ruhát és lábat mosni, mosogatni, sőt kenyeret gyúrni és sütni is lehet, éppen akkora kincs volt – dehogyis: sokkal nagyobb kincs! –, mint ma egy Iphone. A mállott falak, téglából rakott bútorok között éppúgy kivirágzott a szerelem, mint a mai sokfürdős, fűtött garázsos palotákban. És az emberség, sőt: az Emberség ebben az embertelen korban is jelen volt, mert jelen kellett lennie, hogy túlélhetővé tegye, megédesítse azokat a keserű éveket. Mi több – ez az önzetlen egymást segítés, bizalommal egymásra támaszkodás olyan volt akkor, mint egy falat kenyér, sokkal kézzel foghatóbb, sokkal inkább jelen lévő, mint napjainkban. Mára, mintha már nem lenne rá szükség, csendesen átadta helyét a társas magánynak, tévébámuló kérődzésnek, egymásban nem társat, hanem ellenséget kereső gyanakvásnak. Amint a hűség is, a másikat minden körülmények között vállalás, jó- és rossz tulajdonságainknak nem csak elviselése, hanem elfogadása is valami egészen mássá változott időközben: önzéssé, „Mert én megérdemlem” életérzéssé, a választott társat szebbre-jobbra-gazdagabbra-fiatalabbra cserélő, „Ha nem tetszik, legfeljebb elválunk”-féle vállvonogatós életérzéssé. A mai Hercegnéknek nem jutna eszükbe kétségbeesetten, a börtönt is vállalva rohanni morgós-undok férjuruk után– inkább szaladnának az első tányércsörrenésnél a megélhetési jogvédőkhöz.

 

Mindez a kis falusi iskola mindennapjaiba csomagolva Boér Péter Pál utánozhatatlan stílusában elevenedik meg a lapokon. A szereplők voltak olyan szerencsétlenek, hogy éppen akkor és éppen ott voltak fiatalok – és voltak olyan szerencsések, hogy fiatalságuk édes poharát a rettenetes körülmények ellenére is fenékig ürítették, megkockáztatom: nagyobb élvezettel, mint mai, fűtött lakásban, déligyümölcsön cseperedő, plázákban lézengő, depresszióra hajlamos utódaik.

 

S hogy ez hogy lehet? Úgy, hogy jól tudták (amint Boér Péter Pál is jól tudja), hogy létezik egy csodaszer, ami mindig és mindenhol segít: a humor. És az, hogy boldogok vagyunk-e, hogy találunk-e okot nevetésre, nem a körülményeinken múlik, hanem egyes egyedül rajtunk. Erre maga az író is példa – és jól tesszük, ha ezt a példát mindig szemünk előtt tartjuk. No nem afféle szigorú intelemként, ellenkezőleg: Boér Péter Pál szelíd, megbocsátó, mosolygós módján.

 

Kovács-Cohner Róbert, költő, író, drámaíró

 

Hátlapszöveg:

 

Az olyan írások/történetek olvasását élvezem leginkább, ahol egyből és észrevétlenül beleképzelem, beleélem magam a történetbe.

 

És ez egy ilyen könyv. Különben is szeretem az olvasást, mert nekem legtöbbször többet nyújt, mint mondjuk egy film, talán elsősorban azért, mert olvasáskor sokkal szabadabb a fantázia, sokkal több tere van a képzeletnek. E könyv olvasásakor viszont kissé korlátozott képzelet-terem volt – mert némileg ismerős a helyszín, megéltem, átéltem a kor egy részét. Ha nem jártam volna soha Majláton, akkor is el tudtam volna képzelni a falut, az embereket – akik tipikusak, sok helyre, sok falura jellemzőek. De jártam – igaz, elég régen, akkoriban, amikor a cselekmény történik. Hogy eltelt az idő…

 

Sok régi emlék sejlett fel, miközben olvastam, láttam, elképzeltem a helyszíneket, az embereket, s arra gondoltam, hogy élték ők át azokat az időket. Újra megértettem: Akkor is lehettek boldogok az emberek… és voltak is… Az ilyen helyzetek kívülről tűnhetnek komédiának, ám belülről sokszor tragikusak is lehetnek. Nem csak a gyakran sanyarú körülmények számítottak-számítanak, hanem az emberség, az emberek, az érzések – és akkor lehetett-lehet örülni is…, még valóban abszurd helyzetekben is, abszurd valóságokban is, helye volt és van a humornak is – mint ahogy azt az írást is egy bizonyos fanyar humor is jellemzi.

 

Az is többször eszembe jutott, hogy bár azok az idők rég elmúltak, mégis újra meg újra hasonló helyzetek állnak elő, a hatalom hasonlóan próbálja uralni az élet minden területét, hasonló sorsokba hullanak emberek közel és távol, hasonló nehézségeket vészelnek át sok megértéssel, emberséggel, humorral. Olvastam és részletekben felsejlett az egész rejtőzködő valóság, a látható és a láthatatlan. S amikor a végéhez értem, ismét megértettem, milyen nehéz elfogulatlanul írni valamiről, ahol helyszíneket ismerek fel, szereplőkre ismerek rá, helyzetekben látom saját magamat… De nem is kell elfogulatlanul írni – hisz minden írás elfogult…

 

Elfogultan tetszik az írás, tetszik a stílus.

 

Anton F. Boer

Stuttgart, 2014-04-15

 

MEGTISZTULT ABLAKOK

Részlet:

 

– Náci úgy érezte jeges vizet öntöttek rá, aztán – mert rejtett humorérzéke neki is volt – belekezdett.
Alázatos szívvel léptem tanárinkba,
égi áldás szálljon minden lakójára!
Jövetelem okát elmondom most szépen,
egy kis ünnepély van nálunk készülőben…

 

Innen prózában folytatta, és elmondta, hogy az előbbi jelenet, amit két napig gyakoroltak, nem véletlen, hanem a valóság. A diribá’ sem hagyná csak úgy pofoztatni magát, ki-berohangálni sem szokás. A sértődést sem veszi senki jó néven, itt a béke uralkodik. Aztán odament és a két fiatal kezét, mint egy lelkész, ceremonikusan összefogta.
– Te leszel a könyvtáros édes Balázs fiam, akinek a barátja ilyen szépen tud verselni, lefőzted az összes vőfélyt, akiket eddig hallottam.
– Pedig ez a legegyszerűbb lakodalmas versike, többet persze nem is tud, gondolom, ezt sem mondta végig, a verselés is elég távol áll tőle, egyet sem tud kívülről.
Vera megnyomta az orrát.
– Puha. Diribá’, ez a fiú hazudik. Ő maga számtalan verset tud kívülről, de több füzetnyit is írt már. Néha, kora este fel-felolvas néhányat nekünk a folyosón.
– Akkor még inkább illik rá ez a feladat. Már nem sok van a vakációig, egyfajta szabadulás, kikapcsolódás, feltöltődés, más részről hiányérzet. Akármilyen darabos alak vagyok gyerekek, én szeretlek titeket, mindnyájatokat, a nebulókat is, és ezt az egész iskolát. Feladatul adom, hogy mindenki lehetőségeihez képest annyi könyvet hozzon otthonról, amennyit csak tud. Egynek már nagyon fogunk örülni, húsznak még inkább. Kiürítjük ezt a szekrényrekeszt, itt lesz a könyvtár.
– Minek három könyvtár egy olyan faluba, ahol nem is olvasnak? – akadékoskodott a valamilyen funkció vállalásától ódzkodó Náci – a falu könyvtárába négyen-öten járnak, ők már mindent elolvastak. A TSZ könyvtár azt sem tudom létezik-e. Rendbe rakták a könyveket, aztán rákattintották a lakatot, de ha bejutottak az egerek, mindet megehették.
– Itt viszont, ha csak azt a néhány könyvet használjuk, hogy a gyerekekkel megszerettetjük az olvasást, már nyert ügyünk van.
Könyve válogatja, nem mindent olvashat az összes korosztály, de amint olvasni tudnak, majd kerítetek egy-egy órát ahol felolvastok, nagyobb osztályokban olvastattok. Meglátjátok, ha gyűlnek a könyvek és mondjuk egy egész szekrényre való lesz, vagy több, akkor a gyerekek elkezdik a kikölcsönzést is, mert egészen más elolvasni valamit, mint meghallgatni. Nektek mondjam? Na sipirc mindenkinek haza, ma nem gyűlünk. A pedagógiai és politikai körök is odébb vannak, mindössze kettő lesz még az idén, gyereknek már nyoma sincs egyetlen épületben sem. Menjetek lelkiekben készülni a hatvankét szabadnapra! Ezt azért jól kifundálták, nem adtak fizetést, de ennyi szabadnap sehol nem jár és most, miután már fizetést is kapunk, ez az egész történelmileg így maradt a hatvankét nappal. Apropó, a szokásos szombati és vasárnapi pikniket a Levendula tó melletti füzesben tartjuk, szerény disznóvágással. Kovács Jóska bácsi elvállalta az első kellemetlen döfés elvégzését, a többit megcsináljuk magunk. Úgy gondoltam mindenki hazavihet egy kilónyit, én ötöt, mert a beszerző mégiscsak én vagyok. Jóllakásig dugig ehetjük magunkat. Nem szükséges vizet hozni, egy demizson bor és pálinka is lesz.
Tudom, a sógornőm az ilyen tanácsokat sosem fogadja meg, mindig hoz magával egy nagy üveg teát. Tegye, ha jónak látja.
– Én vagyok hát a megelőlegezett sógornő – csilingelte nevetéssel tele az irodát Vera. Ezután, mint mikor a hadseregben oszoljt parancsolnak, széledt szét mindenki.
Az elvárások szerint elérkezett az a bomlasztó szombati nap is. Sült a kenyér, csak úgy csiklandozta az orrot, miközben a két „elsőre kihirdetett jegyes” éppen valami nagyon fontos dologgal – az ismerkedésen túl egymás személyének világot megtöltő kisugárzásával – foglalatoskodott. Még a messze hullámzó illatözön is hidegen hagyta őket. Mígnem Náci, a kétes nevű egyértelmű barát elkomorodott fapofával meg nem jelent. Leesett az álluk, ugyanis a kultúrotthon gyér jelmezkészletéből kiguberált egy lakáj felöltőt. Dermedt higgadtsággal, érzelmetlen ábrázattal jelentette be.
– Hölgyem, uram! A nagyra nőtt bukta készen áll, méltóztassanak a szalonba fáradni!
Könyökből előrehajlított bal kezén még egy fehér szalvétaszerűséget is magára aggatott. A meghökkenést rázkódó hahota váltotta fel, amiben az önuralom szobrának mintázója, Náci is pillanatok alatt belépett. Folyt a nevetés, Balázs szobáján átballagva még megpróbált inashoz méltó ajtónállást összehozni, ám miután ez nem sikerült, szinte letépte magáról a jelmezt.
– Ím, itt a kenyér!
– Gyönyörű, édesanyám is megirigyelné – ujjongott Verácska.
– Anyukám is sütött korábban, nem laktunk mindig Váradon – próbálkozott Balázs.
– Hadd lássam közelebbről! Fenséges!
Veronika körbejárta, nézegette, gyönyörködött benne és elsütötte a kettőjük számára végzetes kérdést, bár Balázsnak nem voltak kételyei.
– Mondd Náci, ha kemencéd nincs, még egy sütőd sem, hol sütötted ezt a gyönyörűséget?
– Kérlek szépen kedves komámasszony – nálunk a násznagyot élete végéig komának nevezik az emberek, és akinek násznagya volt a koma, illetve komámasszony…
– Jól előre futottál az időben, de elfogadom.
– Tehát van ugye a dobkályhám és a sarokba, ott az én kemencém. Már visszapakoltam, mint látod.
– Elnézést barátom – törte meg saját csendjét Balázs, mint diótörő a diót – két fémlemezt és az egykoron széknek használt téglaözönt látom. Már rég kirakhattad volna őket, Rózsika és Mihály úgy kistafíroztak székekkel, asztalokkal, sublóttal, komóddal, azt sem tudom, mit hogy nevezzek, mindenünk van. Régiek, padlásról, fészerből valók, de bútordarabok.
– Igen jól mondod, de még mindig ezzel az ütős hangszernevű hevítővel vacakolunk télen, bár a kedves Mózsi diri beígért egy-egy vaskályhát, amelyek valamivel több hőt tárolnak, de az én drága édesanyám cserépkályhájához képest annyit érnek – na jó egy kicsit túlzok –, mint annak idején a tenyeremet sütögető gyertyáim a dobkályhához képest. Megengeded, tehát hogy folytassam?
