Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 34. Egy fura bébiszitter

A tanító néni rájön, Ünige egész este későig szobafogságra van ítélve. Ez már kiskorú veszélyeztetése. Enikő rettegve várja sorsa beteljesedését.

34.  Egy fura bébiszitter

  

Kicsengettek. Szamosi Kinga benyitott a tanáriba, a szolgálatos tanár épp kinyitotta a naplós szekrényen a lakatot. Amikor az igazgató észrevette, hogy nem saját naplóját veszi ki a polcról, rákérdett.

— Te abban mit keresel?

— Kisbányai Emőke telefonszámát — pillantott rá, miután lejegyezte.

— Minek az neked? — faggatta a férfi.

— Kell beszélnem édesanyjával — nézett a szemébe. — Személyes — próbált menekülni a további kérdezősködés elől.

— A fekete ruhás kislány az I.E-ből? — szemrevételezte a tanítónő feszült arcvonásait. — Az ő édesapja halt meg autóbalesetben?

— Igen.

— Hogy lehet egy gyermeket gyászruha viselésére kényszeríteni? — dohogott az igazgató. — Nem elég trauma számára a félárvaság?

— Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess — vágott vissza a tanítónő.

— Menj az igazgatói irodába… Gyűlésre megyek a tanfelügyelőségre.

Az nem is rossz ötlet. Ott nyugodtabban tud beszélni.

— Halló, Kisbányai lakás? Jó estét kívánok, elnézést kérek, mert ismeretlenül zavarom. Szamosi Kinga vagyok, a III.D tanítónője. Először is fogadja őszinte részvétemet.

— Köszönöm…

— Az után szeretnék érdeklődni, sikerült-e megoldania a kislány felügyeletét, az iskola vége és az ön hazaérkezése közötti időszakban, és ha igen, miként?

— Nem… Nemrég költöztünk ide egy Bihar megyei faluból jobb állás reményében. Senkink sincs itt… — fogta el a sírás az anyát. — Eddig ellentétes váltásban dolgoztam férjemmel. Nem tudom, mi lesz, mert hazajövet két forgalmas úton is át kell mennie… Ki ad neki ebédet, ki segít neki a tanulásban? — sírta el magát. — Holnapután már munkába kell mennem. Ismeretlenül is bekopogtam a szomszédokhoz, hátha találok valakit. Hiába. Egy-két napra vállalták volna, de hosszú távon… Első nap egyik szomszédasszony hazahozza, és megmelegíti neki az ebédet, de csak magára marad órákon át, többet nem vállalt. Nem tudom mi lesz, egy ekkora gyermeket nem lehet magára hagyni…

— Két tömbháznyira lakik egyik kislánytól, aki az én osztályomba jár. Már harmadik éve kulcs van a nyakában, egyedül jár haza. Egyedül ebédel, és egyedül tanul. A legjobb diák az osztályban.

— Azt akarja, egy harmadikos kislányra bízzam a gyermekemet? Ön megőrült? És miféle abnormális anyja van, aki így magára hagyja?

— Aki talán önnél is kétségbeesettebb helyzetben van. És amilyen ön lesz holnaptól, ha nem talál megoldást… — tartott hatásszünetet. — Vajon nem jobb e két gyermeknek, ha legalább együtt vannak, mint ketten külön-külön két tömbháznyira egymástól? Nem két csintalan fiúgyermekről, hanem két szófogadó kislányról van szó. Emőke mit szokott tenni, ha végez a leckéivel?

— Eddig leengedtem a parkba. Biciklizett, játszott a szomszéd gyermekekkel. Hamar megtalálta a pajtásait, könnyen barátkozó. Én a konyhaablakból figyeltem, a földszinten lakunk. Édesapja, ha lehetett, lement vele a parkba. Nem mehetett engedélyünk nélkül olyan helyre, ahol nem láthattuk. Tegnap viszont sírva jött be. Valaki csúfolni kezdte… Ma nem akart kimenni.

— E kislány, akiről beszélek, szobafogságra van ítélve, amíg édesanyja hazaér. Az egyetemről… Televíziója sincs.

— Akkor mit csinál egész nap? — kérdezte Kisbányai Irma meghökkenve.

