Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 70. Fohász

Miközben Ünige rémülten várja haza édesanyját, és a gyógyszeres fiókról nem tudja levenni szemét, zajlanak az események…

 

70.  Fohász

 

Domokos Melinda gondterhelten indult haza. Egyrészt Boróka állapotáért aggódott, még akkor is, ha egy órája a telefonban már azt állította, jobban van, mint amikor hazaküldte az iskolaorvos. Rosszkor jött ez a gyomorrontás pont az ünnepek előtt. Másrészt a karácsonyt Debrecenben töltik anyósáéknál, aki mindig kitesz magáért. „Ó, csak egy falatot, kóstold meg, neked sütöttem, annyi nem árt meg!” Nehéz Mamát erről lebeszélni. Kétségbeesik, ha nem tömi betegre ünnepekkor a családját. S ha ez nem lenne elég, a mai események az iskolában épp csak ünnepi előzetesnek nem hiányoztak. Mi ütött ebbe a kislányba megint? És mindennek pont most kellett kirobbannia? Jó lenne erről férjével elbeszélgetnie, Laci, mint kívülálló, mindig józanul látja a dolgokat. Nem, nem fogja ezt most ünneprontónak hazavinni, a család többi tagjának legyen meg a felhőtlen ünnepe. Nem ők fogadták el az igazgatói kinevezést. Hej, miért nem lehet az iskolából igazi karácsonyi vakációt kivenni?

— Mit vétettem neked, Fennvaló? — emelte tekintetét az égre, de választ nem kapott.

Eldöntötte, Borókának egy szót sem szól, csak az ünnepek után. Ebben a gyomorrontásban ez az egyetlen jó, kislánya ebből kimaradt. Majd ha már Ünige édesanyjával is beszélt, akkor beszámol neki is. Audiat et altera pars… Meghallgatta volna Ünigét is, ha nem szalad el… Az biztos, most már nem halogatható, azt a kislányt szakemberrel meg kell vizsgáltatni. Ebből nem fog engedni, ultimátumot ad.

— És ha Boróka Ünigétől tudja meg? — hasított belé a felismerés. Telefonon biztos beszélgetnek az ünnepek alatt, minimum kellemes ünnepeket kívánni egymásnak. Hátha nem „dicsekedi el” Ünige, mit művelt. Bár… az iskolatársak közt is terjed a pletyka. — S ha Boróka már eddig is tudott az óvszerügyről? Nem, ez nem lehet igaz, ebben nem lehet bűntárs. S ha tudomására jutott volna se bocsájtotta volna meg barátnőjének ezt az ízléstelenséget. Még a kirándulás alatt telefonban újságolta: „Képzeld el, mire képesek egyesek!” És ha ezzel próbált alibit szerezni magának, nehogy a gyanú árnyéka rájuk vetüljön? Ettől az ijesztő lehetőségtől meg kellett állnia az utcán. Lerogyott egy padra.

Hej, ennek a barátságnak véget kellene vetni! Még a végén Ünige valamibe belerángatja! Ezt Lacival kell megbeszélnie, mert még jó, amennyiben a tiltás, ha nem falra hányt borsó, és nem ellentétes hatást ér el vele.

— Majd ünnepek után… — halogatott reménykedve.

Felállt, s sietősre fogta a lépteit. Minél hamarabb haza kell érnie, hiszen elutaznak.

 

Enikő egyre növekvő bűntudattal tartott hazafelé. Inkább kullogott, majd a végén már csak vánszorgott.

— Nyugodj meg! Nyugodj meg! — mondogatta magának, de ettől az önnyugtatástól inkább csak egyre idegesebb lett. El akarta árulni kislányát. Ezt soha le nem mossa magáról. Hogyan néz majd a szemébe? Miféle anya ő? És milyen ember egyáltalán?

— Ó, Istenem, lehet, én ezt a sorsot érdemeltem, de miért büntetted őt is ezzel? Mit vétett neked? — nézett vádolóan fel az égre. — Uram, bűnös vagyok, de add, hogy kislányom ne tudja ezt meg! — váltott vádról könyörgésre, imádságra fonva össze a kezét. — Büntess meg érdemem szerint, de őt hagyd ki ebből! Csak addig legalább higgyen bennem, amíg felnő és önálló lesz. Halaszd el addig! Nem miattam. Érte! Csak erre kérlek! Apámnak nem kellettem, édesanyám elhagyott, férjem elzüllött, anyósom elkergetett a temetéséről, el kellett hagynom szülőhazámat, más férfinak nem kellettem, barátnőimben csalódtam… Csak ezt a gyermeket ne büntesd miattam! Könyörgök uram! Jó gyermek! Ő megérdemli bocsánatodat!

Templom előtt vezetett el útja. Csak miután belépett, az egyszerű berendezés döbbentette rá, nem katolikus, hanem református templomba tévedt be. Senki nem volt rajta kívül ebben az órában.

— Ez is az Isten háza — biztatta magát.

Beült a leghátsó sorba, és ott kezdte mormolni félhangosan a Miatyánkot, majd a Hiszekegyet is vezeklésül.

