Bogár Gábor : A Sátán napjai III. (befejező) rész

 III. rész

 

 

 

— Szilvácska, te vagy? Jól vagy?

— Szia, Zolikám. Szilvi még alszik. Hívd egy kicsit később!  Sőt, ne is hívd, majd ha felébred, én szólok neki, hogy hívjon fel téged.

— Köszi, Magdi néni. Szia.

A következő órákat megint az órám számlapjának tüzetes vizsgálatával töltöttem, valamint azzal, hogy rohangászás közben igyekeztem kikerülni a tárgyakat, amelyek minduntalan nekem akartak jönni.

A telefon durván és erőszakosan hallgatott, az idegpályáimon pedig maratoni futók edzettek.

Végre csöngött, és olyan gyorsasággal kaptam utána, hogy levertem az asztalról. Felszedtem a kagylót. Szerencsére a vonal nem szakadt meg.

— Halló, Szilvácska?!

— Szia Zozó! Guszti vagyok.

— A kurva életbe!

— Ennyire azért ne örülj nekem!

— Bocsáss meg, ez nem neked szólt.

— Van még valaki a vonalban?

— Kérlek, ne viccelődj! Mindjárt szétrobbanok az idegtől.

— Én nem vicceltem… Na mindegy… Azt most nem kérdezem meg, hogy hogy vagy…

— Igen. Légy szíves ne…

— Megtalálták?

— Igen. Igen, de…

— Csak nem…?

— Á, dehogy.

— Valami baleset?

— Nem, hál’ Istennek. Legalábbis testileg nem. De három napja (vagy négy), hogy eltűnt, és még csak fel sem hívott. Sőt…

— Sőt?

— Vonal nélküli távolságin sem beszéltünk azóta, ami közöttünk mindig működött.

— Hát hívd fel te!

— Baszd meg! Persze, hogy felhívtam már… Igaz, hogy csak ma reggel, de hát ma tudtam meg, hogy hol van. Miskolcra ment az „édes”-hez. De még aludt. Csak a mamával tudtam beszélni. Azt mondta, majd visszahív.

— Akkor most már csillapodj le, te faszfej! Majd hív.

— De nem hívott vissza!

— Lehet, hogy még mindig alszik.

— Délben?

— Öregem, te nagyon összetörhettél, ha még azt is tudod, hogy hány óra van.

— Nem fejből tudom. Órák óra a mutatók mozgásában gyönyörködöm.

— Egy magadfajta vízfejtől még ez is szép eredmény.

— Ne haragudj, Guszti, tegyük le! Hátha pont most hív.

— Oké, Zozó. De figyelj: ma egész nap bent vagyok. Hívjál fel bármikor, ma úgyis csak „fát vágok”. Nyugodtan be is sétálhatsz… egyszer úgyis rá kell jönnöd, hogy ugyanolyan messze vagyok tőled, mint te tőlem.

 

Valamivel dél előtt egy csomó lerongyolódott ember álldogált a Magdolna utcai ingyen konyha — egyelőre még zárt — ajtaja előtt. Éhesen, de türelmesen várakoztak.

Közben az élhető, békés múlt emlegetésével, és aprópénzes üzletek lebonyolításával mulatták az időt.

Bankjegyek az ő zsebeikben nemigen akadtak, fémből készült, úgynevezett aprópénzekkel csencseltek, amelyeket már szinte kizárólag ők tudtak használni. Vásárlóértékük ugyanis gyakorlatilag már nem volt — de „árucikkeikre” is ez volt a jellemző.

Pekki — bár a közelben lakott — maga sem tudta hogyan, egyszer csak ebben az ingyenkoszt osztásra váró csoportban találta magát.

Annyit tudott, hogy menekülni akart otthonról, ahol majd belesüketült Szilvácska ordító hiányába. Csatangolt, ahogy szabadidejében mindig is szokott, de most ez sem volt olyan, mint máskor. Nem volt képes — kedve szerint — leszólítani a járókelőket, vagy ha igen, nem találta a kapcsolatot.

Ennek a csoportnak a levegője azonban már messziről megcsapta. Beállt közéjük — az ürügy megvolt, hiszen már napok óta alig evett — és végre (nagyon halványan) megint érzett valamit az állandó „radar-kapcsolatból”, amely az embereket (vagy talán az összes élőlényt?) összeköti.

Egy igen fiatalos külsejű — de, mint kiderült, hatvanéves — férfival elegyedett szóba.

— Negyven évig dolgoztam, lakatos-művezetőként, ugyanazon az egy munkahelyen. Most egyedül élek, és a tizenhétezer forintos nyugdíjam a rezsire is alig elég. Otthon tejet, meg zsömlét eszem — néha. Nincs egy szál cigid?