– Most már nagyon szeretném tudni a titkot, még sosem láttalak kenyeret sütni, pedig néha szoktál.
– Szoktam, meg is kínálok minden kollégát és húzzák az orrukat, inkább eszik a jegyre kapott szappanformájút, mint ezt a szépséget. Nézd meg, olyan, mint egy nagy harapásra váró sütemény, Tehát, a kályha tetejére rakom ezt a fémlapot. Guberáltam! Ne nézz olyan vádló kétkedő szemekkel! Egy helyen találtam kidobva ezeket, de a biztonság kedvéért két úttal hoztam fel őket. Ráteszem hát a kályha tetejére, befedem egy sor téglával, majd körbe még két sort rakok. Ezután befedem, a másik acéllappal, mint a fazekat a fedővel és arra is teszek egy réteg téglát. A hely éppen elegendő ahhoz, hogy a bedagasztott, megkelesztett sütnivalót becsúsztassam a már felizzított kemencémbe. Itt jön a dobkályha szerepe, addig, amíg ez a kis kemence nincs jól átfűlve alulról és nem veszi át az összes tégla a meleget, szóba sem jöhet semmilyen kenyérsütés imitáció. Abból nem sülne ki semmi jó, a szó szoros és átvitt értelmében sem. Tehát becsúsztatom a kelesztett kenyeret…
– Igen furcsa formája van a kenyerednek barátom…
– Persze, annak idején teknőben dagasztottak, sőt mostanság is. Bevető kanállal dobják az előkészített anyagot a felfűtött kemencékbe, de egy ilyen szerény építésű, szétszedhető kemencébe, amit ha nem árulok el nektek sosem jöttök rá, hogy létezik, más megoldás kell. Megkérnélek benneteket, senkinek ne meséljétek el, ez az én egyik titkom.
– A másik a lavór ugye? – mordult Balázs.
– Igen. Jól kisúrolom, mert ez egy több funkciós, sok mindenre alkalmas, igen kedves jószág és benne dagasztok.
– Lavórral együtt teszed be?
– Igen.
– Azért ilyen repedezett hát.
A két szerelmes egymásra nézett és ezt a nézést nem lehetett nem észrevenni. Náci érzékelte, hogy baj van.
– De gyerekek, hát nem szépséges ez a mai napi? Mert bár a mindennapink megvan, de ilyet ritkán ehettek.
– Szemet gyönyörködtető!
Mondta Veronika és megpróbálták nézegetni a kenyeret. Egy rövid ideig sikerült rávenni Nácit, hogy ezt az alkotást nem szabad csak úgy szétvagdosni, összeharapdálni, megenni, hiszen már művészien ropogós héjú és a színe is olyan mintha szándékosan keverte volna ki festőecsettel.
– Ne bolondozzatok, ez egy kenyér! Szép vagy csúnya nem mindegy, de hogy finom, az biztos. Verácska, neked van a legnagyobb stafírungod, engem kenyérvágó késsel elfelejtett felruházni Rózsika. Kés, villa, kanál van, olló is, pedig az nem gyermek kezébe való. Na jó kinőttem én már kétszer is a gyermekkorból, de ilyen speciális feladatok betöltésére való, jókora késem nincs.
– Náci, én nem vágom szét, inkább nézzük és szagoljuk!
– Már megint vicceltek? Mindjárt kihűl, aztán ha bámuljuk még úgy fél napig elkezd majd száradni. Holnaputánra nem olyan lesz, mint a bolti, de csak kicsivel jobb.
Vera felkelt, kiment és töprengett mit tegyen most, egy ilyen sok mindenre használt fémedényben kelesztett kenyér ellenszenvének elűzésére. Azon gondolkodott, hogy a dagasztóteknőkben mindig kenyértésztát gyúrnak,
lisztezik, de látta ő már olyan porosan a szomszéd Kalmárisék dagasztóteknőjét, hogy ahhoz képest minden bizonnyal patyolat tiszta lehetett a kissé bogaras Náci lavórja. Nehezen tudta magát meggyőzni, de eldöntötte, hogy egy barátot nem sért meg és különben is a kenyér megsült, azaz fertőtlenítődött még a lavór is. Micsoda lavór! Ennyi sütés után százszor szét kellett volna esnie, de nem zománcozott volt, hanem – valószínűleg valamivel ötvözet – alumíniumlemezből sajtolt. Jól bírta a meleget.