— Valami baj van, lányom? — állt meg mellette a templomba lépő lelkipásztor.

— Nem, nem akarok gyónni! — kiáltotta, majd futásnak eredt. Meg sem állt hazáig. — Szedd össze magad! Szedd össze magad! — próbált mély lélegzetet venni, hátha sikerül megnyugodnia. Gondjaiba merülve észre sem vette a lépcsőház előtt beszélgető két idős szomszédasszonyát.

— Az anyja sem tanult meg köszönni, mit vársz a lányától! — hallotta már a háta mögött felhangzó kritikus megjegyzést.

— Ő legalább nem löki fel az embert! — ismerte fel Matolcsiné hangját.

— Lenne csak sietős a dolga, légy nyugodt, meg is tenné! Mit csodálkozunk a mai fiatalokon, ha ilyenek nevelik őket? — felelte rá Kállayné.

Ki nem állhatta e két, hárpia anyósokat megszégyenítő, örök elégedetlenkedő, kritikus vénasszonyt. Már épp Ünige védelmére akart kelni, hiszen kislánya mindig mindenkinek illedelmesen köszönt, de az utolsó megjegyzés megfutamodásra késztette. Alig tett két lépést, amikor háta mögött megszólalt egy fiú.

— Kezicsókolom, Enikő néni! — ismerte fel Árpi hangját. Visszafordult. Megismerte a fiú kezében Ünige iskolatáskáját és sálját.

— Ezek hogy kerültek hozzád?

Erre most mit mondjon, ha padtársnőjét nem akarja bemártani?

— Öööö… Ünige elszaladt az iskolából, és ezeket ott felejtette…

— Elszaladt? Mire fel?

Árpi sohasem volt hazudóművész, még ha saját érdeke kívánta, akkor sem.

— Öööö… Nem tudom… Nem mondta…

— De mi történt? És mikor?

— Aaa-z utolsó órákon már… Aaa-mikor az igazgató néni hívatta, elszaladt…

— Elszalaaadt? Ellógott utolsó órákról?

(Úgyis kitudódik… Most mit mondjon?)

— I-iigen.

— És miért hívatták? — rémüldözött Enikő.

— Mert… mindenkit… kihallgattak… Engem is… A-aaa kiránduláson valaki nagyon ocsmány dolgot művelt Tűz tanárnővel… Óvszert ragasztott az ajtajára… És… („Ezt úgyis tudja. Ünige mesélte, édesanyja mennyire felháborodott…”)

— És a lányom elszaladt a kihallgatás elől… — kezdtek működni az anyai agytekervények feltételezésekre specializált fogaskerekei. — Az nem lehet! — jelentette ki határozottan. Akkor döbbent rá, a két pletykás vénasszony is mindent hallott, s fantáziájuk biztos meglódult…

— Gyere be! — szólt rá idegesen a fiúra.

— É-één nem… akarok zavarni. Sietek. Még nem voltam otthon, és… és édesanyám vár az ebéddel. (Ez igaz, legfeljebb enyhe túlzás. Két percért még édesanyja nem verné ki a dilihisztit. De nem kellene elkotyogni még valamit…) — nyújtotta az iskolatáskát és a sálat.

— Kezedet mi lelte? — vette észre Enikő a kötést a fiú kezén. Szakmai deformáció… Pillanatra megfeledkezett a néhány lépésre állomásozó Rádió Sáncról.

— Öööö… Xénia megharapta…

— Mit csinált? Xénia? A képviselő úr lánya? — hitetlenkedett Enikő.

— I-igen, mert… mert lefogtam a kezét, hogy ne tudja lekörmölni a képemet! Majdnem hozzátette: „Mint Ünige az Alexét”. A szinte elkövetett ballépéstől a fiú zavara tovább nőtt, menekült volna, de nem merte egyszerűen faképnél hagyni señora Torquemadat[1].

— Lekörmölni? A képedet? Azt miért?

— Mert…

A keresztkérdések tüzében végül csak elszólta magát. Bevallotta, hogy Xénia leitatta Ünige srácát, majd lefeküdt vele.

— A lányom srácát? — hitetlenkedett Enikő. Mi derül még itt ki?

Szodoma és Gomora erkölcsein túlmutató történet hallatán Enikő torkán akadt a szó, nem bírt több kérdést feltenni. Árpi zsebében épp megszólaló telefon jó ürügynek tűnt futásnak eredni, hiszen édesanyja ideges, miért nem ért még haza. Már messze járt, amikor elutasította barátja hívását, hogy Ünigét figyelmeztesse, édesanyja mindent tud és mindjárt hazaér!

— Vedd már fel, vedd már fel! — szurkolt Árpi. Hiába.

Enikő közben ismét rádöbbent, Rádió Sánc mindent hallott. Legszívesebben ízekre szedte volna pletykafészek szomszédasszonyait. Na, ezek most aztán megtöltik a fél világot! Először rájuk akart förmedni, végül a menekülés mellett döntött, s sietve indult felfele a lépcsőn. Hová lett a negyed órája még őt hatalmába kerítő bűntudat? Az ajtó előtt mégis megtorpant, s megpróbálta összerakni a hihetetlen történet mozaikjait.

