Lantos Tímea : Mégis fázom

Nyomtatás

Éjjel hasztalan imát szőttem,

vagy az Isten szunnyadt mélyen,

mikor az ég vászna alatt térdepelve

hideg ujjbegyeimet egymásba fontam.

Ma valaki kéne, kinek búgó hangjába

vackolódna didergő testem.

Homlokon csókolna,

s mint álmokat maszatoló horizont,

fölém hajolna.

Megnézné festetlenül bőröm,

és sírni kérné  elvetélt szívem

egy-egy  megboldogult versben.

Valaki kéne!

Vagy, mint elnyűtt bolyhos pulóvert

lebontana, s a kövér gombolyagból

újat kötne,

csak végre dolgozna rajtam langyos ujja,

ha  éppen úgy  kívánja kedve.

Miért hazudjak magamnak?

Hisz oly merev most a jelen,

mint holtak testét szikkasztó verem.

A fák rügyeit lassan ízlelik

a pajkos szelek,

s  ragacsos báját zümmögve

kínálja a kikelet,

míg  a vágy körhintában szédíti

porcelán testüket.

És én mégis fázom, ajkam hideg…