Már megint csomagolnak, a köpönyegajtón is kattannak a lakatok. A szokásos útvonalon és a családra akkor jellemző, akkurátus időkezeléssel érkeznek az állomásra. Másfél órával az indulás előtt… Retép, aki már nem bedergett, most nem aludt el, fel-le rohangált a pirkadó hajnal mindennél megfogóbb tisztaságában.
A nap is csak álmos nyújtózkodás után hajlandó a feje búbjánál többet kiemelni a láthatár mögül, s a korai világosság éjt nappaltól elválasztó csoda. Még nem nappal, már nem éjszaka, csak hajnal. Néhány tehervonat robogott el mindkét irányba, olyankor a vigyázzba merevedett, zászlót lengető bakter mögül mindig feltűnt szülei közül az egyik.
Egyre többen érkeztek, s aki tehette, a váróteremben falnak dőlve próbált még egy picit lopni a rövidre fogott éjszaka kimaradt alvásából. A vonat időben érkezett, Székelyhíd felől tökéletes látási viszonyokkal egész hosszát ki lehetett venni, és a kanyar után egyre nagyobb lett a mozdony.
A rét közepén néhány „távfutó” keserves küzdelemmel harcolt. Kalapot emelek előttük, mert biztos tudatában voltak vesztésüknek. Ha három perccel hamarabb kászálódnak ki, aznapra nem gyűjtenek be igazolatlan hiányzást. Bár nem tudom, lehetett későbbi vonat is, akkor megúszták volna egy főnöki ordibálós késéssel csupán. A rövidtávfutók teljesítményét megdöntötte a kényszer és a vonatra gyors felkászálódás után, Retép sajnálkozó szemekkel intett búcsút azoknak, akik talán ötvenméternyire lehettek a hirtelen felgyorsuló, utolsó vagon hátsó ajtajától.
Keserves élet folyamatosan három körül kelni. Csak az volt kiborítóbb, ha mindhiába tette a felkelő. Vajon mit csináltak? Megvárták a következő szerelvényt? Ha nem, kénytelen-kelletlen hazaballagtak, és mert arrafelé nem volt megszokott tevékenység napközben heverészni, ezért abban a tudatban, hogy másnap rájuk húzzák a vizes lepedőt, elkezdhették az otthoni, ideges gürcölést. Persze mire hazaértek, már mindenki talpon volt. Nos, a szerelvény Kopaszdombot elhagyva Váradnak fordult és szorgalmasan követte a Tank-árok folyását. Valószínűleg gyakori, majdnem mindennapos bombázásokra számítottak, mert a harminchat kilométeres szakaszon legalább harminchat betonbunker díszelgett a határ felőli oldalon. A szervezők ehhez értettek és tudták, nem vonjuk kétségbe tehetségüket…
Retép alig várta, hogy jöjjenek már a bombázók és egyszer kipróbálja, milyen bunkerből repülőt nézni, sőt a bombázás is rendkívül érdekes lehet élőben… Pechje volt, vagy szerencséje — inkább ez utóbbi —, mert sosem találkozott közelről efféle mulatságokkal. Életének későbbi szakaszában két vagy három ilyen bunkert is megtekintett. Úgy döntött, ha egy egész hadsereg támadná meg, akkor sem mászna abba a fertőbe, amiben agyagos, vizes, mindenféle elképzelhető mocsok és mezei rágcsálók találtak biztonságos tanyára.
Diószeg, Félegyháza, Tamási és Bihar után Püspöki következett, majd a nagyállomás. De most nem szálltak le, ez külön kuriózum volt. Retép a fűtőtestről, lábujjhegyen állva integetett szeretett városának. Apropó integetés… Akkoriban még a mezőn dolgozók is köszöntötték az utasokat, és az ablakban lógok sem voltak restek visszainteni.
