Reggel van, a sötét lassan felszáll,
helyet adva nyáladzó ködnek.
Ritka fűszálak közt varjak
némán keresgélve jönnek-mennek.
Nimród figyel. Szájában ággal,
csendben madarak táncát lesi.
Futni próbál, ösztöne hajtja,
de gazdája szava nem engedi.
Nimród figyel. Ugrásra készen,
orrát lágyan dorgálja a szél,
íjként feszül, szemei szúrnak,
fiatal teste kemény acél.
Nimród figyel. Igazi vadász,
nem ugat, egész teste beszél,
mikor egy ismerős hang hívja,
s odafut fürgén egy jutifalatér’.
Aztán együtt, végig a járdán, –
Nimród néha előrerohan,
gazdája rászól: mellettem, Nimród!,
s ő újra indul büszkén, boldogan.
Az ajtónál megáll, hallgatja
zörgő zacskó ismerős dallamát.
Majd együtt közelítik meg a tálat.
Sietne, de visszafogja magát.
Leül. Mintha bűvölné, nézi
ahogy lassan megtelik a tál,
mozdulatlan, bár reszket a vágytól
hogy ehessen. Csordul a nyál.
Közelebb hajol, ugrásra készen,
minden porcikájával figyel.
„Ehetsz!” – szól a gazdi, és büszkén
nézi, hogy Nimród mindent lenyel.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: P. Tóth Irén