— Olvas… Meséket… Újabban már regényeket is, olyanokat, amelyeket felér ésszel. A Kincskereső kisködmönt, a Pál utcai fiúkat… Meg matematika feladatokat old példatárból. Szórakozásból és unaloműzőként. Van egy napja, letesztelni, működhet-e így, rá merje-e bízni. Legalább addig, amíg más megoldást nem találnak. Emőke hazakísérését mindenképpen rábízhatja Ünigére. Édesanyja az osztályomban vár, most jutott tudomásomra az eset. Mit mondjak neki?

— Jöjjön át hozzám. Most. Hozza át a kislányát is… Persze, ha ő is vállalja.

Enikő úgy riadt fel az ajtó nyílására, mintha halálos ítélete végrehajtásával megbízottakat várná. Kérdően nézett a tanítónőre:

— Mikor visznek el?

— Ki vigye el? — lepődött meg Szamosi Kinga, majd megértette. Odanyújtott egy papírt egy címmel és telefonszámmal. — Egy sorstársa. A kislánya első osztályos, és félárva néhány napja. Ünigét beajánlottam bébiszitternek. Felvállaltam, hogy kislánya hazakíséri Emőkét és segít neki a leckék elkészítésében. Kár lenne azt az egyetemet abbahagyni, ha már felén túl van…

— Még nem egészen… Csak a téli szesszió után… — pontosított Enikő, majd kezdte felfogni a szavak mögé rejtett sohasem remélt esélyt. — Akkor… Nem jelent fel?

— Akad még gyermek, aki két-három órát egyedül van, amíg a szülők hazaérnek… Ők ketten lesznek. Ha összebarátkoznak, lemehetnek együtt a térre, miután Emőke édesanyja hazaért. S akkor a kislánya levegőn is lesz.

Enikőnek eleredt a könnye. Más sírás volt ez, mint az eddigi. A megkönnyebbülésé. Ennek ellenére alig bírta kinyögni:

— Köszönöm…

 

Virányi Kati aggódó arccal nézett a távozó kislányok után. Éles szemét nem kerülte el az a mozdulat, amellyel Emőke fél fejjel magasabb „pótanyukájába” belekapaszkodott.

— Biztos jó ötlet? — nézett Szamosi Kingára.

— Tudsz jobbat? — kérdezett vissza kolléganője. Hangja nem volt túl határozott.

— Ha bármi történik, az a fejünkön csattan.

— Szerinted jobb lenne külön-külön aggódniuk, hazajön-e Anyuka? Gyermeki ősfélelem az elhagyástól való rettegés. Képzeld magad egy épp félárván maradt gyermek helyébe. Apu „elment”, és soha vissza nem jön. Mi lesz, ha Anyu is? Nem ugyanazt éli át, mint egy átlag gyermek. Még ha hajukat is cibálják, akkor is jobb, mint a magány és a szorongás. S ki az, aki jobban meg tudná őket érteni, mint egy sorstárs?

— Emőke nem Ünige. Nem olyan értelmes, pláne nem annyira szorgalmas. Édesanyja már ezelőtt is panaszkodott, örök háború a leckeírás. Pont egy gyermek fogja rávenni a tanulásra?

— Nem is képzeltem. De szerintem így is többet tanul majd, mintha magára lenne.

— Ha Ünige ugyanazt várja el majd tőle, mint saját magától… Foglalkoznia kell vele, ezt „parancsba kapta”, ami komoly konfliktusforrás. Két gyermek ráadásul több hülyeséget képes elkövetni, mint külön-külön… Kockázat akad bőven. Imádkozzunk.

Szamosi Kinga viszont azon gondolkozott, tanítványának kiosztott tanácsözön mellett vajon mit tehet a két kis félárva érdekében, de gondolatainak kerekei üresben jártak.

