P. Tóth Irén : Nimród

 

Reggel van, a sötét lassan felszáll,

helyet adva nyáladzó ködnek.

Ritka fűszálak közt varjak

némán keresgélve jönnek-mennek.

 

Nimród figyel. Szájában ággal,

csendben madarak táncát lesi.

Futni próbál, ösztöne hajtja,

de gazdája szava nem engedi.

 

Nimród figyel. Ugrásra készen,

orrát lágyan dorgálja a szél, 

íjként feszül, szemei szúrnak,

fiatal teste kemény acél.

 

Nimród figyel. Igazi vadász,

nem ugat, egész teste beszél,

mikor egy ismerős hang hívja,

s odafut fürgén egy jutifalatér’.

 

Aztán együtt, végig a járdán, –

Nimród néha előrerohan,

gazdája rászól: mellettem, Nimród!,

s ő újra indul büszkén, boldogan.

 

Az ajtónál megáll, hallgatja

zörgő zacskó ismerős dallamát.

Majd együtt közelítik meg a tálat.

Sietne, de visszafogja magát.

 

Leül. Mintha bűvölné, nézi

ahogy lassan megtelik a tál,

mozdulatlan, bár reszket a vágytól

hogy ehessen. Csordul a nyál.

 

Közelebb hajol, ugrásra készen,

minden porcikájával figyel.

“Ehetsz!” – szól a gazdi, és büszkén

nézi, hogy Nimród mindent lenyel.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.