— Vegyél nyugodtan, amennyit akarsz!

— Vehetek két szálat?

Oda akartam adni neki az egész csomagot, mondván, hogy „nekem van még”, de csak két szálat fogadott el.

Pontosan délben az ingyenkonyha alkalmazottai kinyitották az ajtót, és a kisded tömeg — tömeghez nem illően — minden tolakodás nélkül, lassan hömpölygött befelé a szegényes, tiszta kis ebédlőbe. Alig volt nagyobb, mint egy tisztes polgári család étkezője. Négyszékes asztaloknál egyszerre huszonnyolc ember ehette meg bőséges, és tűrhető ízű egytálételét. A többiek csendben beszélgetve tovább állták a sort.

Én is beszélgettem, örömmel fedezve fel a néha ijesztő, de majdnem minden esetben rongyos külső alatt a mélyen érző, sokszor meglepően intelligens benső tartalmakat.

Egy ifjú költő hosszan kérette magát — de valahogy mégsem színpadiasan —, majd egy újabb elhatározással a kabátzsebébe nyúlt, és előhúzta (számomra meglepő formában) tisztán legépelt, két legújabb szerzeményét.

Még mindig némi kétkedéssel átfutottam az egyik művet — illetve átfutottam volna, de már az első néhány sorból olyan őserő, lényegre törő, pontosan, érzékletesen megfogalmazott súlyos mondanivaló, és remek stílus csapott meg, hogy előröl kezdtem.

— Maga mit akar itt? — kérdezte az egyik konyhai alkalmazott, miközben rácsodálkozott ápolt külsőmre.

— Ööö… Csókolom… Tanulmányt szeretnék írni az ingyen étkeztetésről. — És bár ezzel a válasszal alaposan megleptem önmagam, rájöttem, hogy tényleg így van. — És… én magam is regisztrált munkanélküli vagyok, úgyhogy — ha lehet — ebédet is kérnék…

— Nálunk jegy kell hozzá. Van jegye?

— Én nem tudtam, kérem… most vagyok itt először…

— Menjen be az önkormányzatra, és kérjen… itt ki vannak számolva az adagok — mondta a konyhai alkalmazott, és a hatalmas fém-merőkanállal kimért egy adag ételt — most adok magának, mert általában valami maradni szokott. Jó étvágyat!

 

Másnap (más nap?) bekullogtam Gusztihoz.

— Zolókám, ne haragudj, most nem érek rá — ugrott fel barátom a számítógéptől.

— De hát azt mondtad…

— Én azt tegnapra mondtam, most egy percem sincs, de délután felugrok hozzád.

Hazavánszorogtam. Mivel többnyire gyalog járok, vagy BKV-vel, autóval szinte csak akkor tudok, ha a cégem fizeti, hiszen — bár van munkám — valóban regisztrált munkanélküli vagyok —, hazafelé rengeteg emberrel találkoztam. Illetve volna: ez így szokott lenni, de most már csak „átkeltem” ezen a rengeteg emberen egyetlen találkozás nélkül.

„Látod — hallottam —, meg kell végre tanulnod, hogy egyedül vagy… mindenki egyedül van. Szállj le itt, gyorsan, majd megmutatom, hogy miért!”

Örültem, hogy végre van egy ötletem, ha nem is értettem, mi az; és néhány embert kissé odább taszítva leugrottam a buszról.

„Menj oda ahhoz a bankautomatához — hallottam belülről —, és vegyél ki húszezer forintot!”

A Szilvácskával közös bankszámlánkon — tegnapi kivételem után nyolcvanhétezer forintnak kellett lennie. Csodálkoztam, hogy erre most milyen tisztán emlékszem, és hogy milyen kellemes izgalom tölt el — hiszen úgy ismertem magamat, mint akit nem érdekel a pénz.

A gép kiadott két darab tízezer forintos bankjegyet — hatalmas pénz, egy havi kajapénzünk —, boldogan a zsebembe gyűrtem, bár egy kis félelem is elfogott, hogy mi lesz, ha azonnal elköltöm az egészet. Szokásom szerint megnéztem az új egyenleget. Száztízezer forintot mutatott.

Én szeretem a meglepetéseket, meg a jó vicceket, de ezt nem értettem. Nekem most nincs kifizetetlen pénzem, Szilvácska fizetéséig még van vagy tíz nap… „Végül is jól jön ez a pénz” — gondoltam —, „lesz bőven helye” — nyugodtam bele a tényekbe — és néhány perc múlva észrevettem, hogy a képzeletbeli újabb vásárlásaimtól bankszámlánk egyenlege megint a nulla körüli értékekhez közelít. Ettől megijedtem, és hatalmas erőfeszítéssel, fogaimat összekulcsolva, erőltetett menetben áthaladtam városrészünk szép kis üzletközpontján, és az égből pottyant bankjegyeknek örvendezve beléptem barátságos, csendes kis lakásunkba.