A Körös völgye mindig rejtegetett valamit, és a helységnevek is frissen csengők voltak Retép fülének. Jobbra-balra rohangált, és ez csak fokozódott, amikor a révi, úgynevezett nagyállomásról kiindult a szerelvény (egy községről van szó csupán, aminek egy rakodó pályaudvara van és egy rendes, személyeknek szóló, ám a harmadik ajzza fel leginkább az odalátogatók kíváncsiságát: a menedékház, a barlang, a vízesés). Az egész talán másfél-két kilométernyi szakasz gyalogosan. Ám a vonat nem vár, rohan… Igaz, az összes vadalma-, vackor- és körtefánál is megállt, de a tündérvár tündéreit nem volt ideje meglesni akkor sem, pedig meg volt győződve arról, hogy ott rejtőzködnek valahol.
Jobban járt, mert azok a tündérek rohamsisakot viseltek, géppisztolyos ruhamárkával. Szép neve csúf valót rejtett. Nagyon lehangolta, amikor később felvetődött a valóság kapusa. A várbástyához hasonló, sziklára épített tornyocskák mögül egy szolid, jó modorú barlangocskából vadvíz csordogált alá és megtöltött egy tavat. Először mindenáron lubickolni akart benne, mert egy kiadós áradás után túlnőtte magát. Félméteres pontyok bambultak szerteszét, valószínűleg megettek minden mocsárszagú ehetőt, aztán pechjükre elfogyasztották a víz oxigénjét. Most azért lehet olyan szurokszínű, csábosan kergető latyak az egész, finoman fogalmazva megváltozott az állaga.
A kisebbik alagúton átjutva, fékezett ugyan a vonat, de Retép majdnem elbőgte magát, mert nem tudta hosszan és kimerítően csodálni a mindig lenyűgöző zuhatagot. Bele is sajdult ifjonti szívébe, amint a vonat tovarobogott. Még nézte volna a nagy Körös melletti pázsitot és az egekig magasodó sziklafalat, ám benyelte a vonatot az alagút. Onnantól, Sonkolyoson kívül, már semmire sem emlékezett, csak az érkezésre.
Hogy, hogy nem, egy autóbuszról kászálódtak le. Vajon mikor váltottak járművet? Nyűgös volt.
— Szóval ez az a bizonyos Szováta. Hol fogunk lakni?
— Kis türelmet Retép, a recepción utánanézünk.
Retép, az egyszemélyes ellenszegülés bőgő változatába kezdett. Duzzogott, mert nem így képzelte az egészet. Csak egy nagy hosszú utca volt, balra erdő, jobbról többemeletes faházak és holmi koncepció, recepció, recefice vagy mi a szösz. Végre, bal felől érzékelt egy szembeötlően összevissza formájú medvétlen tavat. Tehát kacsa az egész. Nevezzük inkább Kacsa tónak! Hamarjában elment a viccelődhetnéke, mert kiderült, szülei a bal felőli menedékház egyik szobájában vannak elszállásolva, míg ő nyolc házzal feljebb, egy idegen, nagy, kövér, nem magyar anyanyelvű, sőt magyarul egy hangot sem tudó, pálinkaszagú „úriemberrel”. Akkora képtelenség, amekkorát végig sem akart gondolni, ezért bevágta a durcásat, és a mártírok hősiességével menetelt kijelölt ítéletvégrehajtó helyére. Szép az élet! Micsoda ötlettelen szőrmók felnőttek, meg minden… De mindhiába bámult anyu meg apu után, azok lerakták a holmiját, megmutatták melyik a fekhelye és ellátták jó tanácsokkal. A bácsival majd udvariasan beszéljen… de nem szólt sehogy, mert igen-nemnél nem tudott többet románul.
Komoran nézett fejéből sötét jövőjére, a komoly életveszedelemre felkészülve. A szülők a folyosó végén gondolták meg magukat, mikorra kitört belőle a bömbölő szívkeserv. Akkor újra elmentek a kimondhatatlan nevű recepcióhoz. Meglepetésükre, vonakodás, homlokránc egyenetlen sorainak felhalmozása után, egy huszonötös segítségével mézes-mázas, szolgálatkészt faragtak az amúgy büntetésvégrehajtó-intézeti nevelőtisztre emlékeztető úri hölgyből. Éppen hajlongani nem kezdett, de számtalanszor elismételte: „Várom magukat jövőre is, kérem, jöjjenek, nálunk minden megoldható, csak a bürokraták képtelenek megmozdítani a tintaceruzát. Végül is mi kell hozzá? Nyelv és akarat! Ez nem működik csak úgy, szárazon.” Áthúzott néhány számot, önhatalmúlag föléjük írta a megfelelőket, és már össze is vonta a családot egy háromszemélyes, szép fekvésű szobába.
