Pápay Aranka : Örvények felett I._2.

Viselet és ranglétra (kisfilmmel gazdagítva)

 

 

Amikor másodszor úszott az egész utca az aznapi friss kenyér mennyei illatában, akkor egy nagy, úgynevezett ebédes-be, azaz vékába könyökölve és azt a csípőjükhöz szorítva, újra megjelentek az asszonyok, lányok.

A három malomkeréknyi veknit a kosárba állították, a fejükre tett „tekercsre” emelték – néha ezt segítséggel – és úgy libegtek el a gyereklány bámuló szemei előtt, mint egy királynő a koronát viselve. Tartással.

Néha, olyik egy karjával azért tartotta kicsit a vékát, de ahhoz, hogy a járás libbenése ellenére a fején cipelt teher meg se billenjen, a lent hagyott, sőt csípőre tett karok jobban segíthettek egyensúlyozni.

A tekercs védte ugyan a fejtetőt – egy színes kartonszelvényekből varrt, szorosan kitömött kis párnakarika –, de a súly és a terjedelem attól még nagy maradt.

Olyan is akadt, aki a csipölére (csípőjére) támasztva vitte hazáig a két illatos aranybarna korongot, vagy ha egyet süttetett, a tekercsre egy kenyeret fektetve ringott el az udvart átszelő járdán.

A ringás természetes járása volt akkor a falusi nőknek. A rövid „bőszoknya”, mint egy harang a kondulásra, a lépteik nyomán ritmusra mozdult jobbra-balra és szép lengésének a koreográfiáját nem csak anyáik tanították. Ahhoz, hogy a fejük ne mozduljon oldalra a teher alatt, a testükkel ritmikusan kellett manőverezniük.

Még a „slampos”, hosszabb és kevés szoknya is lépésütemre csapódott erre-arra.

Ha a lányok vasárnap templomba vagy délutáni sétára indultak, egymásba karoltak ketten, hárman, sőt legtöbbször többen is, akkor egy idősebb, gyakorlott asszonynak jutott a feladat: beindítani a szoknyák összehangolt együtt-lengését.

A hosszú vagy féllábszárig érő szoknyák egyre kurtultak, épp csak takarták a térdet és a bekötős réklik hosszan kiterültek a bőszoknyákra, nyáron a rövid, puffos ujjuk látni engedte már a karokat. Csak néhány idős, vagy szegényebb asszony hordta még a régi, leomló ujjú ümög (ing) viseletet.

Az egészen szegények ódivatú, hosszabb, nemritkán szakadozott szoknyáival takart alakja, a napszítta fejkendő (keszkenyő) mögé rejtett szomorú, vagy éppen kíváncsi szemek, az időtlen, szürke jelentéktelenségbe bújva, de nagyon is jelen voltak.

Akik tehették, ünnepre maguk fonta, finom gyapjúból kötötték maguknak a lányok a bütykös kapcát, azaz térd fölé érő harisnyát. Bokától térdig, sorban futó kis félcseresznye alakú gombocskákat hurkoltak bele, amitől erősebbnek látszott a vékonyka vádli (lábszár) is. Hát, ha még színesre is festették! 

Tánciskolai csoport a régi óvoda udvarán a 20-as évek derekán.

Magyarruhától a paraszti és iparos öltözetig.

 

 

Havas időben szalmával bélelt, fából készült klumpába bújtak az esetenként még kapcaronggyal is betekert nyers színű gyapjúból kötött harisnyás, azaz ahogy itt a kézi kötésű zoknit nevezték – kapcás lábak, de ez inkább a férfinépre volt jellemző. A nők tutyija egy sötétre festett gyapjúból horgolt vagy inkább kötött cipőcske, aminek aljára puha bőrből varrtak talpat, az orrára kis színes virágokat hímeztek és néha ki is bélelték. A nagy becsben tartott lábbelit, a bőr papucsot vagy a gombos fekete cipőt – ha volt – csak ünnepi alkalomra tartogatták, a nyári porban bizony gyakran meztéláb jártak gyerekek, felnőttek.

Télen, meg a nagy sárban a módosoknál előfordult a női csizma is.  

Olyankor a nők meleg berliner kendőt – festetlen nyersfehér színűtől a rozsdaszínen át a feketéig – elől keresztben átvetve, hátul a derekukra kötve viseltek, a férfiak pedig térdig érő un. mikádóban (vastag szövetből, gazdagabban prémes gallérral készült, rövid kabát) jártak.

A viseletükről, ami a két világháború között – akárcsak a polgári divatban – nagyon átalakult, tette igazán mutatóssá őket, jól leolvasható volt róla a falusi nők rangja is.

A jelentősebb iparos és polgári családok nőtagjai városiasan öltöztek vidéken is, a szolid egyszerűtől a legfinomabb, kosztümös, kalapos eleganciáig. Falun, a legmutatósabbak mégis a nagyobb- és középbirtokosok lányai voltak, akiket a szegényebbek is utánozni igyekeztek.

Ünnepen virultak ki igazán a hétköznapi szürkeségből!

Még a háborús évek nyomorúsága sem akadályozhatta a lányok őtöztetését.

Azt nem engedhette meg magának senki, hogy rangjához képest alulöltöztesse, főleg az eladó lányát. A megtermelt, vagy nehéz summás munkával szerzett búzából annyit el kellett adni, amennyi egy őtözet ruhára futotta. Kartony (karton) a fiatalok, kík- vagy feketeföstő az idősek hétköznapi viselete volt. A sötét aprómintás, felső bőszoknyáikat belül keskeny, piros anyaggal szegték fel az idősebbek és ezt a meghajlásnál jól látni is lehetett. Az ő alsószoknyáikat kevéssé keményítették, gyakran vásottabb, színes kartonból vagy épp’ pargitbú (flanellből) varrták.

 

Gazdag menyecskék selyemben, bársonyban

 

Ünnepen – a templomba menet – illett a legszebb ruhákat felölteni, amire csak tellett. Olcsóbb selyemben, drága brokátban, tarka kasmírban és sima-, vagy ómás-bársonyban, (kerek nyomott, nagy pettyekben fénytöréses, de egyszínű bársony) esetleg finom szövetben pompáztak a fiatal lányok és asszonyok, ugyanúgy az idősek is, de ők egészen sötét színárnyalatokban.

Kezükben a kapcsos imakönyvön egy szál illatos rozmaringágat fektettek keresztbe, rózsafüzérrel átfogva, alóla pedig hófehér, mutatósan hajtogatott keszkendőnek (zsebkendőnek) kellett lelógnia, sarkosan, amivel a tulajdonosát minősítő hímzéssel lehetett némán dicsekedni.

A férfiak feketében, de hófehér, nyakig gombolt ingben, a mellény, kiskabát vagy téli bekecs alatt és fényesre pucolt csizmában feszítettek. Közülük csak kevesen, inkább az idősebbje – no, meg a legény, akinek volt kiválasztottja a lányok közt – járt rendszeresen misére. A legények szertartás alatt a kóruson álltak, míg a lányok a padsorok és a szentély-korlát közti térségen. A jobb oldalon álló lány – sok esetben titkos – mátkája a bal oldali kóruson – és fordítva –, hogy láthassák egymást…

 

                                                                                                       Az ozorai templom

 

Az első padokban az iparosok és családosok, hátrább az idős asszonyoknak illett ülni.

Mire a nagymise végeztével a „kiharangozás” megszólalt, és bongva szállt a húsleves illatú falu felett, a kis Ágnes igyekezett felkuporodni az utcai ablakba, ahonnét jól ráláthatott a templomra. Olyan látvány volt ez, ami megérte, hogy az párkányon ücsörögjön. Anyu a kemény deszkára egy díszpárnát dugott alá.

Valami azt súgta neki, hogy amit most lát, azt örökre az emlékezetébe kell vésnie, gondosan elraktározni, hogy amikor sok év elteltével gondolatban fellapozza majd élete képeskönyvét, pontosan értelmezni tudja azt, ami ekkor csak érdekes néznivaló volt a számára.

Először a hátul ülő feketébe borult asszonynép szállingózott kifelé, ki frissebben, ki csak tipegve, aztán az ajtótól jobbra-ballra leálltak, mint ahogy a téli varjúfelhő megszáll egy-egy fát.

Jólesett megállniuk egy kis friss pletykára, no és elsősorban az utánuk feltűnő, üdítő virágszálak szemrevételezésére, kibeszélésére.

Az ajtón akkor is csak egyenkint fértek ki a lányok és menyecskék, ha kinyitották mindkét szárnyát. A sok ropogós szoknyának kellett a tágasság és a kellő mustrára is időt akartak engedni.

Nem is maradt el semmi fontos momentum megtárgyalása a fekete seregben. Ők mindenkit ismertek.

– A Marink jobban tenné, ha igyekezne haza ebédet főznyi, mer’ az annya kezibül má’ kiesik a fakanál!

– Julinak meg miha kurtább lenne a szoknyaeleje, nem úgy talájjátok?

– A’ se különb, mint a nagyannya vót az ü idejibe!

– Nédd a! A Verus meg hogy’ kikupálódott a Prajdáékná’!

– Ja, ott van mit a téjbe aprittanyi!

Az újmenyecske ruhái árulkodtak arról, hogy milyen hele (helye), milyen sora van ipam-napam házában. Nem mindenhol volt szegénykéknek „gyöngyélete”.

Bizony, még sok háznál tartották a régi regulát, miszerint a menyecske a legkisebb jogú tagja a családnak. Neki mindenki parancsolt a háznál, elsősorban apámuram, azaz apósa, anyámasszony, vagyis az anyós és a kisuram is, ha volt férfitestvére az igazi urának. A családba befogadott menyemasszonyt igyekeztek legalább látszatra jól tartani, nehogy megszólhassa őket a falu.

A templomba felvivő, ívelt lépcsősor elszórt, hármas, négyes csoportba verődött, súgó-búgó, nevetgélő fehérszemélyekkel népesült be.

A sok színpompás, szinte elrepülni kész szoknya egy hatalmas, szétdobált, színes rózsacsokorra hasonlított.

Gyakran össze is beszéltek, hogy ne egyforma színekbe öltözzenek. Ott pompáztak a rengeteg alsószoknyával, fehértől a pasztell minden színén át a sötétebb tónusú rózsává öltöztetett lányok, kis menyecskék.

A hosszított aljú, kívülhordós fehér csipke, vagy halvány selyem, esetleg a szoknya anyagából készült blúzok a sötétebb, terjedelmes szoknyákra borultak, körülbelül a feléig. 

Így valóban egy-egy lehajló rózsaszálra emlékeztettek.

A színek orgiája addig gyönyörködtette a figyelő szemeket, míg a mise végét a kocsmában, a borbélynál, vagy a téren csoportokba verődve váró legények és újházas emberek meg nem jelentek a lépcsők alján és a kórusról leballagók is kiértek a templomajtón.

A menyecskék az urukba, a lányok összekapaszkodva, a legényektől követve indultak haza. Útközben a délutáni találkozókra is lehetett homályos, vagy épp’ nyílt, évődő célzásokat tenni. Ezalatt a fekete raj is szétrebbent, ki-ki a maga konyhája irányába, aztán számukra be is zárult az ünnepi szórakozás. Legfeljebb a koraesti létánnya (litánia) maradt még azoknak a fehérnépek, akik délelőtt az ünnepi ebéd mellől nem szabadulhattak, de nekik is illett megszentelni a vasárnapot.

Nem úgy a fiataloknak. Kora délután benépesült velük a vasárnapi Főszeg, a Piactér, a Sió-part. Annyi változás történt csak a reggelhez képest, hogy maguk elé lyukhímzéssel dúsan kivarrt, keményített, fehér félkötényt kötöttek, a keszkenőt nem a kezükben vitték, hanem a derekuk korcába gyűrték be mutatósan. Az egymásba karolt sétáló lányok az úttestre mentek ki, mert ott érvényesült leginkább a sok habos-csipkés szoknya ringása.

A kisebb lány is, ha jól árult a piharcon, már színes selyempántlikára spórolt. A lányok egy vagy két „cicára” font hajjal, amibe ünnepen színes selyemszalagot kötöttek, a rozmaringból is került egy darabka a hajcsat mellé, a menyecskék pedig pillével jártak.

Hétköznapra kasmír, kis ünnepre pasztell, nagy ünnepre fehér színű pillét illett a kontyra tűzni. Ez egy olyan ékessége volt a falusi asszonyoknak, ami minden jelentéktelen kis teremtésből egy-egy paraszttündért varázsolt.

Amikor a menyasszonynak „kikötötték a fejét”, azaz a gyöngykoszorút levették befont hajáról és felkontyolták a lakodalma éjszakáján, az a legcsábítóbb mozzanat, a fénypontja volt az asszonnyá avatás szertartásának, amikor először tűzték fel rá a pillét.

Ez is folyamatos átalakulásokon átmenő darab, mert a régi lágy esésű „lelógós pillét” az ékszerhez, kifeszített szárnyú lepkéhez inkább hasonló pille váltotta fel.

A régi valószínűleg kendőből fejlődött egyre szebbé, amivel éjfélkor ki-, azaz bekötötték az immár menyecskévé lett menyasszony fejét.

Elérhető vagy elérhetetlen, de álma volt ez minden falusi lánynak.

