Barnabás napon lecsillapodik bennem egy zsáknyi fájdalom.
A fészerem poros. Pókhálógyanús lelkem is. Jött is az ár,
de nem kopog, szerényebb. Buzgalma buzgárul se rest, bár
reggelente a lila kannából öntözném kertemet alvás helyett.
Onnan már csak egy lépésre van, hajnal nézés, alázat, hála.
Egyszerű vágy, képes az ember, ha bennem terem a mag.
A felhalmozott feladatok mind arra várnak, hogy szebbé
tehessenek. Házat, engem, a ki nem használt lelket, érkező
gyermekem. Az idill kilátszik, a jelen megfelel. Mi másnak
manna, Barnabásnak eddig ennyi volt: számtalan teher.
De névnapján ő se rest, belül a víznek zsidó, félszt keres.
Legutóbbi módosítás: 2013.06.11. @ 02:08 :: Marthi Anna