„Ha így működik a szakszervezeti kiutalás, jövőre is jövünk” — morfondírozták a nagyok, de Retép úgy döntött, még néhány órán át nem enged fel. Azért mégis képtelenség, hogy egy kommunikációra képtelen idegennel akarták összezárni, aki a mellékhelyiséget is csak selejtes hozzáállással tudta használni. Talán székrekedése volt, de ennél többet nem lehet elárulni a helyzetről…
Egy kis többlethurcolkodással berendezkedtek, néhány óra múlva pihényi sem maradt a dacból, még annyi sem, mint a hatalmas, másra váró szobatársjelölt hasfelületét ellepő szőrzet egyetlen szála, s ekkor indultak neki a terepszemlének.
A felderítő séta a tónak irányult, messziről látható meredek medvétlenségében. Retép furcsállotta, hogy csak egy pici szakaszt jelöltek ki strandolásra, de a keskeny útról jól látható mélységet érzékelt.
Egy motorcsónak mintákat gyűjtött. Balra egy leágazást hagytak maguk után, mert előre, mindig előre! Azt hiszem, ez már kiment a divatból, viszont jól tették, mert megjelent az üveghegy. Ki kellett ábrándulnia, mert amint közelebb értek, észlelte, hogy fehér. Talán cukor? Só volt, s mint minden turista belakott belőle. Gondolom, azóta megették… A túlsó oldalon néhány furcsa ember, egy nagy kiterjedésű, fekete pocsolya mellett, Gyuri bácsi kanjait utánozta. Egymásra két marokkal löttyentették a sűrű, sötét iszapot. Dagonyáztak. Mint kiderült, valami gyógydolog lehetett az ok. Ekkor Retép már nem tudott csodálkozni semmin, annyi mindent látott háta mögött levő éveiben, úgy gondolta a világon már semmi nem tudja meglepni.
Visszafelé a másik leágazáson is végigmentek, ahol egy — ugyanakkora nem egészen medve formájú — tó terpeszkedett, sokkal kisebb kiépített fürdőző szakasszal. Retépnek ez százszor jobban tetszett, felül is kellett vizsgálnia előző kijelentését, mert megint csak elcsodálkozott. Egy húsz év körüli néni egy másikkal sétált, aki talán az anyukája volt, és bárhogy lengette vállán a sálszerű rejtegetőt, kivillant nem létező keze. Retép nézte, nézte, aztán elkapta tekintetét, rájött az ilyesmit nem célszerű bámulni.
Később egy kantin zsúfoltságát gyönyörködte át, és megismerkedhetett a román konyha remekeivel. Az igazi nagy találkozás másnap délben történt, amikor a „csorba” nevű, azonosíthatatlan levessel kellett volna bemutatkozniuk egymásnak, de nem tették. Túl savanyú volt, és rájött, hogy a tányér zománcának lepattanása, illetve a szándékosan recésre csorbított kés adhatta az addig ismeretlen étek nevét. Már túl volt egy fürdőzésen, és hanyagul elkönyvelte, hogy világéletében tudott úszni. Az egész mindössze bátorság kérdése… Meg hát mindenkinek adtak egy léc „úszógumipótlót”. Addigra felvilágosult, hogy a tó mélysége legalább akkora, mint tőlük Vasanyámékig, de mert olyan sós a víz, hogy szinte nem lehet elsüllyedni, pancsikálás után egyszerűen kimászott belőle, sőt apjával a rettentő mélységű szakasz néhány méterét is kipróbálta.
