Székelyvajai János : Be nem teljesült álom (15.) II. RÉSZ

“Elhultanak legjobbjaink a hosszú harc alatt” *

 

 

  

 Pár évvel később

 

Hogy telik az idő, Istenem? S milyen hamar múlnak az évek, ifjúságunk boldog percei mily hamar elszállnak, s az ember élete olyan kurta, mint a kis malac farka.

      Nyári rövid éjszakák, forró nappalok, gondokkal teli hétköznapok, csillogó-villogó ünnepnapok, lovas rendezvények, versenyek, íjászati bemutatók, céllövészeti versenyek, téli esték beszélgetései, tavaszvárás, és máris eltelt egy év.

      Olyan az ember élete, mint egy nagy hömpölygő folyó. Születésünkkor úgy pottyanunk belé a kellős közepébe, mint egy anyaszült meztelenül tündöklő esőcsepp.

      A rokonainkkal, barátainkkal meg a többi embertársainkkal — képletesen mondva —, ölelkezve, vagy viaskodva, mellesleg egy piciny előnyért birkózva; az ellenségeinkkel, avagy más kihívásokkal a megmaradásért az utolsó leheletig küzdve érünk bele majd a nagy tengerbe, az élet Óperenciás tengerébe, ahol aztán úgymond sósvízzé változva várjunk majd a végítéletre, az idők végezetéig, ha csak menet közben nem ér minket valami furcsa meglepetés.

      Igen, én azt mondom, hogy úgy cseppenünk bele születésünkkor az élet hömpölygő árjába, mint egy esőcsepp a rohanó folyóba.

      Az élet folyója — jó mi? Van benne minden, ami emberi.

      Oly ártatlanul és tisztán huppanunk bele, ebbe az árnyékvilágba, mint egy minden szennyezéstől mentes desztillált vízcsepp, hogy aztán oldószerei legyünk a jónak, vagy a rossznak, vagy mindkettőnek, megtestesítve a földön a jószívű, hazaszerető embereket, esetleg a gyávákat, irigyeket, és ki tudja még milyen rossz és jó tulajdonsággal felruházott egyéneket.

      A jó ember az tudja és elismeri azt, hogy benne is van sok rossz tulajdonság is és nem csak pusztán és kizárólagosan a jó, de legalább küzd ellenük. No, ez lenne az önmarcangolás, vagy bűnbánat, vagy valami ilyesmi.

      A rossz ember, többek között önmagát mindig előtérbe helyezi, mások érdekeit semmibe veszi és csak az a jó neki, amit ő tesz, vagy ő mond.

      Bence jó ember maradt mire felnőtt, bár voltak olyan percei, amikor meggondolatlanul ártott másoknak, de később aztán megbánta tettét és igyekezett jóvátenni azt.

      Azt mondják az emberek, hogy jónak születni kell, ki tudja? Talán igaz ez a mondás, talán nem.

      Mások meg arra esküsznek, hogy a nevelés által lesznek a jók, vagy rosszak az emberek. Ez sem biztos, bár meg kell adni, van benne valami.

      Bence nevelői csupa jó tulajdonságokkal felvértezett emberek voltak, így aztán volt neki kitől tanulni.

      Bence jó vezéri egyéniséggé érlelődött, mire megemberesedett. A katonái és szolgái hűen kitartottak mellette, mert tudott rájuk hatni.

      Hamar észrevették, hogy szavatartó, bátor, de nem vakmerő, hanem inkább mérlegelő és megfontoló vezér, aki gondol a holnapra is, és nem akar mindent egyszerre megszerezni, vagy elintézni.

     Jelenleg egy dombon áll és csapatához intéz beszédet, magasba emeli kardját, miközben telivér paripája idegesen forgolódik vele, ám gazdája erős szorítására most megáll szembe fordulva a hun lovasokkal.

      — Hun harcosok! Testvéreim! Atyám szavaival fordulok most hozzátok! Jól tudjátok, hogy Magúr mindig azt hangoztatta, hogy próbáljunk meg elszakadni a múlttól, ne legyünk a múlt örökös rabszolgái! Éljünk a mában tehát, én is azt mondom és remélem, hogy ti is azt valljátok, hogy a mai gondok megoldása csak ránk vár, senki másra. Mert a jelen eseményei sokkal fontosabbak a számunkra, mint a múlt állandó ismételgetése. Ezzel nem azt mondom, hogy a múltat el kell felejteni, nem! Emlékezni kell atyáink, nagyapáink, dédapáink és ükapáink sikeres hadjárataira, hódításaira. Igen, emlékezni kell a sokfelől kapott támadások sikeres visszaveréseire, a túlerővel ránk zúduló kínai csapatok támadásainak kivédésére, és sok egyébre… de nem szabad annak a rabjai lennünk, és a jelen kihívásait nem felismerni és nem felvállalni öngyilkosság.

      A harcosok némán hallgatták fiatal vezérüket, és helyeslőleg bólogattak, majd kardjukat magasra emelve éljeneztek.

      — És ne folytassunk testvérháborút! Ez inkább a vezéreknek szól, habár tudom, hogy ebbe nagy beleszólásom nincsen, de mégis mondom…

      — Ej, ha ezt Magúr látná, hogy az ő kisfiából ilyen erőskezű vezér lett — mondta Tuma, Magúr egyik testőre.

      Amikor Bence azt a feladatot kapta a hunok fővezérétől, Kölönte senyőtől, hogy egy kisebb lovassereggel és gyalogos mesteremberekkel, szekeresekkel és állatgondozókkal Észak-keletre vonuljon s ott egy alkalmas helyet választva őrhelyet építsen ki a hunok területeinek legkeletibb pontján, akkor az ő apja, Magúr mellé rendelte a saját testőrét is.

      — Fiam, vidd magaddal Tumát is, ő tapasztalt harcos, és benne teljes mértékben megbízhatsz. Ne nézd ezüstös hajszálait, mert gyöngülő karját az esze és a harcokban szerzett tapasztalatai erősítik. Vele megoszthatsz bármilyen titkot, biztos lehetsz abban, hogy az titok marad a haláláig, ha ez lesz az óhajod.

      Essen, havazzon, csak rossz idő ne legyen!  mondta neki búcsúzóul, utalva a nem kívánatos hadiszerencsék nélküli időkre.

      Akkor Bence teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy a feladat rendkívül nehéz és sok veszéllyel járó feladat lesz, de épp ez sarkallta a legjobban.

      Az a tudat, hogy őt találták a legalkalmasabbnak a hun haza keleti oldalának északi részén egy védelmi rendszer kiépítésére, különösen jó hatással volt rá. Éppen ezért a legnagyobb körültekintéssel és figyelmességgel látott hozzá a feladat megvalósításához. A legkiválóbb harcosokból és a környék leghíresebb mesteremberei közül válogathatott megfelelő embereket e célra magának.

      Na persze, azt még nem is tudta, hogy valójában más okok is közrejátszottak abban, hogy őrá hárult a feladat. Erről Ármányka és klánja tudott volna többet mesélni, ha csak a hunok fővezérének a kínai felesége nem tiltotta volna le az erről való fecsegést.

      Fővesztés kilátásba helyezése mellett nagyon a lelkükre kötötte, hogy aztán erről semmit, senkinek.

      Mentek hát nagy hősiesen Bence és emberei, de ki tudja, vajon a saját vesztükbe rohannak-e nemsokára?

      Amikor elindultak, május közepe táján, szép nyári időben, verőfényben, napsütésben, a jókedvű búcsúzkodás után, melynek ünnepi hangulatát csak Hunóra könnyes szemei halványítottak el egy kisé, akkor még mindenki vidám és bizakodó volt.

      Talán Hunóra sejtett valamit a feladat valódi okáról? Sejtette a hátsószándékkal kieszelt megbízás okát és célját?

      Bizonyára igen, és ha igen, akkor ellenintézkedéseket is tett, az bizonyos.

      Mentek hát, de csakhamar úrrá lett arcukon a komorság és a szigor, amikor már elmaradoztak a falu házai, fái, magas árbocokon lengedező lobogói s már csak a magaslatokon kiépített őrhelyei integettek a távolból, ha néha megálltak és hátranéztek.

      — Elhagyom hát otthonom, hogy védjem az egész hunság otthonait az idegen támadásoktól — elmélkedett magában, kisé szorongva, az ismeretlen kihívásoktól félve.