Itt döbbentem rá — amikor öt perc múlva elegem lett kis lakásunk barátságosságából meg csendességéből —, hogy hazafelé nem is néztem meg a szembejövők arcát, nem olvasgattam kedvenc „mindennapilapomat”. Csak jöttem, mint egy tank, és kimondottan zavart, hogy egy csomó másik „tankot” kell kerülgetnem.

— Zoló, itt vagy még? — megint észrevettem Gusztit, aki velem szemben ült a nagyszobában, és megpróbálta elhitetni velem, hogy még élek.

— Guszti, Szilvácska már nem szeret engem — mondtam, és homályosan olybá tűnt, mintha ezt már nem legelőször mondanám. Képtelen voltam odafigyelni Gusztira, pedig tudtam, hogy ő értem van itt. Alig hallottam, amit mondott.

— Ezt ne döntsd el egyedül — válaszolta Guszti türelmesen, és ez a válasz is már ismerősen csengett — előbb beszélj vele!

— De nem tudok beszélni vele! Sehogyan.

— Ember! Akkor vársz egy kicsit. Szenvedj! — az nem árt. A világ — sajnos — egyelőre nem dől össze miattatok. Vagyunk még néhányan körülötted. Vegyél már minket észre!

— …

— Zolókám, ne csináld ezt! Felnőtt gyerek vagy.

— …

— Na, jó. Add ide azt a kurva telefont!

— Megteszed?

— Nincs semmi értelme, de hátha ettől megnyugszol… Jó estét kívánok. Székács Gusztáv vagyok. Kovács Szilviát keresem.

………………………………………………………..

 

— Mit mondott?!

— Semmit. Semmi érthetőt.

— Guszti…!

— Nyugi… Csak én sem értem. Azt mondta, hogy nincs veled semmi baja, csak egyszerűen nem akar beszélni veled. Aztán letette.

Amikor Guszti elment, úgy estem szét az ágyamon, mint egy fejszével felvágott tojás. Nagyon fáradt, és álmos voltam, de féltem elaludni, hátha Szilvácska meggondolja magát, és visszahív.

Éjjel fogtam a húszezer forintomat, és elmentem egy játékkaszinóba.

Az előtérben hatalmas kristálycsillár fényárjában lubickoltak a pompás plüssfotelek és fém-üveg kisasztalok. A ruhatárban (vagy bár-pultnál vagy miafenénél) nagyon komolynak, ám egyúttal könnyednek látszó fiatal férfi fogadott. Kiböktem, hogy rulettezni akarok. Erre szótlanul, egy finom mozdulattal elkérte a kabátomat.

A pompa, meg előkelés meg ragyogás ellenére egyre rosszabbul éreztem magam, és ez csak fokozódott, amikor beléptem abba a terembe, ahol két hatalmas rulett-asztal állt. Körülöttem feltűnően jólöltözött férfiak (meg néhány nercbundában csillogó hölgyemény) — valamennyien szinte bábfiguráknak tűntek túlságosan szabályos, kerek mozdulataikkal és faarcukkal, amelyre mintha ráfagyott volna valami tegnapelőtti mosoly vagy grimasz.

Aztán észrevettem egy-két lerongyolódott alakot is, az ő lényükből is valami fagypont-alatti hőmérséklet áradt.

Megálltam a fal mellett, és próbáltam legyőzni émelygésemet, legalább annyira, hogy a pénzemet megjátszhassam. Nem tudtam, hogy olvadjak be jéghideg köreikbe.

„Te különb vagy náluk… mutasd meg nekik… légy férfi” — hallottam az ismerős-idegen hangot. Büszkeség töltött el, testembe-lelkembe erő szállt.

Két nagy bankjegyemre gondolva közelebb léptem az asztalhoz, és éberen figyeltem. Ismertem a játék szabályait, de így, élesben, valahogy egészen más volt minden.

Olyan volt, mintha egy filmet forgatnának, amelynek én vagyok az egyik szereplője — nem a színész, hanem az a kész figura, aki a vásznon megjelenik.

Elérkezett az én pillanatom, és kezem elindult a zsebem felé.

Egy másodperc múlva már — nem tudom, hogyan — kinn álltam a hideg éjszakában, mint akiről valami nagy teher szakadt le. Az összes zsebemet átkutattam. Üresek voltak. „Zsebeimet tapogattam, fájtak, égtek förtelmesen…”

 

Hat nap telt el, mint hat szűk esztendő, koncentrikus körökben a következő mindig szűkebb, mint az előző. És így várom a hetediket, előre kételkedve, hogyan lehet majd szűkebb a mainál?

