Avi Ben Giora. : Miért nem lettem fotóriporter

*

 

Miért nem lettem fotóriporter

 

A város lázas izgalomban égett. Jurij Gagrin a világ első űrhajósa Budapestre fog látogatni. Még általános iskolás voltam abban az időben, de engem is magával ragadott az izgalom. Megkérdeztem apámat, hogy el fogunk e menni majd oda, ahol láthatjuk.

      — Persze, hogy odamegyünk, mert én is kíváncsi vagyok rá.

      — És tudok majd ott fényképezni is?

      — Szerintem igen.

      Apám akkoriban kezdett tanítgatni a fényképezés alapjaira. Volt egy nagyon jó gépe, Altix márkájú, amit egy barátjától kapott Németországból. Rengeteg fotót készített, ha bárhova elmentünk. Diafilmet használt, és ha előhívatta, utána maga rámázta be őket. Volt egy diavetítő gépe is, és esténként, ha barátok jöttek hozzá, sokszor vetített nekik. Hamar kedvet kaptam én is ehhez, és megkértem, tanítsa meg, hogyan kell kezelni, és képet készíteni vele. Első próbálkozásaim sajnos silányak voltak. Vagy lemaradt a feje annak, akit fényképeztem éppen, vagy homályos lett a kép, mert nem tudtam jól beállítani a távolságot, de „készítettem” olyan képeket is, ahol nagy feketeség volt látható, mert a „blendét” nem jól állítottam be, illetve a porvédő lemezt az optikáról elfelejtettem levenni. Ezekre mondta apám, hogy „művészfotók”. Négerek harca az alagútban. Lassanként aztán belejöttem, kezdtem jó képeket is produkálni.

      Elérkezett a várva várt nap. Apámmal kimentünk a Hősök terére, ahol már rengeteg ember gyűlt össze, hogy láthassák Gagarint. A térre bekanyarodott egy nyitott autó. Gagarin állt benne egyenruhában, és integetett a nagy tömegnek. Amikor elég közel ért hozzánk gyorsan beállítottam a gépet és lefényképeztem. Talán ha öt, vagy tíz méterre álltunk tőle. Gyorsan továbbtekertem a filmet, majd még két-három továbbit „kattintottam” róla, amint kiszáll a nagy, nyitott járműből.

      Egyszercsak odafurakodik egy olyan „rendező féle” bácsi, és egyenesen hozzám fordul.

      — Kispajtás! Add ide a gépedet, mert ez a kép nekünk is kell majd.

      Ránéztem apámra, hogy most ugyan mit tegyek. Mert eszem ágában nem volt kiadni a kezemből a fényképezőgépet. Legelőször arra tanított meg apám, hogy azt soha, senkinek ki ne adjam a kezemből. Ezért vártam a választ tőle, hogy most mit kell tennem. Apám a szemivel intett, hogy adjam oda. A férfi átvette és mondta, menjünk utána. Kicsit megszeppentem — apám is —, de mit volt mit tenni.

      A férfi utat tört magának meg nekünk a tömegben, és egy nagy fekete autóhoz vitt minket. Beszállt, majd rövid idő után kiadta a kamerát.

      — A filmet kivettük a gépből. Adjanak meg egy címet, ahova elküldhetjük az előhívott anyagot.

      Apám bediktálta a címünket. Szerettem volna megkérdezni, hogy mikor kapjuk meg a kész fotókat, de apám a nyakába akasztotta a fényképezőgépet, és magával húzott. Egyenesen az autóbusz megállóba mentünk, hogy hazabuszozzunk. Többet erről az esetről, egy szó sem esett.

      Vagy két hét múlva az iskolában az egyik osztálytársam kezében észrevettem a Pajtás újság legújabb számát. Nem akartam hinni a szemeimnek.

      — De hiszen ez az én fotóm! — kiáltottam fel.

      — Ugyan már ne fárasszál — legyintett az osztálytársam. — Nincs is fényképezőgéped, meg nem is tudsz fényképezni.

      Nem akartam vitatkozni vele. Otthon apámnak el akartam mesélni a dolgot, de még ki sem nyitottam a számat, amikor elém rakta a képeket.

      — Tegnap küldték el őket. Jól sikerültek nem?

      — Képzeld el, én ugyanezeket láttam a Pajtás újságban.

      — És legalább oda volt írva a neved?

      — Nem tudom, mert nem néztem meg. Mondtam is az osztálytársamnak, hogy ez az én fotóm, de körberöhögött, hogy se fényképezőgépem, sem pedig tudásom nincsen, ugyan már hogy készíthettem volna én ezeket.

      Apám megvette az újságot, és hazahozta nekem. Nem volt ott a nevem. De senki neve nem volt odaírva, ahonnan megtudhatta volna az olvasó, hogy ki „követte el”. A fotókat és az újságot apám eltette. Sokáig őriztem őket én is, aztán az idők során valahol elkallódott.

 

      Nem tudom mai napig sem, hogy miért nem került oda a „szinóm”, hiszen megkérdezték a nevemet is. Kiírhatták volna. Nem akartak volna fizetni „munkadíjat”? Ki tudja.

      Mindenesetre soha többet nem mentem hírességeket fényképezni. Tájképeket, meg utazásaim során látottakat fényképeztem. Nem is kérték el soha többé tőlem a filmet.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.