Dombi Anett : Nesze Neked, itt van semmi, el ne ereszd, fogd meg jól!

“Mosoly a szájon, mozog a fejünk, úgy csinálunk, mint aki érti. De nem érdekli azt se semmi más, csak hogy szabaduljon Tőle. Nem képes időt eltölteni mással. Hogyan is lenne rá képes? Ő önmagával sem tud lenni.
Iszonyodik attól, hogy valaki a szemébe nézzen és meglássa benne a valót! A nyilvánvalót! ”

 

 

 

Hazug a világ, de ezt mindenki tudja. Maga alá temet, tudom a mindennapi munka.

De nem csak a munka, hanem önmagunkra pakolt batyuink súlya is nehezedik ránk szüntelen.

Kifelé nézünk, de minek is? Látunk is valamit? Vagy csak bambulunk?

Körülöttem, magamban szemlélem a világot.

Magamon keresztül szűröm meg a képeket, mert így kevésbé fáj az, amit látok.

Groteszk képsorok szereplője vagyok én is… tudom.

Sehol világ, semmi nincsen benne, vagy mégis?

Egy ember az utcán elhalad előttem.

Neve van, kapta régen, de ma bilétaként lóg a nyakában.

Nem tudja, hogyan és mire használja, és hogy ki is Ő most valójában.

Eltorzították személyiségét és vele együtt önazonosságát is.

Se pozíciója, se rangja, nincsen semmije, még becsülete sem!

Az is volt neki régen, de már maga sem emlékszik rá, hogy mikor is volt pontosan.

Tátognak a levegőben, mozog a szájuk: ezek valamit mondanak?

Vagy csak próbálkoznak valamit elmondani, mint a néma halak a víz alatt?

Mit is mondott? Kinek mondja? Meghallja Őt valaki?

Vagy hazudjuk egymásnak azt is, hogy tudunk egymásra figyelni?

Mosoly a szájon, mozog a fejünk, úgy csinálunk, mint aki érti.

De nem érdekli semmi más, csak hogy szabaduljon Tőle.

Nem képes időt tölteni mással. Hogyan is lenne rá képes?

Ő önmagával sem tud lenni.

Iszonyodik attól, hogy valaki a szemébe nézzen és meglássa benne a valót!

A nyilvánvalót!

Éppen ezért tükörbe sem néz, reggelente, mikor felkel, felkelne…

Mert Ő inkább alszik még csöppet, jó mélyen szunnyad a tudat alatt.

Pár évet, csak azt, ami még hátravan, az már igazán nem olyan sok, fél lábon is ki lehet bírni.

Főleg állva-alva, úgy az igazi, akkor nem kell felfogni ép ésszel a valóságot.

Aludjunk csak! Csipkerózsika-világ, megkövült, földbe gyökerezett társadalom.

Nehogy mozdulj! Ne ébredj!

Még a végén inkább lennél az, aki vagy: ember.

De már embernek sem mondhatod magad!

Az is voltál egyszer régen, mint gyerekkori tündérmesében.

Egyszer volt, hol nem volt…

Mikor egyszer? És ha egyszer volt, mikor lesz megint?

És ahol nem volt, ott mikor lesz újra?

Sajnos ez nem mese, aminek a végén el lehet futni.

Vagy ha jobban tetszik, fusson mindenki arra, amerre lát!

Már ha látja, merre is kell futnia.

Én ember vagyok…

Te ember vagy…

Ő ember…

Mi emberek vagyunk?

Ti emberek vagytok?

Ők emberek?

Ni! A díszes gárda!

Felsorakoztatva személyesen egymás után!

A név már sok!

 

Legutóbbi módosítás: 2013.11.20. @ 18:58 :: Dombi Anett
Szerző Dombi Anett 0 Írás
"Mikor elhagytak, mikor lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten."