Nagy Horváth Ilona : Figyelj!

 

Mondom én.

 

Serény görény

erénye szerény,

tompa szuronyszemén

tehénlepénnyi folt,

torzult ajka

silány sarkain

tarka sirámok sűrű

sora ring,

keserű sóhaj,

őszinte, s becses,

mint a tömegben

loppal kipréselt

fűszeres szellő.

Megreked, s gáza leng,

mint menetben

meglökött váza ing

az asztalon.

 

A gondolat aszal.

 

Homloka füstös

polcain erdőnyi redő,

lebeny megett

heveny világnak nyíló sárga fürtök

feredőznek

a figyelem fogyó virányaiban,

vértelen értelemmazsolák,

derengni képtelen,

nem kerek terek,

s ki semmiből semmi lett

és folyton rettegett,

nyúlós nyálat nyel,

izgalma nő,

kígyó

sziszegése rögzül,

háttérnek gyerek

csacsog.

Élni látszik, aki fél,

„légy fegyelmezett”.

Kertek alatt jő

az ellen.

 

Nemtelen fegyver zörög.

 

Micsoda vihar ez,

éghörgés,

villanás után kapkod

a villám,

foszlik a hám,

lám, bomlóban omlik

elém a rost,

kislány csicsereg,

tekintetén üde akvamarin,

s míg hangja cseng,

belsősége ott remeg a

villán.

Hamm.

És csitt, hallga csak,

mi szól a beálló csendben,

lim-lom

kolompol  

a gulya nyakán,

eggyé marva áll bambán

a legelőnyi marha,

 

bimm.

 

Gonosznak silány,

dörzsölt, mint zsúfolt

pincefolyósón a fal,

százlabak csiklandják,

szánkótalp-sebzett képén

néptelen mosoly,

szürke szalaggal

szépítkezik,

konszolidál,

sárga ujjakkal sodorja a

szálat, bácsi markában mint

cukorka,

kucorog az ölelés.

szellő borzolta álmok,

kicsi sellőfiú szólal,

uszonyán csillan a lélek,

tünde fény,

alatta iszonyú az örvény.

Hang rögzül.

Hamm.

Csámcsog a kór,

nyűtt csecsen,

kerek, mohó szemekkel

csüng az álnok.

S most egy kis demagógia:

Góg és Magóg

fia  nem játszik gyerekkel,

lángoló szekérre

kötözné a szürkét

mind, aki férfi,

s mind,

aki ember.

 

bamm

 

Alámúlás…

a halálnál is rosszabb,

így jössz-mész, lator,

legyen minél

hosszabb élted,

tudom, hogy

nem érted,

de nagy az

én harangom,

s ki nem értette

a templomnyi csendet,

érti majd

a zajt,

mert Isten

se bontja

meg azt az

eget, mit bár maga

teremtett,

de gyermeke

fölött az

anyja keze

tart.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.