A szegényebbnek is készítettek legalább két ilyen fejdíszt, a tehetőseknek – a legváltozatosabb színekben – többet is. A magasra tűzött kontyra erősített, anyaggal bevont skatula (keménypapír-dobozka) lefele ferdére metszett fenekéről két, felívelőre formált, csepp-alakú, lepkére emlékeztető alakú szárnyacska állt ki jobbra-balra. Alóla a fejre simult egy baba-szoknyácska formájú kis főkötő. Ez készülhetett a pillét borító anyagból, de fehér madeirából, vagy csipkéből is. Az egész fejdíszt sűrűn kivarrták csillogó ezüst-arany, hosszúszemű gyöngyökkel és flitterekkel, amiket népi egyszerűsítéssel somnak és cintányérnak neveztek el a formájáról.

 

  A szép, de módosult viselet  ma már csak jelmez

 

A legegyszerűbb változatot bárhová felvette az újmenyecske; piacra, boltba vagy pékhez menve, az első gyerek megszületéséig. Ha nem viselte, akkor megszóhatták mert akkor – feltehetően – valami nem a rendjén ment az új otthonában. Ha a gyermek késlekedett, vagy egyáltalán nem érkezett, akkor az évek meghozták a kötelező – a többé le nem tehető – keszkenyő (fejkendő) viselését, jelezve a szomorúságot is. Az, a falú népének sajnálkozó, esetleg megalázóan kaján pillantásait vonta magára és az idő múlásával lett egyébként is egyre sötétebb színű, mert úgy volt illendő. 

Kivétel hideg vagy esős időben a fiatalok pilléjére kötött keszkenője, ami különlegesen, csinosan állt.

A „megesett lány” amíg tudta, szorosan elkötötte magát, aztán meg ki se bújt többé a szégyenével. Akkor a pántlikát egyenesen a kendő váltotta fel a lehajtani való fejen.

Asszonynak, lánynak tehát ritkán jutott felhőtlen élet falun. A jobb férjhez-menés érdekében kellett erősnek, egészségesnek lenniük, de legalábbis látszaniuk.

Az alsószoknyák tették igazán széppé a parasztos viseletet, ráadásul azt viselni is tudni kellett. A csípő és a bokornyi szoknya kiemelésére úgynevezett pufándli is szolgált: egy kitömött, kifli alakú párnácska a soványka leánynak a farára, hogy hiányzó formái ellenére nőnek nézhessék, ringjon a csipöle.

A sima, rövid péntő (pendely) volt a legalsó. Erre öltötték az egyre szebben slingűt (slingelt) és nyersűtt (keményre vasalt) sifony (sifon = gyolcs) szoknyákat, ötöt, hetet. Nyersen lereszelt krumpli kicsavart levébe áztatták és vizesen vasalták, amitől úgy ált meg a földre állítva, mint egy lefordított porcelán csésze.

A legfelső alsószoknya tenyérnyi, varrott, vagy horgolt csipkében végződött és hajszálnyit ki is villanhatott a felső selyem vagy bársony, dúsan húzott vagy inkább apróra rakott ünneplő alól. Aztán picit meghajolva, a térdig érő összes slingelés láthatóvá vált a formás térdeket körülvéve, mint a porzóit óvó, dús virág szirmai.

Ha csak egy alsószoknyára futotta a lánynak, hát azt nyersűte ki, de mindenesetre meg kellett tanulnia annak a módját.

Ha valamit sajnálhatott az a lány, aki iparoshoz ment feleségül, akkor az a „kivetkőzés” lehetett. Még akkor is, ha titokban, szemérmesen vágyott az „iparosos őtözetre”. Nem is történt az egyszerre, hanem előbb ráncos szoknyába járt a feleség, ami alá már nem vette fel az alsószoknyákat, aztán szép fokozatosan tért át a slafrok (az egybevarrt szoknya- és felsőrészes ruha) viseletére.

*

Egy koratavaszi napon kopogós, gombos cipőjében határozott léptű fiatal nőre lettek figyelmesek a borbélyüzlet kuncsaftjai és a kis Ágnes. Hogy feltűnt, azt az akkori – már az új, a parasztlányok rövidebb szoknyás – félig ünnepi viseletének köszönhette. Annak a büszke tartású lánynak a formás lábszárán „bütykös harisnya feszült. Ez akkor már ritkaságszámba menő darabnak számított.

No, ezt a tüneményt Ágneske alaposan szemügyre vette és a később gyűjtögetett tapasztalataival együtt, jól az emlékezetébe vésve, szép sorban elraktározta.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/