 

Ha Xénia nem is színészkedett, amikor elkapta a sírógörcs, amint kezdett magához térni, rájött, erre most rá kell játszania. Így elérte, amit akart, senki sem zaklatta vallatással, s Vivienre bízva hazaküldték. Másnak is közeledett karácsony nemcsak az igazgatónőnek. Ám újabb megaláztatását se hagyhatta annyiban. Ez is mind Ünige bűne, hiszen Árpi az ő talpnyalója! Ismét az egész osztály tanúja lett, amint az a büdös cigány leszbikussággal gyanúsította… Ezt nem lehet annyiban hagyni! A bosszúvágy erős motiváló erő, megmozgatja a kreativitást. Hirtelen eszébe jutott a Győzőtől elkobozott telefon. Elővette a sajátját, és tárcsázott.

 

Bakonyiné Simon Etelka vakáció előtti utolsó iskolai napon nem engedte fiát iskolába. Egy napra bármelyik szülő elkérezkedtetheti gyermekét, főleg, ha az igazgatónő is beleegyezik. Ha fia másnaposan beállít az iskolába, minden kiderül, s akkor megöli a szégyen. Egyébként is szobazárka a büntetés, azért kobozta el a kulcsát is, de ha iskolába megy… Nem, nem veheti fel a kapcsolatot azzal a kis kurvával, nem fogja hagyni, hogy megalázza magát előtte. Kézbe kell vennie az ügyet. Miért pont az ő fia lett ennyire felelőtlen? Miként kerülhetett ennyire annak a… (na mindegy hagyjuk a jelzőket), a befolyása alá? Az ő szófogadó fiacskája! Először lázongani fog, de majd elbeszélget vele, és meggyőzi, mindez ő érdekét szolgálja. Lesz erre ideje és alkalma ezekben a napokban. Szerencsére pont a vakáció előtt történt!

 

Győző erősen másnaposan, rettenetes fejfájással ébredt fel az éjszaka közepén. Szomjúság gyötörte, némi steril forgolódás után felkelt és kiment a konyhába vizet inni. A zajra Etelka is felébredt. Adott fiának fájdalomcsillapítót, majd az ágya szélére ült, s ott virrasztott mellette egy ideig, hideg borogatással is enyhítve a másnapos fej feszülő abroncsait. Reggel, mielőtt elindult otthonról, belediktált egy nyugtatót. Tizennyolc órával az alkoholfogyasztás után már nem árthat…

A srác tizenkét óra körül ébredt, már sokkal jobban, de erősen kábultan. A tusolástól kissé magához tért, főleg, miután a végén elzárta a meleg vizet. A rövid ideig tartó hideg vízsugár magához térítette. Egyrészt erősen korgott a gyomra, hiszen huszonnégy órája nem evett, másrészt émelygése nem múlt még el. Végül megszavazott magának egy szelet piritós-kenyeret, majd még egyet, s megtalálta az édesanyja által a konyhaasztalon hagyott gyógyteát is. A mellé készített anyai jótanácsokkal teletűzdelt levelet evés közben futotta át. Nem hitt a szemének.

„Kulcsodat, telefonodat elvettem…”

Nem emlékezett semmire abból, ami tegnap azután történt, miután Alexék hazatámogatták. Azt se tudta, beszélt-e édesanyjával, vagy sem. Az éjszakai ébredés ködben derengett a reggel belediktált gyógyszer emléke is, más semmi. Csak a Roxi erőszakos csókja, és Ünige sértett menekülése, majd a hiábavaló kísérletezései a helyzet tisztázására… Azok elevenen égtek tudatában. Meg kellene próbálnia most beszélni szerelmével. De miként, ha édesanyja megfosztotta minden lehetőségtől? A vonalas telefon is süketen csengett. Laptopja sem reagált a gombnyomásra. Nem volt benne az akkumulátor.

— Ez rosszabb, mint a karcer! — dühöngött.

Elolvasta még egyszer édesanyja levelét. A végén ez állt:

„Nem fogom hagyni, hogy ilyen kis gátlástalan csitrik áldozatává válj, és elindulj édesapád nyomdokain! Szeretlek kisfiam! Anyuka.”

— Ünige nem az! Nem is ismered! Roxi az! — fakadt ki a fiú.

Rossz befejezésnek bizonyult a levél utolsó mondata. S főleg még valamit el kellett volna tüntetnie az anyának a házból. Győző egyenesen a bárszekrényhez ment, és elővette a likőrt. Dacból? Bosszúból, hiszen jól tudta, nincs még valami, amivel jobban ki tudná hozni édesanyját a sodrából? Vagy vigaszt keresett benne az apai példát követve? Nehéz megmondani, talán mind motiválta. Nemsokára ugyanolyan állapotba került, mint azelőtt való nap. A likőr se jobb eszköz a túladagolásra, mint a vodka… Mást pedig édesanyja nem tartott a házban. Azt is csak azért, hogy néhanapján barátnőit megkínálja.


[1] Spanyol főinkvizitor

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.