 

A rémülten belekapaszkodó kis kezecske felébresztette az Ünigében szunnyadó anyai ösztönöket. Bátorítóan próbált beszélni hozzá, eleinte nem sok sikerrel. A kislány, akiben előjött az első óvodai napjának a rémülete, csak szorította a „nagy” kislány kezét, nehogy elveszítse. Az aggályoskodó édesanyja érzelmei átragadtak rá is, s most megsokszorozták félelmét. Hiába remélték a felnőttek, hogy a nagyobbik bátorsága átszáll rá, mert fordítva történt. Az Ünigére nehezedő felelősség hatalmas súlynak bizonyult, s bár senkinek sem panaszkodott, az elhagyástól való félelem ott motoszkált benne is. Vagyis inkább zakatolt, fülsiketítően. Mi lesz, ha nem tudja ellátni a rábízott feladatot, akkor nemcsak mamája, de a tanító néni is megharagszik rá. S mi lesz akkor? Egy ideges, kevés pedagógiai érzékkel rendelkező anyának sem akadt jobb dolga, mint szemük láttára üvöltözni az utcán a rakoncátlankodó kisfiával:

— Ha nem fogadsz szót, akkor menj világgá!

Emőke rémülten állt meg, megbénította a jelenet. Saját jövendő sorsát, vagy a jelenlegit látta tán benne. Ma reggel ő is kiviselte magát, hiszen már akkor ott tombolt benne a félelem. Mint sok ekkora gyermek, érzelmének nem adott hangot, hanem így „jelezte” a benne dúló vihart. No persze, ezzel fokozta édesanyja aggodalmát is, így jól ráripakodott. Igaz, keserves sírásával Emőke végül elérte, amire vágyott, és édesanyja ölbe vette egy picit.

Szerencsére a lámpa zöldre váltott, és az emberek megindultak, így Ünige megrántotta a kezét:

— Gyere már!

Talán mégis jobb lett volna látni, amint a végén a fiúcskát ölbe veszik… Nem is történt semmi baj, amíg haza nem értek. A lakás előtt derült ki, nincs meg Emőke kulcsa. Rémülten kereste végig a zsebeit háromszor is, a végén már sírt, mint a záporeső.

— Biztos a zsebedben van? Nincs a táskádban? — ragadt rá a nagyobbikra is a rémület.

— Édesanya azt mondta, onnan elvesztem, nem engedte, oda tegyem — szipogta Emőke.

Most mi legyen? Telefonálni sem tudnak. Ünige ijedten kapott a nyakához, vajon egy rossz manó nem lopta-e el onnan az övét. A mozdulatra Emőke arca is felderült.

— Megvan! — Most már emlékszem, amikor Édesanya ide akasztotta, és azt mondta, nehogy le merjem venni onnan!

No, ezzel a fenyegetéssel lett is egy kalamajka, mert ha nem szabad levenni a kulcsot, akkor miként nyissák ki az ajtót? Végül kettős erővel sikerült. Emőke tartotta a nyakát, lábujjra emelkedve, miközben a kis bébiszitternek sikerült a kulcsot a zárba helyeznie, és kinyitnia az ajtót. Igen ám, de a kis házigazda belefáradt lábujjhegyen állásba, s felakasztva maradt. Végül a szomszéd néninek kellett segítenie, kiszabadítani.

Alig került szabadlábra Emőke, máris csengett a telefon.

— Hazaértetek? Minden rendben? Miért nem telefonáltál, ahogyan megígérted? Mondtam, első dolgod legyen, tudod, mennyire izgulok! Már harmadszor hívtalak!” — fakadt ki édesanyja. Nagy nehezen fogta fel az ijedt, sírós hangú válaszokból, hogy abban a pillanatban értek be a lakásba. — Fogadj szépen szót, és írd le addig a házi feladatodat, amíg hazajövök! — kapta meg a kislány az anyai ukázokat. No persze, még egyszer el kellett sorolni este tízszer elismételt tanácsokat a tűz használatáról, csak Ünige járhat vele, és vigyázni kell a forró levessel, és… Mégis e szavak rövid időre helyrebillentették Emőke lelki egyensúlyát.

— Képzeld el, ha egy perce csengetett volna Anyu! — indult be a gyermeki fantázia. — Te felveszed, és megmondod neki: „Kisbányai néni, Emőke fel van akasztva a kulcsra és nem tudom levenni!”

Ettől rögtön mindketten hasukat fogták nevettükben, s a közös vihogástól mindjárt találni kezdett köztük a szó. „Ha Édesanya telefonál, és aggódik, talán mégis hazajön…” — nyugodott meg egy kis időre a kislány lelke.