      — Ki tudja, mit hoz a sors, de ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy ne hozzak szégyent a szüleimre.

      A hunok akkor még békességben éltek egymással, így hát különösebb veszély nem leselkedett rájuk az úton. Lassan haladtak előre, hiszen nem volt miért sietniük. Sokszor megálltak legeltetni az állatokat, és az idő alatt a szakácsok az ételek elkészítésével foglalatoskodtak. Ha jó zsíros legelőt, és tisztavizű folyót találtak valahol, ott még több napra is letáboroztak.

      Ha viszont katonákkal találkoztak, a vezéreknek felmutatták a senyő rovásos parancsát, és  értesüléseket, híreket kaptak cserébe. Néha üzenetet is otthonról meg tájékoztatást és útbaigazítást is.

      Több hónapi eme Észak-kelet irányba vándorlás után egyik nap eszeveszetten menekülő lovasokkal találkoztak, akik a szélrózsa minden irányába szaladva nyargalásztak össze-vissza a pusztaságban, mit sem törődve velük.

      Gyorsan egy fűzfaligetbe húzódtak be, onnan figyelve a további fejleményeket.

      — Valami csata lehet a közelben — mondta Tuma Bencének. — Biztos, hogy valami rendkívüli eseménynek vagyunk a szemtanúi most.

      — A kínaiak mozgolódnak, támadnak megint — vélte Bence. — Ej, amióta ezek a kínaiak beözönlöttek, azóta egyre több a belviszály, az emberek erőst kezdenek versengeni a magamutogatásban, hogy kinek van sok kincse, marhája, legfényesebben suhogó selyem ruhája*.

      — Igen — válaszolta Ambustán vezér. — Kínai segítőket, tanítókat fogadtunk, nekiláttunk a könyvek és a művészetek tanulmányozásának, mindenekelőtt azonban kereskedni kezdtünk velük…

      — A ló, a jó ló, a’ kell a hunnak, nem könyvek és egyéb haszontalanságok — jegyezte meg egy hun harcos. Sebhelyes arca szinte lángolt a gyűlölettől, amikor beszélt.

      — Kétféle hunt ismerek — mondta Tuma —, egyik nagy hazafi, aki a hazáját óvja mindenféle idegenek beáramlásától, a másik meg a haszonleső hun ember, akinek nem számít, hogy ki jön Hunniába, és itt miként tesz, csak sok hasznot hajtson.

      — Én nem vagyok ellene annak, hogy kínaiak, vagy más népek telepedjenek meg hazámban, csak ne váljanak idővel ellenségeinkké, hanem illeszkedjenek be a hun államba úgy, hogy ne legyenek a kárunkra.

      — Az igaz, hogy mi is sokszor támadtuk Kínát a régmúlt időktől kezdve, mert a császáraik akadályozták a szabad kereskedelmet és nehéz adókhoz kötötték annak gyakorlását, de hosszú nehéz harcok árán kivívtuk azt, hogy végre szabadon folyjon az árucsere a népek között és kínai császárnak, vagy másnak ne legyen abba beleszólása.

      — Meg is fizetjük annak az árát — vélte Bence —, csak nehogy majd ez legyen a vesztünk, ez a túlságosan szabad kalmárkodás.

 

 

*Pan Gu kínai történész könyvéből: (i.sz. 32és 92 között)

 „Egy egyszerű kínai selyemtekercsért a hiung-nuk (hunok) bőséges arannyal fizetnek és ennek azért is hasznát látjuk, mert csökkentjük az ellenség vagyonát. Öszvérek, szamarak, tevék kelnek át a határon, folyamatos sorokban. A lovak különféle fajtái kerülnek a birtokunkba. Coboly, mormota, róka, borzprémek, színes és festetlen szőnyegek árasztják el az országot, az érkező jáspis, drágakövek, korall és kristályok alkotják a tartomány vagyonának alapját. Ha ez a haszon nem áramlik át más tartományokba… és a birodalom központjába, …az azt jelenti, hogy a nép bőséges jólétben él”.

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Székelyvajai János
Szerző Székelyvajai János 28 Írás
Egyszerű ember vagyok, nem vágyom gazdagságra, hírnévre, hatalomra még úgysem, ennyi.