Avi Ben Giora. : Kis Klára története – 1.

*

 

 

 

 

 

A felszabadulást követő években, a Kis család életben maradt tagjai nagy kérdés előtt állottak. Menni vagy maradni? Az otthonuk romokban hevert, a kis gazdaság — ami valamikor az egész családot, több mint tizenöt embert eltartott —, még a háború alatt idegen kezekre került. Nem sokan maradtak. Kis Menyhárt, akit mindenki csak Menyusnak szólított, már eléggé idős volt. Felesége és két testvére odavesztek a háborúban. A népes családból öten maradtak élve, és tértek haza. Két fia meg a lánya, és öccsének legkisebbik fia. Tízen odavesztek. Mint a vágómarhákat, úgy terelték vagonokba és vitték el őket a megsemmisítő táborokba. Egyetlen bűnük csupán az volt, hogy zsidók voltak. Ők csodával határos módon maradtak meg. Mikor már közeledett a front a megsemmisítő táborhoz, az őket őrző német katonaság egyik napról a másikra kereket oldott. Amikor az orosz csapatok „elfoglalták” a tábort már csak öten maradtak. Hosszú és kacskaringós volt, ahogy hazakeveredtek. Előzőleg egy úgynevezett átmeneti táborba kerültek, ahol orvosi ellátást kaptak, és kicsit felerősítették őket, hogy kibírják a hosszú utat hazáig.  

      A házukból sok nem maradt, de nem volt más választásuk, beköltöztek. Másnap Menyus, amikor felébredt körülnézett a romhalmazon, hogy mégis hol kezdje majd a helyreállítást. A nézelődésben egy szomszéd zavarta meg.

      — Üdvözlöm szomszéd! Hát haza tetszettek jönni? Sajnos az egész környék ilyen képet fest. Még menekülés közben is romboltak, fosztogattak ezek az eszement haramiák.

      — Láttam, mikor megérkeztünk, hogy szinte egy ház sem maradt épségben. Engedjen már meg egy kérdést, mert maga mégiscsak itt volt, tanúja lehetett mindennek. Miért nem próbálták leszerelni azt a pár csirkefogó nyerészkedni vágyó, mások pénzét, vagyonát megszerezni akaró népséget, akiknek ezt köszönhetjük? Maguk nem szóltak egy szót sem, hallgattak és elnézték, hogy szabadon azt tegyenek, amihez kedvük szottyant. Amikor minket hajtottak marhavagonokba, senki sem mondta azt, hogy miért adjátok oda ezeket az embereket a németeknek, hiszen ugyanúgy magyarok, mi bűnük volt nekik? Még akik segítettek volna, azokat is elzavarták, hogy ne szóljanak bele, nem rájuk tartozik. Volt egy pár jóindulatú ember azért, akik adtak vizet vagy élelmet azoknak, akik rászorultak. Igaz, rájuk is lesújtott a bikacsök, vagy puskatus. Kaptak ők is a keretlegényektől rendesen, de legalább volt bátorságuk szembeszegülni. Én nem jöttem volna vissza ide, ha nem a gyerekeim mondják, nézzük meg, maradt-e valamink, és talán más is megmenekült még a családból. Tudom, hogy senki sem fog ide visszatérni a mieink közül.

      A szomszéd lehajtott fejjel hallgatta sirámait. Nem mert a szemébe nézni, nem is próbált mentséget találni, noha sem ő, sem más semmit sem tehetett volna sem most, sem akkor az érdekükben. Ha hatalommal rendelkezik, akkor is félt volna azok haragjától, akik egyenesen örültek, hogy megszabadulhatnak tőlük.

      Pár hónapos megfeszített munka eredményeként, helyreállították a házat és a gazdálkodás is ismét elkezdődött. Mielőtt elvitték volna őket, Menyus testvére az értékek egy részét elásta a ház töviben. Csak a gyereke tudott róla. Menyus nem nagyon hitte, hogy akár egy gombostűt is megtalál belőle, de a szerencse ebben melléjük szegődött. Megtalálta az a kazettát, amiben pár ékszer és valuta lapult, ami fedezte valahogy az újrakezdést. Lassan kezdtek ismét „iperedni”. A gyerekek közül azokat ismét beiskoláztatta, akik még nem végeztek. A legnagyobbik fia segédkezett neki a munkákban. Hentes és mászáros volt a szakmája. Mire mindennel megvoltak, elkezdődött a téeszesítés. Menyus ellenkezett, és senki sem tudta rávenni, hogy azt a keveset, amit újra teremtett, beadja a kollektívbe.