Ünige gondoskodó anyukaként vette elő a jégszekrényből az ebédet és tette oda melegedni. Emőkének betartotta az anyai ukázokat, nemcsak a gyufához nem nyúlt, hanem máshoz sem. Kézmosás után szépen leült reggel még anyukája által megterített asztalhoz, és várta a kiszolgálást, úgy amiként megszokta. Ezért még nem orrolt meg Ünige, de arra már nagy szemeket meresztett, amikor az asztal elrakásában sem segített. Igen, igen, vigyáznia kell a kisebbikre, de hát neki sem törne le a keze, ha a tányérját a mosogatókagylóba tenné! Tőle Anyu ezt már első osztályos korában elvárta. Most ha ő a nagyobb, akkor rendre is kell vajon utasítania? Mégiscsak ő a vendég itt… Amíg Brassóban laktak Anyu egyenesen kétségbe esett volna, ha valaki más nekiáll elpakolni az asztalt… E dilemma közepette szólalt meg ismét a telefon. Ezúttal az ő édesanyja találta fontosnak tudni, minden rendben van-e és ellátta tanáccsal, nehogy szégyent hozzon a fejére. Értett a szóból, és szó nélkül a mosogatókagyló elé állt, de hát itt más a „technológia” mint otthon, s a kellékek is máshol rejtőztek. Emőke elcsodálkozott, amikor ezek után érdeklődött. Ezt már Ünige se állta meg szó nélkül.

— Te nem szoktad a tányérodat elrakni és elmosogatni?

— Édesanya szokta… — vonta meg a vállát a kicsi.

Mit tehetett mindezek után, hiszen megígérte, jó kislány lesz, így nekiállt egyedül. Amelyik tányért elmosta, a borogatóba tette száradni. Köszönet helyett meg is kapta a kritikát:

— El is kell törölgetni. Édesanya úgy szokta. A lábost nem mosod el? Mindig haragudott Édesapára, ha hagyott „magnak.”

— Anyukám azt mondta, azokat hagyjam a kagylóban, mert úgy sem mosom el rendesen. És ne törölgessek, mert nincs pénze kétnaponta új tányért venni. Miért, neked szabad a gyufához nyúlnod? — válaszolt epésen.

Emőkénél eltört a mécses. Nem a hangnemtől, hanem saját szavaitól. Eszébe jutott Édesapa… Akit soha többé nem fog látni… Beszaladt a szobába, az ágyra vetette magát, és zokogni kezdett, Ünige rémületére. Ő is bement utána, de egy ideig jobbat nem tudott, csak állt tanácstalanul. Végül erőt vett magán, odafeküdt melléje, és bocsánatot kért. Nem sok sikerrel. Csak hosszú idő után vette ki a szipogva kiejtett szavak közül, kis pártfogoltja nem édesapja segítségét kéri, hanem siratja… De hát Ünige át tudta érezni e fájdalmat. A ilyen seb soha be nem gyógyul.

— Ő onnan fentről figyel téged, és fáj neki, ha sírni lát. De örvend a lelke, ha látja, jó kislány vagy… — ölelte át bátorítóan. Ösztönösen megvárta, amíg a kicsi megnyugszik kissé, és akkor ajánlotta: — Gyere, tanuljunk… Boldog lesz, ha látja.

Mert hát ezt parancsba kapta. A „segíts neki a tanulásban” elég homályos megfogalmazás, vajon mit takar egy első osztályos nebuló esetében, aki nemrég tért át a vonalkák huzigálásáról az első betűk körmölésére? No persze rém ügyetlenül fogja azt az írószerszámot. Amikor a háta mögé állva akarta megfogni a kezecskéjét, hogy irányítsa, amiként még első osztályban a tanító nénitől látta, akkor derült ki, miről feledkezett meg édesanyja is, Virányi Kati tanító néni is: Emőke balkezes. Egy ideig tűnődött, most mit is tegyen, majd leült a saját székére, elővett egy papírlapot és balkézzel próbálta ő is vésni a betűket. Háát… Vak vezet világtalant… Miközben belemerült a tanácstalanságába, tanítványa a háta mögé settenkedett. Hirtelen eltakarta rémműveit, de a kislány így is meglátta. No ettől azonnal oda lett a tekintélye.