Halló!… és megint kiáltok: Hahó!…, de senki sem hallja.

Hat napja nem találkozom senkivel, akkor sem, ha találkozom valakivel; és nem beszélgetek senkivel, akkor sem, ha beszélgetek valakivel. Nincsenek barátaim, ezért kerülöm a barátaimat.

Egyik délelőtt Teri néni állt az ajtóban, és izgalmában a csengőn felejtette az ujját.

— Gyere, Zolikám, siess!

— Mi az, mi történt, Teri néni?

— Gyere gyorsan, meglátod!

Futottunk lefelé. Már a fordulók ablakain át láttam, hogy házunk népes lakossága lenn tolong a parkolóban — ki tárt karral az ég felé fordul, ki meg az aszfalton kapirgál.

Amikor leértünk, váratlanul a kitárt karúakhoz csatlakoztam. Fölnéztem az égre, ahonnan sűrű pelyhekben bankjegyek hullottak ránk. A lakótársak hangulata már épp kezdett átváltani az ujjongó csodálkozásból csalódott haragba, mert a bankjegyek, ahogy a markunkba szorítottuk őket, még alig bizsergették meg a tenyerünket, és máris nyomtalanul fölszívódtak, elolvadtak.

„Mintha csak a kormánytól kapnánk!” — dörmögte Laci bácsi.

 

Cikk a Népszabadságban 199. július hetedikén: „Az Állami Bankjegynyomda sajnálattal értesíti a lakosságot egy különös kudarcáról. Az elmúlt héten minden munkanapunk eredménytelenül záródott. Gépeinken amint megjelentek a frissen nyomott bankjegyek, azonnal meg is semmisültek. A kormány javaslatára, áthidaló megoldásként, bevezetjük a jegyrendszert…”

 

Halló!… és megint kiáltok: Hahó!…, de már nem is várok választ.

— Hahó! — kiáltja Guszti, és benyomul a lakásba.

— Igazán, nagyon vicces fiú vagy!

— Na, jó, azért ne egyél meg!

— Foglalj helyet!

— Tessék?!

— Mondom: foglalj helyet.

— Zoló, te egyre hülyébb leszel — mondta csodálkozva, és belevetette magát egy fotelba. — Egyszer mégiscsak ki kell mozdulnod innen.

— Honnan?

— Nem azt akartad kérdezni, hogy hová?

— De.

— Mondjuk, eljöhetnél velem ma este. Egy jazz koncertre megyünk. Igen, feltétlenül el kell jönnöd!

— Szeretnék elmenni, de nem tehetem.

— Miért nem?

— Nincs kedvem.

— Figyelj, lazíthatnál! Egyszer úgyis megérted majd, hogy miért ment el.

— Szilvácska?

— Szilvácska.

— Megkérdezheted egyenesen tőle.

— Itt van? Mit mondott?

— Még semmit. Egy félórája jött, azóta bent van a kisszobában. Bezárkózott. Gondolom, csomagol.

Elhallgattunk. Vagy tízpercnyi csend után nyílt a kisszoba ajtaja, és kilépett — még mindig mély hallgatásba burkolózva Szilvácska. Guszti ideges lett.

— Annyit azért elárulhatnál, ennyi idő után, hogy miért hagytad itt Zolót?

— Ő nem tud beszélni?

— Nem — mondtam.

— Ne csináljátok már! — Guszti már meg is nyugodott, és minket igyekezett csillapítani.

— Tudniillik én nő vagyok, ő meg istent csinált belőlem. De nem vagyok isten.

— Persze, hiszen nő vagy, igaz?

— Ahogy mondod, Zolika!

— Én sem vagyok isten, mégsem hagytam el! — mondta Guszti.

Szilvácska megsértődött ennyi meg nem értés láttán. Magához vette összecsomagolt holmiját, és elviharzott.

— Azt hiszem, én mégis értem — szólalt meg Guszti hosszú hallgatás után. — Istent csináltál belőle, vagyis idealizáltad, és amikor hozzászóltál, megérintetted, ránéztél, rágondoltál, már nem érezte magát azonosnak önmagával. Mintha valaki mást simogattál volna helyette… Szerintem így értette… Ezt nem bírta elviselni…

— …

— Na! Ébresztő! Jössz jazz koncertre? Gyere el!

— Most emésztenem kell. Majd máskor.

— Hülyeség. De a hátamon nem vihetlek el.

— Nem.

Guszti elment. Én pedig úgy éreztem, mégiscsak felültem a hátára. Vagy kinek a háta ez?

Egy széles háton lovagolok, sőt inkább egy széles hát lovagol velem. Sötét van, nem látszik az út. (Út?)

Legutóbb szerkesztette - Bogár Gábor