69. Örvényben
Xénia a vallatás után nem ment vissza az osztályba. Feszülten várta barátnői visszatértét. Telefonját a kezében szorongatta. Egyszer csak vibrálni kezdett. SMS érkezett. Roxitól.
— Azt hiszem, bevették!
Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Eltette a telefonját, majd visszament az osztályba, és megállt Ünige padja előtt.
— Miért kellett azzal a szegény fiúval olyan csúnyán elbánni? Úgy elkeseredett szegény…
Ünige egyszerűen nem akart hinni a fülének. Azt hitte, ezt a gúnyos hangot elfelejtheti egy életre. Lassú mozdulattal emelte ki arcát keze takarásából, mint aki mély álomból ébred. Nem tévedett. Ugyanaz a tenyérbemászó, fölényes arc nézett vele szembe, amely egy féléven át üldözte.
— Simonyi Óbester egy kissé kiosztotta a helyedet. Vissza akartad könyörögni magad? Ejnye-bejnye, ennyire határozatlan legyen valaki… Példát vehetnél a mámiról! Neki aztán van véleménye. Elkobozta Győzőke telefonját, és elvette a kulcsát is, sőt a laptopból is kivette az elemet. Szobazárkát kapott miattad! Így elrontani a szegény fiút, aki mindig őszinte volt anyucikájához, sőt elzülleszteni…
— Te ezt honnan tudod? — nézett rá Ünige megrökönyödve.
— Nagyon sok bánatot kellett lemosnia elkeseredésében… Nem hagyhattuk egyedül hazamenni. Még valami baja eshetett volna. Ne búsulj, megvigasztaltam… A szexre kiéhezett srácok nagyon tüzesek tudnak lenni. Bár egy kicsit még nevelni kell, mert siet… De ami késik, nem múlik… Ha visszagondolok arra a pillanatra, amikor… — nyögött és vonaglott egyet az orgazmust szimulálva — kár volt kihagyni…
— Xénia, túl sok a bőr a képeden? — utalt Alex arra, hogy nem fog még egy női Mortal Kombatot megakadályozni. Ám Ünigének a lábából kiment az erő. Nem bírt felállni. Vagy önuralma utolsó maradékai vívtak hősies harcot a benne éledező Erünniszökkel? Hogy lehetett ennyire naiv? Még hozzá akart fordulni tanácsért! Az egész csak egy színjáték volt, elaltatni kételyét, hogy annál kegyetlenebb legyen a bosszú. Roxi rosszkislánykodása is a terv részét képezte. Rosszrendőr-jórendőr-féle játékot űztek vele. Xénia védelmébe vette, ahányszor Roxi „kiviselte” magát, ezzel nyerte meg a bizalmát. „Hogyan lehettem ennyire…” Nem talált szavakat a saját jellemzésére. Vélt barátnője viszont nem hagyta abba, egyre tovább döfködte belé a kést, meg-megforgatva a sebben. Arckifejezése hirtelen gúnyosból dühtől csöpögővé változott, az emlékezés hatására.
— Na, ki a lúzer, te hülye liba? Mit képzeltél te oláh szuka, magunk közé fogadunk mindazok után, amit tettél? Azt hitted, megúszod szárazon? Hát tudd meg, Sárossy Xéniát senki sem alázza meg büntetlenül!
— Hogy lehetsz ennyire szemét? — tört ki Alexből is a megbotránkozás. — Már bánom, hogy tegnap segítettem leitatni… Azt hittem, csak egy kis hecc.
A megjegyzés hallatán Xéniát elragadta az indulat, már nem is látott, nem is hallott.
— Tudod te, milyen volt ott állni az iskolaudvaron mindenki szeme láttára, majd felelni a sajtó kérdéseire? Na, majd megtanulod te is Sárossy Xénia nevét, ne félj! Mert még nincs vége!
Ünige padja megreccsent, amint kezével pótolta a lábából kifutott erőt. Felmagasodott ellensége fölé. Minden arcizma remegett, miközben feltörő könnyeivel, és a rajta elhatalmasodó dühvel küszködött. Védőangyala lelki szemei elé varázsolta az igazgatónőt, amint ráparancsol: „Hívasd fel édesanyádat!” S akkor mindenre fény derül… S ha egykori titkolt szerelmének híre abban a stílusban kerül vissza hozzá, ahogyan Győző édesanyja üvöltözött vele? Mert biztos beszél Domonkos Anyáttal, hiszen barátnők. S biztos Xénia is „lefestette”. Ettől ismét kezdett eluralkodni rajta a bosszúvágy.
— Domonkos Anyát és Szűzmária várnak! Azt mondták sürgősen menj! Elég dühösek… — vihogott az osztályba lépő Roxi.
Meg kellett támaszkodnia. Ez azt jelenti… Igen, őt gyanúsítják! Ezek elhitették a tanárokkal, hogy ő a tettes az óvszerügyben… Egyedül hármuk szava ellen, s a képviselő úrnak elég nagy a befolyása itt a suliban…
A rémület ismét erőt adott neki, mint a beteg őznek a közelgő farkas látványa. A fogashoz ugrott, lekapta a kabátját, s futásnak eredt. A táskája is ott maradt a padjában, az ámokfutásban. Sálját is elvesztette, megtorpant, de nem fordult vissza érte. El, el innen, másra nem tudott gondolni. Még az sem jutott eszébe, hogy ma elmenekül ugyan, de majd vissza kell térnie ugyanide…
Tűz Mária nem győzte várni Ünigét, kinézett a folyosóra. Ábrahám Judit, már indult a VIII. A felé. Elkísérte. A kémiatanárnő előre engedte. Az osztályba lépve Ünigét kereste szemével.
— Hol van a padtársad? — kérdezte Árpit.
A fiú hallgatott. Xénia annál szolgálatkészebbnek bizonyult.
— Felöltözött, és lóhalálában elszaladt, amint mondtuk neki, hogy ismét hívatja az igazgató néni.
— S ez mi? — mutatott Ünige padján a füzetére.
— Itt hagyta.
A magyartanárnőt egyéb nem érdekelte. Domokos Melinda, amint meghallotta, száját összekulcsolt ujjaira támasztva gondolkodott félhangosan.
— Egyszerűen nem fér a fejembe. Valami nincs rendben ezzel a történettel. Miért tette volna azt veled?
— Már első naptól kezdve gyűlölt. Két nappal azelőtt adtam neki egy négyest. Ne feledje, min vesztek össze Roxival, aki elmondta a srácának mit művelt a kiránduláson — tért vissza Tűz Mária a beszélgetés eredeti fonalára.
— Nem tudjuk, mit művelt. Senki sem akarta elmondani…
— Épp ez az. Valami tilosat. Máskülönben elmondták volna. Amikor utoljára láttam, nem tűnt alkoholmámorosnak. Reggel sem másnaposnak. S olyasmiért nem szakítana vele egy srác. Marad a szex.
— Még csak nyolcadikos… — kereste Domokos Melinda a kiutat.
— Nem csak. Már! Volt már nyolcadikos diákunknak művi vetélése. Roxi nem is tagadja. Xéniáról is az hírlik. Osztálytársak.
— De egy ilyen ízléstelen dolgot művelni… — ellenkezett továbbra az igazgatónő minden zsigeréből. Ki nem mondott szavai mögött lehetet érezni: „Már a lányom is annyi…”
— Annak a kislánynak pszichológus kellene, azt már többen megállapították. És ha a kiélezett karmaira gondolunk? Azok tények! Azt képzeltük volna róla? Szerintem egyenesen pszichiátriai vizsgálatra kellene küldeni! Amíg nem kapta meg azt a négyest, azt hitte, ismét első lehet. Az a jegy eszébe juttatta, hogy elsősége veszélybe kerülhet. Erre bekattant.
— De ha neki volt kedvese, miért kellett ott a kiránduláson mással?
— Féltékenység miatt. „Ha te szemezel Roxival, esetleg meg is csalsz vele, akkor nekem miért nem szabad?” Aztán megbánta. Azért rendezhetett akkora jelenetet a cukrászdában. Kell a bűnbak.
— Ezek feltételezések…
— Ha nem lenne vaj a fején, miért futott el? Még a táskáját is elhagyta. Ez nem lógás. Aki ellóg, az nem felejti itt a holmiját.
Domokos Melinda nagyot sóhajtott. Feladta az ellenkezést.
Következő szünetben Nagy Andris odament Roxihoz s rákérdett.
— Rákentétek?
— Mi nem hazudtunk… — vihogott. — Csak… Megmondtuk, hogy az óvszer amerikai gyártmányú volt.
— Hogy tudtatok ilyen ízléstelenséget…
— Nem mi tettük — nézett a fiú szemébe miközben fejrázással is nyomatékot adott szavának. — De Xéniának jól jött, vissza tudott fizetni annak az oláh szukának.
— Ki tette?
— Nem tudjuk! Becsszóra!
Már indultak hazafele az iskolából, amikor Árpi is odaszólt a padja mellett elhaladó Xéniának.
— Ilyen gusztusod is csak neked lehet, egy tökrészeg sráccal kefélni, akiből dől a kocsmaszag.
Xénia egy pillanatig habozott, méltassa-e válaszra ezt a cigánysarjat, de észrevette, nézősereg is akadt. Többen kíváncsian odafordultak. A hallgatás is válasz ilyenkor, méghozzá beismerés…
— Nem kell a képedbe lihegnie… Léteznek olyan pozíciók is…
— Roxitól tanultad?
Először még azt akarta felelni, hogy „Neked sem jönne rosszul egy kis kiiskolázás ezen a téren!” —, de a fiú megvető hangnemétől leesett a tantusz. Ez a megjegyzés többet takar egy leprostizásnál. Ott van mögötte a ki nem mondott „és együtt gyakoroltatok?” Tíz körmét előre tartva, ocsmány kifejezéseket visítva ugrott neki, ám Árpi ismét igazolta, nem véletlenül kapta meg a barna övet két héttel ezelőtt. Elkapta mindkét csuklóját, és távol tartotta magától az egyre jobban begerjedő Fúriát. Mozgásképtelenné tett csuklója miatt Xénia karmait se bírta belemélyeszteni Árpi kezébe, csak szitkozódott, rugdosódott és vergődött tehetetlenül. Belátva, hogy semmire sem megy így, taktikát váltott, és hirtelen előrehajolva beleharapott a fiú kezébe. Ám hiába tette ezzel szabaddá egyik kezét, nem tudott több kárt tenni a srácban. A többiek körbeállták őket, de Alex reggeli kalandja után, egyik sem mert közbeavatkozni. Viviennek is csak a többiek biztatására tellett bátorságából.
— Ünige nem jött vissza a holmijáért? — nyitott be az osztályba Ábrahám Judit, a szolgálatos tanár. — Ti ott mit csináltok? — látta meg a dulakodást. — Azonnal hagyjátok abba!
Árpi elengedte foglyát. Xénia sírni kezdett, csuklóját tapogatva.
— Ez a vadállat kicsavarta a karomat…
— Nem csavartam ki! Csak lefogtam, amikor mint egy vadmacska nekem ugrott…
— Tesséhék megnéhézni, meg fohog kékühülni mindkehettő… — kezdett egyre jobban zokogni.
— Belém harapott! — mutatta Árpi a fogak nyomát a kezén. — Mert azt mondtam neki, Roxitól…
Nem tudta befejezni, mert közben Xénia sírógörcsöt kapott, és ezzel magára vonta a tanárnő figyelmét.
— Menjetek haza! — förmedt a nézőseregre. — Gyere, segíts! — szólt Viviennek. — Vigyük az orvosi rendelőbe, adjon neki az orvosnő egy nyugtatót. — Te vidd haza Ünige holmiját! Tudod, hol lakik? — fordult Árpi felé.
— Igen, tanárnő. Jártam már nála. Amúgy is szándékomban állt — bólintott Árpi beleegyezően.
— Gyere te is előbb a rendelőbe, fertőtleníteni kell a sebedet.
Árpi az órájára nézett. Ha most ezzel még tölti az időt, akkor…
— Jó, jövök. Majd hazaviszem Ünige táskáját edzés után.
Ünige csak rohant, rohant, maga sem tudta hova. Azt se tudta volna megmondani, miért pont a Tisza-parton kötött ki. Talán tudat alatt az egykor átélt boldog percei színhelyénél keresett menedéket? Ott aztán kifogyott tüdőjéből a levegő. Le kellett ülnie. A jeges északi szél télikabátján át is csontja velejéig hatolt. Bent a városban az épületek közt nem érződött ennyire a hatása, mint a nyílt terepen. Reggel, amikor elindult, még nem fújt ennyire. Hamarosan úgy érezte, odafagy a feneke a cementlépcsőkhöz, ahova leült. Az elvesztett sáljának is igencsak érezte hiányát. Kezével próbálta pótolni, nem sok sikerrel. Egy ideig mazochistaként szenvedett, aztán feladta. Kullogva indult a vesztőhely felé: haza. Ha édesanyja megtudja az eltitkolt szerelmet, a fegyverré reszelt körmöket, Alex végigszántott arcát, s főleg ezt az ízléstelenséget, melyből nem tudja tisztára mosni magát… S amikor megmondja édesanyjának, hogy az igazgatónő hívatja…
Amint ismét az emberek közé ért, úgy érezte, mintha mindenki belé látna. Ez az a lány, aki… Sietősre fogta lépteit, de az érzettől nem tudott megszabadulni. Egy rendőr láttán rajtakapott tolvajként kezdett menekülni. „Elbújni mindenki elől, elbújni mindenki elől…” Csak ez visszhangzott lelki fülében. Rémülten állt meg a sípszó hallatán. Egy ideig ott állt földbe gyökerezett lábbal, s várta, hogy a nevén szólítsák. Végül csak megfordult. A közlekedési rendőr egy szabálytalankodó autót intett le. Ismét futásnak eredt. A lépcsőházba érve köszönés nélkül rohant el a földszinten lakó Matolcsi néni mellett, elengedve füle mellett a kritikus megjegyzéseket. A kulcsot előkaparta a zsebéből, de már csak sarkával lökte be az ajtót, mely hatalmasat dörrent a csapódástól. Talán be se zárta volna maga után, ha e hang nem téríti viszonylag magához. Mintha ingerült édesanyja szólt volna rá, úgy vette le és tette helyre csizmáját is, és akasztotta a fogasra kabátját. Arra már nem futotta a szófogadásból, hogy át is öltözzön házi ruhába. Az ágyra vetette magát és szabadjára engedte feltörő zokogását. Nem kívánt semmit, csak sírni, sírni…
Ám ezt se lehet a végtelenségig. Akárcsak a rohanásba, ebbe is belefárad az ember lánya, ha nem előbb, hát utóbb. Fel se fogta, mennyi idő telhetett el. A mozdulatlanságtól és kimerültségtől fázni kezdett. Először kis gomolyaggá kucorodott össze, ez lelkének is jót tett. Fokozatosan kezdett tudatába hatolni a környezet. Az is aggasztotta, hogy már sírni sem tud. Remegni kezdett a telefon a zsebében. Valaki keresi… Senkinek a hangjára nem volt kíváncsi. Mégis előhalászta nagy későre. Addigra a vonal túlsó végén letették. Nem érdekelte, ki kereste. Ledobta maga mellé az ágyra. Az órára pillantott. Osztálytársai most indulnak haza az iskolából…
Ismét a rettegés kerítette hatalmába. Lecsúszott a földre az ágy és a fal közé, ott kucorodott össze, mintha el akart volna bújni a világ és a jövő elől. Onnan, bújóhelyéről nem látott mást a másik szobából, csak a szekrénysort, azon is a fiókokat: A másodikban ott vannak a gyógyszerek. Örvényként ragadta el a látvány, melytől egyre kisebbre húzta össze magát. Mintha meg lett volna babonázva, nem tudta levenni tekintetét a fiókról. De egyelőre nem bírt felállni… Talán önvédelmi ösztönének maradékai nem engedték? Ott helyben várta, hátha valaki kiszolgálja. „Jaj, ha hazajön Anyu… Jaj, ha hazajön Anyu!” — másra nem tudott gondolni.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