— Pihenjünk meg! Gyere, játsszunk egy kicsit! — játszotta el Emőke a megszokott jelenetet, amivel édesanyját is sírba vitte, s ami miatt órákig készült mindig a házi feladata. „Légy türelmes!” — visszhangzott Ünige fejecskéjében Kinga tanító néni intő mondata. Jobbat nem tudott, mint nekiállt a saját leckéjének. A tanítónéniség nehéz feladat, talán nem árt neki sem megpihenni. Legalább az legyen meg, amire Kisbányai néni hazaér.

A nemrég árván maradt kislány nem sokáig bírta a játékot egyedül. Ünige leckébe temetkezését elutasításnak, súlyos büntetésnek érezte. Egy idő után szepegve kapaszkodott a bébiszittere ruhácskájába:

— Szeress…

Hogy lehet így leckét írni? — fordult meg mérgesen, de amint meglátta Emőkét, azonnal elszállt a mérge. Felállt, a fotelhez vezette a pityergőt, és ölébe vette. Ez se tartott a végtelenségig, de így Emőkét kis idő után rá lehetett venni ismét a leckeírásra. Mert hát mi lesz, ha nem lesz kész vele, amikor édesanyja hazajön? Ő pedig megígérte… De haragudott Anyu Apura, amikor üresben ígérgetett! Jujj, mi lesz?

Egy harmadikos kislány gyöngybetűi és egy ügyetlenkedő elsős cirkálmányai közt elég nagy a szakadék… Nehéz ezt elviselni, még akkor is, ha kénytelen vagy beérni a lelátókról való szurkolással a jobb-bal inkompatibilitás miatt. Ha a „Légy tökéletes!” parancsa állandóan ott kong a fejecskédben, hiszen láttad, Anyu számára is összedől a világ, ha valami nincsen tökéletes rendben, bizony nehéz elviselni más elkeseredett harcát a szót nem fogadó ceruzával, és előbb-utóbb rosszabb leszel egy anyósnál. A menyek pedig nem szoktak ennek tapsolni. Kinga tanító néni telefonhívása épp idejében érkezett, kinek kiváló pedagógiai érzéke megsúgta e veszélyt. Némi telefonos békeközvetítés után ismét helyre állt a béke. Némi motiválással:

— Ha készen vagyunk a leckékkel mindketten, akkor olvasok neked mesét! — valamiként sikerült rávenni Emőkét a leckeírás után az olvasásra. No, nem ment az sem zökkenőmentesen, hiszen a „meny” kemény alkudozásba kezdett egy „pihenő” olvasás kicsikarása érdekében. Pechére Ünige parancsba kapta édesanyjától:

— Amíg Irma néni hazajön, készítsétek el a leckéket!

Enikő sem tudta, nem minden gyerek olyan, mint ő kiskorában, vagy mint saját kislánya… Így hát Emőkének ismét visszavonulót kellett fújnia, ami tovább növelte frusztrációit az „anyósával” szemben. Mindkettejük leckéje ugyan kész lett idejében, de egyre gyűltek a keserű cseppek ama pohárban, amely ki szokott csordulni. Ráadásul egyre jobban hiányzott Édesanya, aki hátha mégse jön haza, még ha meg is ígérte? Végül, mint szokott, az utolsó, kritikus csepp már akkor született meg, amikor önfeledten lehetett volna játékba-olvasásba temetkezni. Ünige nem tudta, a kicsi már egy ideje kétségbeesetten figyeli az órát, hiszen anyukájának már tíz perce itthon kellett volna lennie. A hiszti: „Ezt olvasd, ne inkább azt, mégse, inkább babázzunk” kihozta a sodrából, és elég barátságtalanul mordult Emőkére:

— Döntsd már el, mit akarsz!

A kis házigazda kivágta az előszobaajtót, és teli torokból kezdte visítani:

— Menj el! Nem hallod? Menj eeel! Gyűlölleeek! Menj kíííí!

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 702 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.