      — Közös lónak túros a háta — mondta az agitátoroknak. — Adott nekem valaki egy szeget is, amikor hazavergődtem? Senki semmit. Egyszer elvették már tőlünk, amink volt, azt gondolják, hogy majd megint sikerül? A különbség csupán annyi, hogy most nem akarnak megölni, elhajtani minket. Ámbár ki tudja, hogy nem ez lesz e a következő lépés, ha mégsem állok kötélnek.

      Bármennyire ellenkezett nem úszhatta meg. Még a házukat is államosítással fenyegették. Menyus teljesen elveszítette az élni akarását. A nagyobbik fia összeült a többi testvérrel, unokatestvérrel és megbeszélték, hogy kitalálnak valamit, mielőtt tragédia lesz a vége a dolognak.

      — Meg kellene újra nősíteni apánkat.

      — Ugyan már, mire gondolsz? — ellenkeztek a többiek. — Nem akar ő új társat magának, meg eleve ki az, aki egy ilyen korú vénemberrel összeköti az életét? Semmi haszon belőle. Van egy csomó gyerek is, noha már sokat nem kell velük törődni. Amikor volt még mit a tejbe aprítani, talán lett volna „ázsiója”, de így legatyásodva?

      — Nem is egy rossz ötlet, amiről beszélgetünk — szólt közbe a lánytestvérük, Klára. — Van a faluban egy özvegyasszony, akit ismerek. Fiatalabb, mint a papa, de ez nem hiszem, hogy gond lenne. Mindenkije meghalt, egyedül maradt teljesen. Egyik napról a másikra tengeti az életét…

      — Fánikára gondolsz, ugye? Lehet, hogy apa neki megfelelne, de fordítva…? Egy jóravaló asszony és még minket is elfogadna, de ugye, kettőn áll a vásár.

      — Próbáljuk meg, azt ajánlom.

      Hamarosan a tettek mezejére léptek. Nagy ügyesen úgy intézték a dolgokat, hogy a két ember egyre többet találkozzon. Klára gyakran áthívta magukhoz, mondván, hogy szükségük lenne segítségre, mert ő látta el a családot főtt étellel, de hiányzott az asszony a házból. Klára, noha már a tizenhat évét betöltötte, sok mindenhez nem ért még, és nem tudja teljes mértékben ellátni a családot. Menyus sokáig tudomást sem vett a segítő kézről. Naphosszat csak ücsörgött az eresz alatt, és nézett meredten a semmibe. Nehezen lehetett szóra bírni, és akkor is szinte szűrte a szavakat fogai közül. Pár hónap elteltével aztán lassan kezdett „felengedni” a fagyos állapotából. Az ötvenes évek elején járt az idő, amikor elhatározták, hogy összekötik az életüket.

      — Zsák meg a foltja — mondta Fánikának. — Magának sincs semmije, senkije, nekem úgyszintén. Illetve van négy éhes száj, rajtam kívül. Maga lesz az ötödik. Tudja, nekem már úgysincs sok hátra. Legalább, ha elmegyek ebből az árnyékvilágból, nem maradnak segítség nélkül a gyerekek. Már nem nagyon igénylik, lassan megállnak a saját lábukon is. Csak ennek a leányzónak kell még néha, amíg nem sikerül férjhez adni.

      — Megleszek én férj nélkül is, édesapám. Nekem nem kell segítség, egy férfiember néha csak nyűg a háznál.

      Ötvenkettőben egybekeltek. A két semmiből most már dupla semmi lett. Volt két tehenük meg pár szárnyas. Háztáji gazdaságként ennyit tudtak tartani. A befogadott testvér kivándorolt, és megtalálta a számításait külföldön. Csak a saját gyermekei voltak körülötte. Az idősebb fia is kifelé kacsingatott inkább, de nem akarta hagyni a húgát meg a másik testvért, és persze az apját sem.

      Klára csinos lánnyá cseperedett. Sokan csapták neki a szelet, de senkit sem engedett magához közel. Amolyan igazi vénlány típus volt. Egy kitartó legény azért akadt a faluban. Szinte nem volt olyan család, akik ne tartottak volna tőle. Ő volt az egyik terménybehajtó a faluban és környékén. Abban az időben a beszolgáltatásokat szigorral intéztették. Ha valamelyik hajadon lányra kedve szottyant, akkor inkább igyekeztek „megkenni”, hogy álljon el szándékától. Tudta is ezt, és száz százalékig vissza is élt vele. Tehetett bárki bármit, korlátlan hatalma volt, mert az apja volt a helyi pártszervezett vezetője.

      Kis Klárával más volt a helyzet. Neki a lány érdek nélkül kellett volna. Innen egyébként sem rekvirálhatott már semmit. Amijük maradt, azt az idők folyamán el kellet lassan adogatniuk… Hiába fenyegette meg többször is Klára bátyja, hogy keresztüldöfi a vasvillával, inkább gyilkos lesz. Még ez sem térítette el akaratától. Aztán egy nap mikor Klárával erőszakoskodni próbált, kishíján baj történt. Csak a véletlen segített, mert a társa, aki szintén behajtó volt megzavarta.

      — Menj a dolgodra! Nem látod, hogy el vagyok foglalva?

      Klára kihasználva a lehetőséget, gyorsan kereket oldott.

      — Megbánod még te ezt csúnyán, hogy kikosarazol. Te meg többet ne próbálj utánam szimatolni — teremtette le társát. — Láthattad mit csináltál. Több ilyen eset ne legyen, mert elbúcsúzhatsz ettől az állástól. Mehetsz a téesz tehenészetébe ganajt takarítani.

     

      Abban az évben korán köszöntött be a tél. Iván, a középső testvér egy nap izgatottan tért haza. A közeli városban dolgozott.

      — Mi van veled, te gyerek? — kérdezte Fánika. — Csak nem történt valami?

      — Úgy is lehetne mondani — sejtelmeskedett.

      — Mondd már hallod, mert fúrja az oldalamat a kíváncsiság.

      — Még a nyáron megismerkedtem egy lánnyal a városban. Ilona a becsületes neve. A patikában dolgozott akkor, mint asszisztens. Egy éve van még hátra az egyetemből. Most a vizsgák előtt megkérdezte tőlem, hogy mégis mik a céljaim vele kapcsolatban. Először nem értettem a kérdését, de ő rögvest a lényegre tért. „Gyereket várok tőled, szeretném, ha összeházasodnánk — mondta. — Ha esetleg nem akarsz elvenni hites feleségednek, akkor sem történt semmi. Nem akarlak kényszeríteni semmire, de a gyermeket akkor is megszülöm.” — Nos, mit lehet ilyenre mondani? Persze, hogy igent mondtam. Bemutatott már a családjának is, rém szimpatikus emberek. Az apja tanár, az anyja meg óvónő. Egyszem gyerek. Kellene apámmal beszélni, hogy mikor tudnám elhívni őket hozzánk bemutatni. Tudna nekem ebben segíteni? Nem vagyok én az ilyen dolgokban járatos.

      — Ejnye, miért nem ezzel kezdted. Máris beszélek apáddal. Nem tudom, ugyan mire hívjuk majd meg őket, mert valahogy nagyon rosszul állnak a dolgok. Van még egy pár baromfi, de szinte mindent elvittek a múltkori beszolgáltatás alkalmával. Jön a tél, és ki tudja, mi jut majd az asztalra. Tudod az a lányok szomorítója, aki egyébként a fő rekvirátor, szemet vetett a húgotokra. Volt egy eset, amit csak később tudtam meg, nevezetesen, hogy Klára kikosarazta. Azóta sajnos nekünk nincs pardon. Mindég többet visz el tőlünk, mint amit hivatalosan elvihetne. De mit tudunk tenni? Az apja a helyi párttitkár. Azt tehet, amit csak akar.

      — Nem lesz ebből gond. Nem olyan módos emberek ők, hogy elvárnának egy nagy traktát. Majd valahogy megoldjuk ezt is. Fánika, sokszor a semmiből varázsol nekünk enni. Az apámmal intézze el a dolgokat, más nem annyira fontos.

      Fánika persze elaprózva adta be az örömhírt Menyusnak. Nem akarta felizgatni.

      — Hol az a gyerek? — fakadt ki Menyus. — Leverem az oldalát, hogy nem mondta el az örömhírt, hogy hamarosan nagyapa leszek. Szólj neki, légy szíves, hogy azonnal beszélni akarok vele.

      Miután mindent elintéztek, kitűzték a „kézfogó” napját.

 

/folyt. köv./

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.