Délután találkozott a kéz nélküli nénivel és újból eltátotta a száját. A néninek kinőtt a keze! Ekkor megfogadta, hogy soha többé nem mondja azt, mindent látott már. Tehát annyira gyógyhatású a víz és az iszap, hogy az eltávolított végtagok kinőnek… Csak másnap szomorodott el, amikor ismét kéz nélkül látta, mert szegényke a kényelmetlen protézist nem hordozta örökké.
Sötét, mély völgy, és minden irányban magasodó hegyek. A szebbik, eldugottabb tavat még jobban rejtik a minden oldalról felmagasodó erdős oldalak. Talán azért maradt medvétlen medvés… Pedig hogy készült a víz alatti medvékkel úszkálni, mert ha nem medve formájú a tó, ahogyan aposztrofálták, akkor bizonyára vízi medvék lakják, kopoltyúsak, mint a halak. Megtekintették Szovátát, és nem értette, milyen Szováta lehet a másik, hiszen eddig is Szovátán voltak. A második Szováta — a kisváros — nem tetszett neki.
Estére táncprogram következett felnőtteknek. Egészen ijesztő sötétbe burkolta magát az este, a tó is olyan lett, mint egy sós koromfolt a feketeségben, amelyik mindjárt beszakad és elnyeli a föld. Retép nem vágyott akkor már a tóra, függetlenül attól, hogy lebegni is megtanult, pontosabban a tó nem volt hajlandó nem lebegtetni.
Már rég lemosta magáról a kellemetlenül odaszáradt konyhasót, amit igazán használhatnának az étkezdékben is. Előbb örömmel, majd kicsit finnyáskodva nekiindult, olyan „egye fene, menjünk” hozzáállással Amíg a szülők tánciznak, addig ő ellesz a többi gyerekkel, gondolta. A gond a belépésnél kezdődött, amikor nem akarták beengedni őket. Hosszas egyezkedés után, egy félórányi, esetleg órányi ott tartózkodást engedélyezett a jegyszedő kisasszony.
A terem úgy nézett ki a zsúfoltságtól, mint abban a bizonyos Chaplin filmben, ahol halandzsa francia dalt énekelt. A különbség annyi, hogy nem voltak asztalok, csak a két oldalon ruhákkal, szvetterekkel, kabátokkal, táskákkal telerakott székek. A gyerek azt a feladatot kapta, ha valaki arra a három székre pályázna ahova letelepedtek, ne azt mondja, „háromszék”, hanem „ocupat”, ami románul azt jelenti, hogy foglalt. Rendkívül nyomasztó érzés egy szál gyermekként bácsik és nénik illegő-billegő, nyakkendős, kosztümös, nagyon udvarias táncát nézegetni.
Aznap először gondolt a hazamenetelre, pedig ilyen érdekes jelenséggel sehol sem találkozott, hogy a karproblémás néninek hol kinőtt, hol eltűnt a keze, tehát a sós víz fokozatosan növeszt. Hosszabb kezelésre van szüksége ahhoz, hogy ne zsugorodjon össze… Ezen morfondírozott épp, amikor egy huszonéves pár lepakolt foglalt ülőhelyeikre. Ő szorgalmasan ismételgette az „ocupat” szót, ám azok minden illemet félretéve, hihetetlen sebességgel kezdtek el nem magyarul hadarni. Tény, ami tény, kétségbeesett. Szemeivel jobbra-balra kereste szüleit, közben az „ocupat, ocupat, ocupat, okupat mondókát ismételgette. A férfi szóáradatában az ocupat szót vélte felismerni. Végre megértették gondolta, ám az hónalja alá nyúlt és úgy tette odébb, mint egy fületlen koffert. Valójában bokán rúgást, esetleg sípcsontegyengetést érdemelt volna, ám Retép abban a pillanatban a családi presztízst mindenek fölé helyezte és visszaült. Grabancánál fogva emelte fel a pasas. Ekkor végre előkerültek a szülők, akik látva a szorult helyzetet, megpróbálták gyermeküket menteni. Ez rövid ideig sikeresnek tűnt. Az utcán megtudta, hogy a retikül foglalta széket kisajátítottnak tekintették.
Valami Tivolit emlegettek a nagyok, aminél szebbet nehéz elképzelni. Még nem volt nagyon késő, ezért nosza, menjünk, döntött Retép. Egy negyedórányi többletmeggyőzés bevetését kényszerült alkalmazni, de a végén elmentek. Annyira sötét volt az erdőkkel szegélyezett út, hogy a végén megbánta, ám egyszer csak zeneszót hallott.
— No, ezt is elszúrtam, itt is táncmulatság lesz… — szólt Retép.
— Nem, gyermekem, ez a Tivoli. Menjünk fel, megnézzük, aztán visszatérünk, hogy jól felkészüljünk a holnapi fürdőzésre!
Egy keskeny, szekérútnak tetsző dűlőről, oldalba vájt grádicsokon léptek fel, és eléjük tárult egy viszonylag szokványos sörkert. Különös ismertetőjele a hús-szoros zsúfoltság volt. Egy műanyag üdítő és valami felnőttes elfogyasztása után, ugyanazzal a sötéten rémítő úttal kellett szembenézniük, mint odamenet. Még egy tapasztalat… A Tivoli nevezetű „csúcshelyeket” kerülni kell, vonta le a következtetést Retép.
Néhány sókristályos fürdés, kitömött medvetámadás, és őzikés szeretetben készült fénykép után elérkezett a nagy lelépés Marosvásárhely irányába. A csomagolás több időbe telt, mint az első napi kétfelé osztott kvártély visszarendelése. A buszmegállóban nézték a pocsék talponálló és a dohos váróterem kietlenségét. Az addigra nagyon megszeretett hely varázsa egy szálig ottmaradt a buszpályaudvartól feljebb. Még elfogyasztottak valami gyorsat, mititejt mustárral. Retép édesapja az aznapra esedékes tizenötödikre gyújtott rá, aztán indultak. Helyesebben indultak volna, de a sörözőben maradt a benzines öngyújtó. Visszamentek. Hasonlóan kellemes helyzet alakult ki, mint a táncteremben. Két gyengén fejlett modorú agglegény — sejtelmem sincs, miért gondolom, hogy azok lehettek —, a sokadik sör elfogyasztásától egyre vidámabbra magabiztosodott. Úgy néztek ki, mint egy kishordó és egy hosszúnyakú pálinkás üveg — amolyan tragikomikus páros. Retép édesapja éppen nyúlni szeretett volna saját, igen kedvelt, egészségkárosító szerszáma után, amikor az egyik rátenyerelt kézfejére, odébb nyomta, majd megszólalt:
— Ez az enyém!
— Na de uram, még egy perce sincs, hogy itt felejtettem! El tudom mondani az összes jellemzőjét, hogy hol van megkarcolódva, melyik része bamba vagy képtelen, már megbocsásson, csak viccelek…
— No, akkor vicceljen a továbbiakban magában. Sorolja a jellemzőket!
Retép édesapja megtette.
— Helyes, de már mondtam, hogy az én öngyújtóm.
Az egyik zsebéből véletlenül az asztalra került egy kés. Nagy, demonstratív mozdulatokkal, körömcsinosítás kezdődött.
— Tehát belül karcolt, félig van a tartály, minden másodikra nyílik. Mondjam még?
Ekkor már két nyitott bicska vakarózott az asztalon.
— Hagyja, hagyják, legyenek boldogok vele!
— Mit mondott? Csak nem arra céloz, hogy elloptuk volna?
— Nem célzok semmire.
Megfordult és kiment. Retép életében nem látott, nem tapasztalt még ilyesmit. Lassan elkezdődött a kiábrándulás az addig csodált felnőttekből.
A buszon ismét nem magyar mellé keveredett, de így sem tanult meg románul. Egészen elcsodálkozott a szép erdővel szegélyezett úton és a tájon. A nyaka egészen elzsibbadt a kifelé bámulástól, ezért hosszúnak tűnt az út, pedig nagyon hamar Vásárhelyre érkeztek.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.08. @ 09:24 :: Boér Péter Pál
