Nagy Anikó : Jel

Ezüst szálakat szőttél rám,

hajnalokat, Napot, 

éjeket, 

édes, aranyló mézed, 

hová szállingózó szöszök 

közé

lelked is oda ragadt.

– ezt a „hova szállingózó” részt ( kiemeltem ) nem nagyon értem. Karakteres vers. De ez a mézes, szállingózó gondolat nem igazán ad hozzá…

Az eltelt hónapok, évek,

mellém ült csöndje, kéje,

mindene,

dalol még benne.

Lágy zene.

DE MOST!

         nem kell ez a „mind-nagybetű” A felkiáltójel eléggé „nyomatékosít”

Láncolj meg,

szorosabban, mint máskor,

s ha lépek,

betonba öntsd lábaim.

Mondd: ne mozdulj!

Fogj. Vagy menj!

Szabadulj!

Cibáld magad, rólam!

S ha tépsz,

bőröd rám szakadt darabjait

ne sirasd,

ott őrzöm, tovább

magamon,

mert balzsamod

         ez a balzsam ide nagyon „gyenge”.

összenőtt lelkemmel.

Lemoshatatlan.

Ahogy fentebb írtam, Anikó karakteres vers. Erős. Érdemes újragondolni, átgondolni…

Visszavárom

Legutóbb szerkesztette - Nagy Anikó