Visszasietett. Már elszánt arccal tolta félre a férfiakat és jelentette ki diadalmasan, hogy ezt a kenyeret neki kell megszegnie. Felemelte a kést, keresztet rajzolt rá, majd a durcát levágta.
– Ki szereti a durcát? Annak adom.
– Pillanat Verácska, libazsír nélkül mit sem ér a kenyér! Nem akarod talán csak úgy üresen falatozni?
Balázs, amint Náci megfordult, néhány szemváltással metakommunikált jegyesével, aki választási jogát átmenetileg felfüggesztette, bólintott egy nagyon határozottat, és a szemével is igent jelzett. Balázs megcsóválta a fejét és a lábaira mutatott. Vera a szája elé emelte ujját, hangtalan „pszt”mondott és mosolyával meggyőzte jövendőbelijét, hogy az talán a legelső fa kérgét is megette volna a kedvéért.
Náci, még mindig aggodalmas arccal érkezett meg.
– Ti nem tudjátok, miért utasítja vissza mindenki?
– Sejtem barátom. Mert nem gondolják végig az akkurátus súrolás nálad mindent felülmúló tökélyét. Azt meg végképp nem, hogy a megsült kenyér súrolás nélkül is… De ebbe inkább ne gondoljunk bele, mert… – nem folytatta, azt akarta mondani, mert akkor véletlenül sem lesz képes beleharapni – már nagyon éhes vagyok.
– Barátaim, ma este boldoggá tettetek.
– Hoppá Náci, itt szó sincs bigámiáról.
– Lüke! Végre rajtam kívül is eszik valaki normális kenyeret.
– Elárulod, honnan szerezted a libazsírt és ráadásul ennyit?
– El, anyám küldte. Úgy gondolta ezen kívül másra nincs szükségem, mint Nyilas Misinek a kenőcsre. Jaj bocs, ne fintorogjatok már, néha tényleg képes vagyok saját étvágyamat is elvenni. Hát együnk a boldogságotokra!
– Mit mondott az öreg Kiss?
– Most rigmusokat akarsz, vagy válni? Ráadásul ilyen kártyázás közben szajkózott primitív szövegekkel…
– Mondjad már végre, mit mondott az öreg Kiss?
– Nem tudom, a héten beszéltem vele, ha jól emlékszem a válásról beszélt valamit. Na jól van, azt mondta, „ne csak együnk, igyunk is”.
Balázs átment saját rezidenciájára, benyúlt az ágy alá, és hipp-hopp előteremtett egy flaska bort.
– Ezt erre az alkalomra vásároltam…tam…tam!
– Dobolni is tudsz?
– Dobkályhához dobos kell, meg különben sem adtam érte pénzt, Mózsitól kaptam. Persze nem vertem nagydobra.
– De sok dob, milyen alkalomra kell?
– Mit mondott az öreg Nagy?
– Na erre végképp nem válaszolok. Szerintem az a marha, aki folyton iszik!
– Mégis válaszoltál. Pillanat!
Vera ugrott, térült-fordult és három – már-már kispolgári csökevényeknek minősíthető – kristály talpas pohárral tért vissza.
– Ezeket még soha nem használtam mióta eljöttem otthonról, pedig az nagyon régen volt, tizennégy éves koromban. Előbb polgári iskolába mentem, aztán amint rájöttem, hogy értelmetlen időpocsékolás, nyomban Miskolcra a képzőbe, majd igen hamar beálltam a katedra mögé. Azóta ezekből a poharakból most iszunk először.
Koccintottak, elfogyasztották ünnepi libazsíros kenyerüket, és Náci udvarias nyugovóra térője után megkönnyebbült lélekkel folytatták azt, amit a kenyérevés előtt, azzal a tudattal, hogy nem bántottak meg egy barátot. Ráadásul tényleg nagyon finom volt a kenyér.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: Adminguru
Szerző H.Pulai Éva 1145 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva