Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 35. Nem várt látogató

Ünige bébiszitterkedése nem indul zökkenőmentesen…

33.  Nem várt látogató 

 

 

Emőke visítását feltehetően a szomszéd tömbházban is hallották. Ünige, aki nem tudta, ezt úgy kell értelmezni: „Annyira félek, Édesanya nem jön haza, és te is rám förmedsz, ahelyett, hogy…” — csak állt megkövülten, és nem tudta mit tegyen. Parancsba kapta, vigyázzon a kicsire, nem hagyhatja egyedül, de mégiscsak ő az úr ebben a házban. Úgy tűnik, a Fennvaló is megsajnálta kilátástalan helyzete miatt, mert a nyitott ajtóban megjelent Kisbányai Irma rémült arca. Kislánya azonnal az ölébe repült, és szinte megfojtotta ölelésével. Azonnal átlátta a helyzetet, és magyarázkodni kezdett:

— Leszakadt a trolivonal… Ne haragudj, mert késtem…

Behúzta maga után az ajtót, hogy a két szomszédasszony, aki a zajra kidugta a fejét, ne lássa az ingyen cirkuszt, lerúgta cipőjét, majd nyugtató szavakat suttogva gyermeke fülébe, járta végig a lakást, számba venni a bombatámadás nyomait. Pontosabban erre számított, de nem ezt találta, hanem elmosott edényeket, leírt leckét az asztalon, és a nappaliban széthányt három meséskönyv és két baba kivételével még rendetlenséget sem. Megilletődve közelített az egyik sarokban rémülten álló kislányhoz. Most Irma néni ízekre szedi… S ez még hagyján, de ha Anyu megtudja… és Apu is látta onnan fentről…

— Köszönöm…

Ünige nem fogta fel a szavak értelmét. Amikor Nagybányai néni letérdelt előtte, még akkor is összehúzta magát, s még miután Irma magához ölelte is sokáig hevesen dobogott a szívecskéje. E mozdulat viszont Emőkében lobbantotta fel a féltékenység lángját. Ha Ünige jó, akkor ő a rossz, és akkor Anyukája nem fogja többé szeretni…

— Jó kislányok vagytok… Hoztam nektek valamit. Gyertek a konyhába.

A két gyermek értetlenül nézett. Ha ez jóság, amit ők műveltek, akkor mi a rosszaság? Hiszen a szomszédok is összeszaladtak, hadd lássák, kit ölnek Kisbányaiéknál. A „meny” azért még megkísérelte befeketíteni „anyósát” előadva egy sajátos Emőkés változatát a történteknek, de némi anyai békeközvetítés, no és a kislány kedvence, a szavarin[1] hatására hamar helyreállt a béke. A feltételként megszabott meseolvasás után Irma néni felajánlotta:

— Ha akartok, kimehettek a térre biciklizni, vagy játszani. Szép idő van! Látod, ha hamar kész a lecke mennyi időd marad a játékra? — oktatta ki saját csemetéjét, miközben be kellett vallania magának, valamit rosszul csinál, ha egy másodikos kislány rá tudta Emőkét venni arra, amire neki sohasem sikerült. Két fül nyitva, közte huzat, ezt így kell csinálni az anyai lelkifröccsök alkalmával, akadnak annál fontosabb dolgok is, mint ezt megjegyezni, például a bicikli előszedése.

— Nekem nem szabad. Anyukám megtiltotta… — mondta Ünige végtelen szomorúsággal a hangjában. Mióta eljött Brassóból még nem ült biciklin… S mennyire szeretett egykor… Kisbányai Irma átlátta a helyzetet.

— Ez a helyzet most más. Egyedül, felügyelet nélkül nem szabad kimenned. De ketten mentek le, és én is itt vagyok, a földszinten lakunk, látlak az ablakból. Eddig Emőke volt rád bízva, most már hazajöttem, és én felelek érted, és kiengedlek.

Ünige megrázta a fejét. Az anyai parancs az tabu, azt másnak nem lehet feloldani. A fiatalasszony irigykedve nézte a szófogadó kislányt, s eszébe se jutott, vágya hamarosan teljesül, hiszen Emőke is elindult a „bébiszittere” által kitaposott úton. S nem feltétlenül jó dolog ez. Irma inkább azon törte a fejét, hogy ebben az órában Enikő már nem elérhető, már nincs a munkahelyén. Szerencsére az egyetem folyosóján is akad érmés telefon, s ő is felnőtt szájából akarta hallani, minden rendben. Anyai engedély megadva…

A közös játék pedig megalapozta a két félárva barátságát. A szorgalmas nagyobbik pedig jó hatással lett az elkényeztetett kisebbikre is, aki barátnőjét csodálta és mindenben utánozni próbálta. Ez lett viszont későbbi önbizalomhiányának egyik forrása is. Ha bármiben Ünigével hasonlította össze magát, az lehangolónak bizonyult.

 

Következő pénteken este Enikő kicsit „ottragadt” Kisbányaiéknál, mielőtt hazavitte volna kislányát. Mivel másnap nem kellett korán kelni, jó alkalomnak tűnt megbeszélni nemcsak a két kislány jelenét és jövőjét, a hasonlóságokat és különbségeket, hanem a múltat is, a szépet és a csúnyát. Kipletykálták gyermekeiket, gyermekkorukat, szerelmeiket, férjeiket, anyósaikat, és a két tragédiát, melyben akadt közös elem is. Az anyósi befolyás elől menekültek Kisbányaiék is Kolozsvárra. Ferencet is az alkohol vitte el, bár nem volt alkoholfüggő. Ama decitől reflexei lelassultak, s jobban rápördített a gázra is, mint józanul tette volna. Talán nem előzött volna kanyar előtt, vagy ki tudta volna kerülni a szembejövőt, a féknyomok erre utaltak. Frontálisan ütközött, azonnal meghalt. Vajon ez lett volna Csaba sorsa is, ha megkapja az autót? Esetleg ők is benne ültek volna? Az elemezgetést a kislányok se zavarták, láthatóan jól talált köztük a szó. No persze, őket is XX-ből gyúrták, s ha két nő összejön, pletykatéma akad bőven…

Jó későre kerültek haza. S bár Ünige kérte menjenek már, mert le szeretne feküdni, a friss levegőn felébredt, s bizony villanyoltás után is maradt mondanivalója elég. Végre egyszer édesanyját is beszédes hangulatban találta. Na, ne túlozzunk, csak egy ideig, ám a kérdésözön nem hagyta aludni, s Enikő úgy döntött állja a sarat pilláival vívott nehéz csatában. Mikor, ha péntek este sem?

Ennek következtében szombaton nem keltek hajnalban. Sőt! Enikő megébredt ugyan, de úgy döntött, lustálkodik egy kicsit még, nehogy felébressze kislányát. Ám valakinek „hajnali” tíz órakor jutott eszébe csengetni. Irma vagy Emőke biztos nem lehettek, ők hétvégén szeretik kialudni magukat, egyébként is ma hazautaznak szülőfalujukba, csak vasárnap este jönnek vissza. Elég ingerülten nyitott ajtót, de a látvány, ami eléje tárult minden negatív előérzetét felülmúlta. Anyósával nézett szembe.

— Mit akar? — förmedt rá ellenséges hangon, dacosan keresztbe fonva karját és elállván az ajtót, mint a román hadsereg Mărăşeştinél.[2]

— Ünigét szeretném látni… — felelte Veronika könyörgő hangon.

A terápiás csoportban sokszor elpróbálták e jelenetet. Többen is eljátszották Enikő szerepét, majd megbeszélték a jelenetet. Mégis ez más, így élesben. Ez nem szerepjáték, ez élesben megy, és Enikő személyesen nézett vele szembe azzal a csöpögő gyűlölettel, amely csak az ő szeméből áradhatott. S a tét súlya a fűszer. Érezte az egyre növekvő gombócot a torkában, mely nőtt, mint egy domboldalon belegurított hógolyó. Egy ideig farkasszemet néztek. A temetőjelenet ott lebegett közöttük. Mindketten tudták, a másik is erre gondol. Enikő adta fel a szempárbajt, és mintegy segítségképpen a kalaptartóra pillantott, ahol a múltkor a láthatást megtiltó irat rejtőzött. Ám az csak Csabának tiltotta meg a láthatást. Nem bújhatott mögéje. „Kerüld az utalásokat, amelyeket vádaskodásnak lehet értelmezni” — visszhangzott Veronika fejében a sokszor elhangzott tanács.

— Te tudod a legjobban, milyen érzés elveszteni valakit. Édesapád megtagadott, édesanyád elhagyott, el kellett hagynod szülővárosod, nagymamád halálával árván maradtál, első szerelmed úgy érezted cserbenhagyott… Ez a kislány rövid idő alatt elvesztette nemcsak imádott édesapját, hanem mesemondó dédnagytatáját és megszokott környezetét is: a szobácskáját, az udvart, a hegyeket ahova kirándulni szeretett, mindazt, ami biztonságot adott neki. Kérlek! Tudom, köztünk az utóbbi időben nem volt felhőtlen a viszony — szegte meg a tanácsot — sok minden elhangzott köztünk, aminek nem kellett volna. Csaba emlékére kérlek… — csuklott el a hangja — ne foszd meg nagymamájától is…

— Ne zsaroljon! A temetéskor… — kezdett bele a mondatba Enikő, de nem tudta végigmondani, mert Ünige rakétamotorral felszerelt faltörő kosként rontott ki a hóna alatt, és ugrott Veronika nyakába.

— Nagyííííí!

A szűkre tervezett garzon-tömbház folyosójának is megvannak az előnyei, így nem terültek el mindketten a „Nincs csúcsa![3]” kamaszhecc mintájára. Miközben a kislány figyelmét az őt szorosan ölelő nagyanyja puszilgatása kötötte le, a két felnőtt továbbra is farkasszemet nézett.

— Látod, nem felejtett el! — fordult Ünige még mindig Nagyi ölének biztonságából édesanyja felé. Pedig sohasem beszélgettek róla. Érezte ő, ezt a témát nem érdemes szóba hozni édesanyja előtt, ha jó kislány akar maradni. Ám Anyu tekintete cunamiként mosta el örömét. Rémülten könyörgött:

— Ugye elmehetek? Kééérlek! — mert hát Nagyi behívása szóba se jöhetett. Ezt gyermekésszel is felfogta.

Enikő rápillantott, majd ismét farkasszemet nézett anyósával. Habozott. A várakozás másodpercei végtelenségnek tűntek a kislány számára. Gyermekfejjel is felmérte a hangulatot. Mi lesz most? Meg se mert szólalni még egyszer, nehogy tovább rontson a helyzeten, pedig legszívesebben megkérdezte volna:

— Idejön Nagyi Brassóból, meglátogat, két és fél év óta nem láttam, és…

Enikő felmérte, e játszmából csak vesztesként kerülhet ki. Ha elengedi ismét vesztett anyósával szemben, ha nem, ő lesz a rossz gyermeke szemében…

— Este nyolcra hazahozom. Akkor még pont elérem az esti gyorsot. Vagy mondd meg, hányra… — próbálta Veronika összeszedni maradék lélekjelenlétét, és kihúzta magát, mintegy hangtalanul adva át az üzenetet: „Szavamat mindig betartottam. Nem teszem ki magam annak, hogy gyermekrablással vádoljanak. Azt még te sem feltételezheted rólam.”

Enikő hol könyörgő tekintetű kislányára nézett, hol villogó szemekkel gyűlölete tárgyára. Ma ő is programot tervezett Ünigével. Hosszú idő után először lett volna rá ideje, hála Irmának. Ha enged, ennek ma fuccs…

 

 


[1] A szavarin nápolyi eredetű tejszínhabos cukrászsütemény, az erdélyiek egyik kedvence.

[2] Sorsdöntő csata az első világháborúban. A jelszó az volt: „Itt nem jut át senki!” (Pe aici nu se trece!)

[3] Nem épp veszélytelen, tréfa, melyet annak idején a tanárok tűzzel-vassal próbáltak megakadályozni. A kezdeményező egyik gyanútlan társának a nyakába ugrott a „Nincsen csúcsa!” (N-are vârf!) csatakiáltással, lehetőleg úgy, hogy közben le is döntse lábáról. A többiek egymás után az alakuló csomó csúcsára vetették magukat. Ha elég sokan voltak a legalsó előbb-utóbb nem kapott levegőt. Lett kéz és lábtörés is volt belőle. 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila