Hát ennyi volt.
Egykor ölel? karod mint akasztásra
készített kötél lóg,
öntudatlan záruló ujjaid a hurok,
menj el, azt mondod.
A szemed holdját vesztett bolygó,
törött nyakú szerelmünk verg?dik
halála biztos tudatában el?tted
a kih?lt szenvedély döglegyeit?l borítva,
s mikor meghal,
te közönyösen rúgod félre utadból,
míg két szemem új mutatványt tanul,
ólom könnyem befelé csordul,
borzalmas maszk mögé
rejtett arcodba nevetek,
mert er?m nagy.
nem én leszek áldozat,
hanem te vagy.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.16. @ 18:22 :: Maretics Erika