Beözönlik a fény
a sötétség labirintusába,
végigsimítja kocsiderekát,
féltő kezed még nem volt
ennyire biztos
saját útjában.
Elszánt törekvésed
idegláz gyötri,
szemedben
a kedvetlen látomás
tompa képe cirádázik.
Komor táj
kerítésén túl elment
a maradék józan eszed.
A kék tó,
hófödte hegyek hiánya
földönfutó emberekhez köt,
nem voltál különb
az egyetlen különcnél.
Kosztümös filmben
hamis vigyor
hűvös szelet okád,
zongorakísérlet közben
kibomlik a fakó hajzat,
különálló tincsek
járják az együvé tartozás
víg táncát.
Csak védd,
védd meg
magad igazát.
Pajkos bokor
hajlong előtted,
gőggel,
felszegett fejjel
nézd,
mit summáz a hátszél;
mily’ apró brilliant az élet,
mégis mennyi bőség
lehetne a tied.
„Mi tart vissza?”
-a társadalom így nevelt,-
nyájas mosoly mögé bújt
a negédes képmutatás.
Erre a világra
szültél teremtőt,
nem e világi
teremtményét kerülve,
aki még élni is
elfelejtett.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.05. @ 12:11 :: Horváth Nóra
